Sokan mondják: az öngyilkossághoz bátorság kell. Szerintem meg az élethez kell a bátorság.
Az öngyilkosság hullámokban érkezik, 1915-ben volt egy nagyobb hullám. Az önkezűség minta, ami másolódik. Az ember úgy látja, hogy ezzel megoldja kilátástalan érzéseit. A lezárások alatt a betegeket nem fogadták az orvosok, sok depressziós nem jutott gyógyszerhez. Egy hónapja öngyilkos lett az egyik ismerősünk, kiugrott az ablakon. Volt egy normális felesége, normális gyerekei, jó állása. Mi baja volt? Egy hét múlva egy óvónő is követte, búcsúlevelében két fiát a testvérére bízta.
(© Adam Riches)
Négy éve egy kedves barátunk ugrott a Dunába. Mindig vidám, mosolygós, meleg tekintetű fickónak ismertük. A felesége imádta. Három egészséges, szép kisgyermek és szerető szülei várták haza nap mint nap. Az Istenért! Hogy tudta ezt megtenni velük? Tetemes adósságát a szerettei nyakába varrta. Ha a családra gondolok, megszakad a szívem. Egyikünk élete se fenékig tejfel, mindenkinek meg kell küzdenie a maga démonaival. Időnként mindenkinek eszébe jut: jobb lenne itt hagyni ezt a siralomvölgyet. De kilépni úgy is lehet, hogy életformát váltunk. Elég elköltözni egy másik városba, meg kell szabadulni lehúzó szokásainktól. Meg kell értenünk: senki se született értelmetlenül a világra.
Mindnyájunk életének értelme van, és mindenki példa egy másik ember számára. Szükség van ránk: talán a gyerekünknek, talán a szüleinknek, talán egy szomszédunknak, akit csak most fogunk megismerni. Azok a családtagok, akiket az öngyilkosok hátrahagynak, rettenetes fájdalommal élik tovább az életüket. Nemcsak gyászolnak, hanem életük végéig mardossa őket a lelkiismeret, hogy nem voltak elég éberek... Nem szerettek elég jól?! Szégyen marcangolja a lelküket, ami a jól működő társas kapcsolataikat is tönkreteheti. Nem hiszem, hogy ezt érdemlik. Ezt érdemeljük.
Az öngyilkosságot elkövetők többsége az ötvenen túli korosztályhoz tartozik, java részük férfi. Ha az egész világot nézzük, évente mintegy 800 000 – 1 000 000 ember hal meg öngyilkosság következtében, így a világon ez a tizedik leggyakoribb halálozási ok.
Egy tinédzsereknek szóló honlapon olvastam. „Most azt hiszed, hogy megteszed, ezzel megoldódnak a problémák. Azt hiszed, hogyha a saját életed ellen törsz, azzal magadnak ártasz. És a szüleid? Életük végéig gyötörni fogja őket a gondolat, hogy valamit elrontottak, hogy ők a felelősek. Nem egy napig fognak gyászolni, nem egy évig: életük végéig boldogtalanok lesznek. Tényleg ekkorát vétettek, hogy örök boldogtalanságot érdemelnek? Ha van testvéred, ő sem ússza meg. A szüleid boldogtalansága veszekedésekbe, esetleg válásba torkollik, és a testvéred egy csonka, abnormális családban nő fel. Kevés bűncselekmény jár ekkora negatív hatással a jövőre. Még talán egy gyilkosság sem...”
Miért épp a férfiak?
Valószínűleg a két nem eltérő habitusából adódik a válasz. Megint a statisztika: átlagosan háromszor annyi nő kísérel meg öngyilkosságot, mint férfi. Ennek ellenére ötször több férfi hal meg öngyilkosságban! Ők nem csak kísérleteznek az önkezűséggel. Magyarán: nem arról van szó, hogy a férfiak hamarabb összeroppannának. A nők kevésbé brutális módszerekhez folyamodnak: általában tablettát vesznek be. Többnyire nem szeretnék, ha az arcuk vagy a testük a felismerhetetlenségig szétroncsolódna. Miután beszedték a gyógyszereket, gyakran felhívnak egy-két barátot, elbúcsúznak a világtól. Ez a barát aztán kihívja a mentőket. A férfiak jobban haragszanak a világra. Elszántak, öngyilkossági késztetésük erősebb. Brutálisabb módszereket választanak, leugranak például a hatodik emeletről, vonat alá ugranak, szíven lövik magukat és a többi. S innen már nincs visszaút.
A szakemberek azt mondják, nem jelenthető ki, hogy a nehéz gazdasági helyzetben nő az öngyilkosságok száma, vagy épp háborúban. A legismertebb példa Sztálingrád ostroma. A kegyetlenségéről és borzalmairól híres csata csaknem fél évig tartott. A rommá bombázott városban a házak nagy része összedőlt, a város lakhatatlanná vált. Ebben a rettenetes, hosszú ideig tartó élet-halál harcban senki sem gondolt öngyilkosságra. Tette a dolgát, volt cél előtte, ellent kellett állni, harcolni a végsőkig. Aztán vége lett a harcoknak, a város felszabadult – és végigsöpört rajta egy öngyilkoshullám. Paradoxon, de igaz: amikor, úgymond, normálissá válik az élet, akkor próbálják az emberek eldobni maguktól az életüket.
Öngyilkosságra hajlamosíthat!
Például az életkor: a legveszélyeztetettebb az idős (65 év feletti) korosztály, illetve a tizenévesek. Az idősek azért, mert magányosnak érzik magukat, fölöslegesnek, nem értik már ezt a gyors világot. Vagy meghalt a mama, és a papa nem tudja elviselni az egyedüllétet... A pubertáskori öngyilkosok száma is évről évre nő. A kamaszok bizonytalanabbak, még keresik helyüket az életben, nehezen vagy sehogy nem tudnak megbirkózni a kudarcokkal és a sikertelenséggel.
Öngyilkosságra hajlamosíthat a kábítószer-függőség, a játékszenvedély, az alkoholizmus, a munkanélküliség, a kiszolgáltatott helyzet, egy súlyos betegség. Ám mindezek csak kockázati tényezők – nem lehet kijelenteni, hogy kifejezetten ez vagy az az oka az öngyilkosságoknak.
A magyar temperamentum élen jár!
Vannak népek, amelyek esetében a közösség hősi teljesítményként éli meg az öngyilkosságot. Ilyenek például a japánok, akiknél nagy hagyománya van az önfeláldozásnak (harakirit követnek el). Sajnos, a magyar ember búsan vigad. (XY jó ember volt, de nem bírta a nyomást, nem látott más kiutat...) Ebből a szempontból rettenetes kulturális örökség birtokosai vagyunk! Aki nem szakember, talán föl sem figyel arra, mennyi magyar hős, költő és művész vetett véget önkezével az életének! Öngyilkos nemzeti hőseinket pedig tisztelet övezi. Nézzünk csak pár nevet. Széchenyi István (a forradalom elbukott, becsületes ember vagyok, csalódtak bennem, öngyilkos leszek), Márai Sándor, József Attila (nem láttak más megoldást megtépázott idegeikre), Teleki Pál miniszterelnök 1941-ben, a háború közepette vetett véget önkezével az életének (odadobtuk nemzetünk becsületét, bűnös vagyok), Latinovits Zoltán (a színházi világot nem lehet megváltoztatni, vonat alá ugrok, mint József Attila)...
Nemzetünk eme nagyjait csodáljuk (ezt nevezzük heroizálásnak). Sajnos, ők is mind mintát és példát adnak elénk. Ezért nem mindegy, hogyan kommentálja az utókor a „nagy ember” öngyilkosságát. Mert valaki számára egyszer követendő mintává válhat, ahogy Latinovits számára is követendő minta volt József Attila: ugyanazon a sínen, ugyanazon órában ugrott a vonat elé...
(© Adam Riches)
Előjelek
Általában derült égből villámcsapásként éri a családot a hír: szerettük, mégis öngyilkos lett. Vannak-e az öngyilkosságnak előjelei? Az öngyilkosok túlnyomó többsége a végzetes tett előtt még megpróbál beszélni valakivel. Egy családtaggal, egy baráttal, esetleg az orvosával, akinek elsírja a panaszát. A szakma ezt így nevezi: „cry for help”. A megzavarodott ember „segítségért sír” (magyarul ezt segélykiáltásnak mondjuk). Nem azt mondja, hogy holnap öngyilkos lesz. Inkább csak arról beszél, hogy az élet elvesztette számára az értelmét.
Nem lát célt maga előtt, nem látja a fától az erdőt, kiábrándult, nincs miért élnie. Egy jó szót vár, biztatást – környezete általában mégis rosszul reagál. Nem ismeri fel, hogy egy elszánt öngyilkosjelölttel van dolga. Jó szándékkal mondjuk a butaságainkat: aludj rá egyet, holnapra minden más lesz, kisüt a nap, én is voltam ilyen helyzetben, és kilábaltam. Esetleg igyál meg egy féldecit, attól jobban leszel, és így tovább.
Mit kéne ilyenkor tenni?
Hallgassuk végig a panaszkodó embert. Ne osztogassunk kéretlen tanácsokat, legyünk kicsit mellette, támogassuk. Ez a titkuk a segélyvonalaknak is: sok száz öngyilkosságot meg tudnak akadályozni pusztán azzal, hogy meghallgatják a hívót. A rendőrök is azt mondják, nem véletlenül írnak az öngyilkosok búcsúlevelet. Valamit mindig el akarnak mondani, megosztani velünk... A segélyvonalas is arra kéri a betelefonálót, hogy beszéljen. És az öngyilkosságra készülő ember beszél, beszél és beszél – egy fél órát, egy órát. Utána fellélegzik. Majd azt mondja, köszöni szépen... Most mégse lesz öngyilkos. És akkor a segélyvonalas felajánlja, hogy esetleg jöjjön be valamikor... Ilyenfajta segítségre van szüksége az öngyilkosjelöltnek, s pont ezt nem kapja meg.
A koronavírus-járvány alatt félelem szántotta fel az idegeinket. Kispannolva várjuk a tavaszt, s nem a tavasz ért ide, hanem valami rosszabb: a háború szele. Nem csoda, ha megint kósza öngyilkosságokról lehet hallani.
Lelki tépelődés
Döntő többségben hosszú lelki tépelődés előzi meg az aktust. Például a tinédzser egyre furábban viselkedik. Összevissza járkál, csapkod. Látszik, hogy nem találja a helyét, kifordult magából. A szülő ilyesmiket mond: szedd össze magad; apád is volt már ilyen helyzetben. Már megint nem tanulsz, nézz magadba, mi lesz így belőled, hát teljesen hülye vagy? A gyereket akaratlanul is tovább lökik az örvénybe. A kiábrándult szerelmes, a beteg ember is gondolkodik, tépelődik. Nem tudja kiadni magából azt a mérhetetlen agressziót, ami a világgal szemben felgyülemlett benne. Aztán egyszer csak fogja magát, és az agresszióját önmaga ellen fordítja. Öngyilkos lesz.
A hozzátartozók általában kegyetlen helyzetbe kerülnek. Olyasmi is megtörténik, hogy az öngyilkosságot elkövető férfi gyermeke az anyját vádolja: Ha jobban szeretted volna aput... Akkor biztos nem lett volna öngyilkos! Csak egyet tudok javasolni: a túlélő családtagok keressenek fel egy pszichológust! Gondoljanak arra: valószínűleg az öngyilkos is szégyellte magát, ezért nem kért segítséget... Addig-addig hordozta magában a bajt, míg végül maga ellen fordult. Abban a pillanatban, hogy megjelent az öngyilkosság a családban, modellé válhat a többiek számára! Azaz veszélyeztetetté válnak a gyerekek, a nagyszülők, a testvérek. Beszélgessünk velük! Hiszen a beszélgetésnek gyógyító ereje van!
