Egyre többet hallani arról, milyen fontos a gyermek számára a biztonság. A válással éppen az a bizalom rendülhet meg a gyerekben, hogy biztonságban van.
Milyen puttonyt cipelünk magunkkal kisgyermekkorunktól? – erről beszélgetünk Mátyus Zoltán pszichoterapeutával. Pszichoterapeutánk főleg a logoterápia módszereivel dolgozik pozsonypüspöki rendelőjében. Azt mondja, hogy az embert nem csupán az ösztöne hajtja, az élet értelmét is keresi.
– Ellentmondhatunk kicsikét? Van, aki csak úgy sodródik. A mai világban nem mindenki keresi az élete értelmét.
– Alfried Längle elmélete szerint ahhoz, hogy az ember nyitott legyen élete értelmének a keresésére, fontos, hogy ki legyenek elégítve az alapszükségletei. Utána lehet őt csak kérdezni. Ha a „Biztonságos-e a világ, az élet?” kérdésre igennel válaszol, akkor nincs nagy gond. Ha viszont nincs benső igenlő válasza, akkor egész életében a biztonságot fogja keresni, mert gyerekként nem tapasztalta meg a bizalmat. A félelem fog benne munkálkodni, s valószínűleg a többi kérdésre sem tud igennel válaszolni.
– Melyek azok a kérdések, melyekre jó, ha „igen” a válaszunk?
– Magára a létezésünkre kell, hogy legyen egy benső igenünk. Azon a helyen, abban a közegben, ahol vagyok, jó-e nekem? Örül nekem, véd engem és reagál rám a közeg? Mindezt már az első éveiben megtapasztalja az ember – hiszen már egy csecsemő is érzékel. Továbbá fontos az önértékelés: „Az, aki vagyok, jó-e?”
A család az a közeg, amely elsőként formálja bennünk a kérdésekre a választ. S itt nemcsak arról van szó, hogy otthon keveset dicsérik a gyereket, hanem a gyereknek azzal a természetes tudással kell felnőnie, hogy olyannak jó, amilyen, és örül neki a család. S nem hall olyat: ha olyan lennél, mint Julcsa, akkor jobban örülnénk neked...
– S ha ez a benső igen hiányzik, mi történhet velünk? Merre indul a talaját vesztett ember?
– Ha az igen hiányzik, akkor önértékelési patológiák felé sodródunk, önértékelési zavarokkal fogunk küzdeni. Előjön a félelem, a szorongás, a fóbia. Bizonytalanok leszünk önmagunkkal szemben, állandó bizonyítási kényszer és vágy hajt bennünket, depresszióba eshetünk és a többi. Depresszió ott alakul ki, ahol nincs párbeszéd az énem és a világ között. Jó az élet, jó itt élni? Ha egy gyereknek félnie kell, hogy anyja vajon túléli-e a verekedést, vagy apja ma milyen hangulatban lesz, akkor úgymond nem tud belefeledkezni az életbe. Hisz a felsoroltak miatt folyamatosan résen kell lennie. Ugyan senki nem mondja neki, hogy nem jó, hogy te élsz, mégis azt érzi: semmi nem magától értetődő. A belső hiány miatt később inkább másokat figyel, s ebből fakad a negativizmusa, és rezignál a törekedése. Meg sem próbálja a feladatait megoldani, hisz el sem tudja képzelni, hogy neki az menne. Nem lesz kitartó... Mindez abból fakad, hogy nem alakult ki önmaga iránt a belső mélységes meggyőződése.
– Ha gyerekkorban nem alakul ki a biztonságérzetünk, felnőttkorban lehet még rá esélyünk?
– Nyilván, különben nem léteznének a terápiák. Hellyel-közzel sokszor helyre lehet hozni, valakinél teljesen, valakinél részben. A siker sok mindentől függ. Közrejátszik benne, hogy mennyire érzékeny az identitás, milyen belsővel születik a gyerkőc. Mennyire finom lelkű, szenzitív, milyen veszélyt tapasztalt eddig, amit nem értett, de érzett... A gyerek nem érti a szavakat, de már érzi a feszültséget. Érdekes jelenség, hogy a csecsemőt az anyuka hangja köti össze a születése előtti és utáni élettel. Ha ez a hang nem konzisztensen van jelen, mert az anya éppen depressziós, feszültség van közte és az apa közt, akkor a csecsemő is érzi, hogy valami nem stimmel. S itt ugornék egyet: hihetetlen jelenség, de 17 éves korunkra az amigdala, a stresszközpont már teljesen kifejlődik, míg a hippokampusz, a stresszfék szerve még nincs készen, az még fejlődik pár évig. Tehát hamarabb készek vagyunk a stresszre, mint a stressz csökkentésére.
– Nem sérülünk ezáltal jobban?
– De igen, éppen ez benne a csapda. A kamaszokra jellemző, hogy az egész világot megkérdőjelezik, és egyedül a kortársaikkal értik meg magukat. A kamasz keresi az identitását, és ahhoz neki mindent át kell húznia, sokszor még azokat az értékeket is, amelyeket a szülő képvisel, hogy a magáéit meglelje. S ha egy kamasz nem lázadhat, mert nem biztonságos hozzá a közeg, akkor egy életen át kényszere lesz lázadni. Egy biztonságot nyújtó közegben nem arról szól a lázadás, hogy „határtalanul bármit”, hanem arról, hogy „megtehetem”. A szülőnek ezt az időszakot egyszerűen el kell viselni, egy puhább ütközési zóna kialakítására kell törekedni.
Viktor Frankl dolgozta ki a logoterápia elméletét, ahol az „értelem akarására” fókuszált. Azt mondta, hogy az embert nem csak az ösztöne hajtja: keresi élete értelmét is. (A logo görögül értelmet jelent.) Mátyus Zoltán pozsonypüspöki magánrendelőjében a logoterápia és az egzisztenciaanalízis módszerével dolgozik.
– Ma majdnem minden második kapcsolat válással végződik. Mi történik akkor, mikor a szülők elválnak?
– Nagyon fontos, hogy a válás miképp zajlik le a gyerekben. Úgy éli-e meg, hogy összedőlt a világ, és esetleg pont miatta történt a válás... Mert gyakori interpretáció a gyerekeknél, hogy a szülő nem lehet rossz, és inkább saját magát hibáztatja. Mikor gyermekotthonban dolgoztam, hihetetlenül bizarr teóriákkal álltak elő a gyerekek, hogy miért kerülhettek oda: nem fogadtak szót, késtek az iskolából... Bármennyire is nehéz sorsuk volt a szülő mellett, éltették az illúziót, hogy a szülő szereti őket. A válásnál tehát fontos, hogy a szülői kapcsolat – mert az nem ér véget! – megadja-e a gyereknek azt a biztonságot, hogy ő mindkettőjük állandósult gyereke, s ez a kötelék örökké megmarad. A válás a gyermek számára drámai folyamat, és a stresszfelsorolásban az első helyen áll, megelőzve akár a közeli hozzátartozó halálát.
– Ha továbbra is ennyi válás lesz – márpedig lesz –, mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik óhatatlanul sérülnek?
– Nehéz kérdés. Fontos, hogy a gyereknek mit mondunk. A válással elveszít egy otthont, vagy nyer még egyet? Itt egy kapcsolatbéli otthonra gondolok, nem kizárólag a lakhatásira. A gyerek megélheti ajándékként is a szétválást, mert a másik család új kapcsolatokat eredményez, ott érdekes karaktereket ismerhet és szerethet meg. Ezekből a családokból lesznek a mozaikcsaládok. Másik kérdés, hogy miként zajlik le a válás: bosszúságokkal, sírással, bántalmazással? Ez a gyerek számára a legrosszabb opció. Fontos, hogy milyen a gyerek személyisége: az egyik struccpolitikát folytat, nem akar vele szembenézni, a másik összeboronálná újra a szüleit... Központi kérdés az is, hogy a szülők miként kommunikálnak a gyerekkel és egymással. Ne kezdje el az egyik szülő leépíteni a gyerekben a másik szülőhöz való viszonyt csak azért, mert az őt bosszantja. Ettől is függ, hogy az elvált szülők gyerekei milyen puttonyt visznek magukkal a felnőttkorukra.
– Külső akadályok már nemigen vannak. Társadalmilag nem számít szégyenfoltnak, ha valaki elvált szülők gyereke.
– A gyerek nem érzi magát többé csodabogárnak, de attól még ugyanúgy összedőlhet a világa. A gyerkőc nemcsak azt akarja megtapasztalni, hogy apa is és anya is szeret engem, hanem hogy ők egymást is szeretik. Az egységet akarja látni.
Azt ugyanis, hogy milyen egy férfi és egy nő párbeszéde, szeretete, szenvedélye; mit jelent férfinak és nőnek lenni egy kapcsolatban, ő ezt máshol nem tanulhatja meg, csak a saját szülei példáján.
– S ha az apa szinte csak társbérlő, s minden feladat az anyára hárul? Ilyenkor milyen példát lát a gyerek?
– Ilyenkor is sérül, s neki saját magának kell kitalálnia, hogy milyen férfi lesz majd a későbbi kapcsolatában. Ha ő azt látta, hogy az apja hazajött, bekapcsolta a tévét, és csupán ennyi volt a jelenléte, nem fogja tudni, hogy mit kell egy férfinek ténylegesen nyújtania, hisz sose tapasztalta meg. De van remény! Régebben az, hogy egy apuka babakocsit tol, elképzelhetetlen volt, ám az apák mára hordozzák is a gyereket. Kulturálisan nagyot léptünk előre: régen az anya nevelte a gyereket, az apa maximum annyit mondott, hogy ideje aludni menni. Ez az apahiányos generáció mára szerencsére eltűnőben van.
– Van olyan életkor, mikor a válás során a gyerek kevésbé sérül?
– Minél idősebb a gyerek, annál több érzelmi reakciót tud produkálni. Közvetlenül a pubertáskor előtti időszak a legszerencsétlenebb – de a szülő nyilván nem eszerint dönt. Néha sérülés nélkül kijön belőle a gyerek, néha nem. Hány olyan ember van, aki tárgyakat vásárol, partnereket cserélget, nyughatatlan és megfoghatatlan keresés jellemzi az egész életét... Ők mind valamilyen korábbi hiányt próbálnak pótolni. Van olyan kliensem, akinek kiskorában elváltak a szülei, és állandó, megfogalmazhatatlan hiánnyal él a mai napig. Egy másik kliensem édesapja gyerekkorában elment külföldre dolgozni. A gyerek karácsonyra gumicsónakra vágyott, amin majd a tengert átszelve elmehet az apja után.
– Sokszor felnőttkorban is nehézkesebb az elvált szülők gyerekeivel érintkezni. Annak mi lehet az oka?
– Itt jön elő, amiről fentebb beszéltünk: módosítható-e felnőttkorban egy gyerekkori benső igen hiánya? Minden azon múlik, hogy az ember hogyan látja magát. Mennyire korrekt, lehet-e vele párbeszédet folytatni, vagy mindig ugyanaz a lemez pörög a fejében.
– Min múlik a sikeres terápia?
– Az, hogy lezajlik-e valakiben a korrekció, attól függ, hogy el tudja-e fogadni: valami, amiről ő 30 éve meg van győződve, az ám nem úgy van. Az agy figyeli a sematikus helyzeteket, és ha hasonlónak érzi azokat a gyerekkorival, a jelen helyzetben is a régi reakcióval reagál. Pedig lehet, hogy téved, most már nem úgy van, mint régen volt. Illetve, ha úgy is lenne, ő már nem kisgyerek, reagálhatna másképp. Minden az önreflexión múlik, hogy az ember látja-e kívülről magát.
– Mi a helyzet a női és férfi kapcsolatokkal? Önt ugye azok keresik fel, akik változást szeretnének eléri?
– Nem minden esetben. Megesik, hogy Feri azért jön, mert a felesége azt mondta, mennie kell. A férfiak nehezebben köteleződnek el a terápia iránt, viszont sokat tudnak nyerni általa. A terápia a férfiaknál azzal az érzéssel párosul, mintha kimennének friss levegőt szívni. Míg a nőknél a mindent átölelő, átbeszélő „érzem, ahogy érzel” vonal az erőteljesebb. A nőknél az érzelem, a férfiaknál a tesztoszteron dominál. Ezért is érzi tehetetlennek magát a férfi, ha a nő sír. Neki cél kell, hogy megoldja a nő sírásának kiváltó okát; tétlenül mellette ülni néma hallgatóságként, az neki idegőrlő.
– A férfinek tehát feladat kell, amit megoldhat. Milyen nembéli különbségek vannak még?
– A nő napi szóátlaga 25 000 szó, a férfiaké 5000. A férfi ebből a munkában elhasznál 3500-at, otthonra marad neki 1500. A nő napközben ugyanannyi idő alatt elhasznál 12 500-at, de még ugyanennyi marad neki otthonra is. A férfi, mikor hazaér, tesztoszteronadagjának jelentős részét már elhasználta, pihenésre vágyik. Ellenben a nő fejében rengeteg minden van: tudja, mit kell még megcsinálni, mit akar a férfinek mondani, pörög. Ha női sportolók kávéznak egy meccs után, újra megélik a mérkőzést, beszélnek róla. Ha a férfiak ugyanígy csoportosan találkoznak, és focit néznek, elejtenek egy „szép gól volt” mondatot és ennyi.
A nők újraélik a helyzeteket, a férfiak pedig megélik. A konfliktus is ebből adódik: a férfi nem érti, miért mondja el a nő harmadszor is a történetet könnyes szemmel, hiszen az már a múlt történése, ellenben a nő úgy dolgozza fel, hogy újraéli.
Sérülések
A gyerek azért fél a kapcsolatoktól, mert nem akar sérülni. Preventív módon, idő előtt kilép a viszonyaiból, mint hogy újra elveszítsen valakit. A terápián rávilágítunk, hogy valójában ilyenkor azt akarja megakadályozni, nehogy megismétlődjön az, ami gyerekkorában történt, mert nem akar többé sérülni. Elmegy, nehogy a másik menjen el.
A férfiaknál sokszor az első gyerek születése indít el egy olyan érzelmi spektrumot, amit addig nem tapasztaltak. Az újdonsült apának például halálfélelme lesz, mert belegondol, miként élné meg a gyereke, ha őt elveszítené, milyen hiányos élete lenne. Az erőteljes kötődés hatására új érzelem alakul ki benne. A nőknél mindez ösztönszerűen kialakul.
