Az ördög nem alszik

Pár évvel ezelőtt, amikor a húgom kinyögte, hogy szeretője van, rettenetesen kibuktam. Ő meg, szegény, csak hebegett-habogott, hogy már megbánta, szeretne belőle kihátrálni. Meg könnyű úgy hűségesnek maradni, ha nincs csábító. Az ő esetében volt. Pech.

Jól összevesztünk. Ő heteken át pufogott, én meg hetekig próbáltam megemészteni, hogy vaskalaposnak titulált. Persze nem sokáig bírtuk egymás nélkül. Mi kibékültünk, ő szakított a szeretőjével, és így helyreállt a világ rendje. Talán örökre el is felejtettük volna, ha nem mutat nekem kegyetlen fricskát a sors.

A huszadik érettségi találkozón kivételesen egész évfolyamunk összejött. Ő B osztályos volt, én az elit A-s „jó kislány”. Hirtelen ott ült velem szemben diákkori nagy szerelmem, és a szemébe néztem. Sebesen jött az érzés, mint a villám. Egyszemélyesre szűkült körülöttem a világ. Kérdeztek, én bólogattam, képtelen voltam kinyögni egy épkézláb mondatot. Rám törtek a régi emlékek. Az első csók, az első ölelés, az első megcsalás, az első szakítás. Elviselhetetlen, kínzó ereklyék, amiket hét lakat alatt őriztem, dekorációs rózsaszín selyempapírba csomagolva a szívem legmélyén.

Zaklatottan elköszöntem. Álltam az étterem előtt, kotorásztam a telefonom után, hogy taxit hívjak, amikor megszólalt Zoli hangja a hátam mögött.

– Ne menj még! Hova sietsz?

– Vár a férjem – válaszoltam, hogy tudja, hányadán áll, miközben pontosan tudtam, hogy Olivér olyan békésen alszik, mint a nagyinál vakációzó gyerekeink vacsora után.

– Hazaviszlek! – Nem kérdezte, kijelentette. És én ugyanolyan megbabonázva követtem, mint tizenhat éves koromban. Ha azt mondta volna, hogy a holdra megyünk, az ellen sem bírtam volna tiltakozni. Azt mondják, kitaláltak egy olyan szemüveget, amellyel érzékelni lehet, hogy mennyire vagyunk csábítóak a nagy Ő számára. Felveszi a nő, s látja rajta keresztül a férfi arcának színeváltozását. Az én arcom lángolt, az övében nem lettem volna olyan biztos.

Mindenesetre nem akartam, hogy esetleg valaki meglásson a szomszédok közül, és az emberek a szájukra vegyenek, így egy utcával odébb parkoltunk le. Sokkal, de sokkal jobban csókolt, mint húsz évvel ezelőtt...

Az ördög sosem vasvillával vagy szarvakkal jelenik meg. Innentől kezdve ámokfutássá vált az életem. Nem így az övé. Hamar rájöttem, hogy nem én vagyok az első szeretője, mert olyan rutinosan hazudott, mint a szépfiú Maupassant regényében. Nekem bezzeg nem ment olyan simán és olajozottan, sőt: komoly fejtörést okozott számomra, hogy ne felejtsem el vasárnap, hogy hétfőn mit hazudtam. Inas voltam a „hogyan lehet körmönfontan félrelépni” iskolában. Azt azért sejtettem, hogy a nagy szakítás a családjainkkal még jócskán odébb van. Ő biztosan nem fog egyből válóperes ügyvédhez rohanni. Nála olyan volt az érzés, mintha egy színt próbálnánk szavakkal lefesteni – én nem beszéltem, csak lángoltam. Később őszintén bevallotta, hogy a benzinkútját az apósa pénzéből vette meg, s ezt a tőkét válás esetén kamatostul vissza kellene fizetnie, a maradékból meg kiforgatná a felesége. Egyszóval ő egy több sebből vérző nagyvad.

Tulajdonképpen én sem akartam elhagyni Olivért. Szerettem. Mindig is szerettem. Csöndesen, egy pillanatra sem ragadott el az érzelmi hullámvasút. Mellette kiszámított rutinban, biztonságban teltek a napok, a hónapok, az évek. Na, azért jobb volt egy böjti prédikációnál, de elég sokat unatkoztam. Rendes pasira vágytam mindig, de mikor ott volt ez a rendes pasi, akkor ízekre szedtem: kerge nő voltam ebből a szempontból. Néha volt némi bűntudatom, mert egy olyan jó ember, mint Olivér, nem érdemli meg, hogy becsapják, mulya férfibirkának nézzék, és az orránál fogva vezessék.

Ám akkor már remegett a testem, izzadt a tenyerem, amikor megláttam Zolit. Akkor már rég a titkos találkák jelentették az élet sóját. Ha aznap randiztunk, virultam, mint a katáng a szabadban, de lógott kezem-lábam, mikor egy hétig nem találkoztunk. Mikor magam mellett tudtam, az egész világgal szembementem volna. Ragyogtam az örömtől. Csak az a hazudozás, csak ne kellett volna állandóan csalni és hazudni...

Ingatlanosként viszonylag könnyen le tudtam lépni otthonról, ide megyek, oda megyek, azt a lakást kell megmutatni a leglehetetlenebb időpontokban, de örökösen azért a munkámra sem hivatkozhattam. Egyszeriben mindenki csak este hatkor akart háznézőbe menni... A sors fintora, hogy pont a húgom, akit olyan csúnyán leszóltam és elítéltem, sietett a segítségemre. Olivérnek beadtuk, hogy színházba megyünk (a húgom nagy színházrajongó volt), látványosan még a jegyet is megvettem, vagy épp Olivérrel vetettem meg, majd rohantam Zoli karjaiba, a húgom meg megnézte a darabot, és SMS-ben megírta, hogy mi volt a szüzsé.

A hugi kitalálta, hogy majd hirtelen beáll a derekam, az egyetlen gyógymód pedig a kései órákban levezényelt jógaóra. Később hirtelen fellángolt bennem az érdeklődés a filmek iránt. Oli, van kedved eljönni velem moziba? – tettem fel a szónoki kérdést annak az embernek, aki számára már három ember is elviselhetetlen tömeget jelent. Mit adnak? A címét nem tudom, de állítólag ez az év legjobb romantikus filmje. Ne haragudj, de inkább kihagyom. Tudod, a tömegiszonyom... Inkább kérdezd meg a húgodat vagy valamelyik barátnődet!

Később azt lódítottam, hogy a barátnőmmel megyek shoppingolni Győrbe, ami úgy nézett ki, hogy vettem egy csomó cuccot, szigorúan készpénzzel fizettem, nehogy a kártyamozgással lebukjak. A göncöket szépen beraktam a pótkerék mögé, a jógamatrac alá, nehogy kiszúrja Oli, ha alkalmasint előtte nyitnám fel a csomagtartót. Az ördög nem alszik... Időről időre, ha elmaradtam Zolival, felvittem egy rucit, és alibi okán csak bemutattam. Vérszemet kaptam. Mikor Oli éjszakás volt, el-eltünedeztem otthonról. Biztos, ami biztos alapon elindítottam egy többórás zenét a YouTube-on (imádtam a zenét, ezt Olivér is tudta), egy másik oldalon megnyitottam a Messengert, hogy elérhető legyek arra az esetre, ha véletlenül rám csörögne (bár nem volt szokása). Ilyenkor azt hazudtam, hogy bocsi, nem hallottam, mert a barátnőmmel dumcsiztam.

Igen ám, de egy társasházból, ahol némelyik szomszéd pont a kritikus órákban térfigyelő kameraként működik, késő este nem egyszerű kijutni, így a harisnyámra zoknit húztam, és a cipőmmel a hónom alatt lesurrantam a lépcsőkön, hogy ne hallják a liftajtó csapódását.

Az utcára kilépve nem a megvilágított járda felé vettem az irányt, hanem a fal mellett osontam „jaj, kiesett az ablakon a kedvenc kispárnám, amit szellőztettem, de úgy néz ki, valaki már le is csapott rá, hiába keresgélem” üzemmódban. Zoli ilyenkor mindig pár utcával odébb várt rám.

A legkisebb gondot az okozta, hogy hol találkozzunk. Pozsonyban is megvolt már a kedvenc búvóhelyünk, amit általában három órára béreltünk. A legjobban mégis a pestit szerettem, ami a Váci utcában volt. A bejárati kaput alig lehetett észrevenni két bolt között. A hangulatos, századfordulós lépcsőházban repedezett márvány csigalépcső vitt fel az első emeletre.

A lakás fehér bútorokkal, piros ágyneművel (egy szekrény tele volt tartalék huzatokkal), piros hangulatlámpákkal volt berendezve, és a forgalmas sétálóutcára nézett. Néha, ha még volt egy kis időnk, főztünk a teakonyhában egy kávét, odaültünk a félköríves ablakhoz, és néztük az utcán hömpölygő emberáradatot. Próbáltuk kitalálni, kik a házasok és kik a szeretők...

Én boldog voltam, Zoli meg kielégült, minden randink csúcs örömkúra volt számára (legalábbis ezt mondta). Én egyre hisztérikusabban szervezkedtem, mert éreztem, hogy lassan lohad a láng, már nem szerette percekig nézni a csípőmet, mikor lehajolok bekötni a cipőmet, sietett... A járvány miatti első lezárás aztán kapóra jött neki, a találkáinkat nem nagyon tudtuk megoldani, nagy volt a lebukás veszélye, és ugye ott volt az após pénze meg az após lánya – és lassan kihátrált a kapcsolatunkból. Fájt, persze hogy fájt, esténként a falat kapartam, majd elkezdtem kijárni a természetbe, tíz kilométeres sétákon gyalogoltam ki magamból az érzést. Gyönyörű volt az ébredő természet, felfedeztem a virágzó fákat, a suhogó zabföldek illatát, s lassan megnyugodtam.

Az intermezzót akkor már hét lakat őrizte a szívem rejtekén, ahogy az első szerelmes éjszakámat. Valahol mindig is tudtam, hogy Zoli csak újabb vereség lesz. Belenyugodtam, hogy én már csak egy vert sereg vagyok-leszek a szerelem háborújában. A tanulság pedig, amit a lányomnak is elmondok majd egyszer: ha valaki úgy lesz más férjének a szeretője, hogy nem kap egy rongyos ígéretet, hogy lesz egyszer közös asztal és közös ágy, akkor borítékolt a vég.

A szeretőket előbb vagy utóbb lecserélik. Ha mégsem, s lesz oltár meg fehér fátyol, akkor sincs happy end, mert az ő helyük megüresedik, s jön majd egy másik szerető... Az élet sok mindennel próbára tudja tenni az embert, azzal is, ha nem történik semmi. Néha meg előttünk áll a szerető, s nem látunk tőle semmit.