Tudtam, mikor, hányszor és hol találkoznak. Tudtam, mit csinálnak. Ha nem mondta, akkor is láttam a rúzst, a fülbevalót, éreztem a parfümöt.
Azokon a napokon jobban odafigyelt arra, hogy mit vesz fel, hogyan sminkel. Cinkosa lettem, mert előttem lebukott volna rögtön.
Pont velem osztotta meg a titkot, én meg néma voltam, mint a hal. Nem tehettem mást. Hazudott. Hazudott a férjének, amikor a Másikkal találkozott, hazudott azokon a napokon is, amikor nem találkoztak. Mert ez minden napra szóló titok. Akkor lepődtem meg igazán, mikor a bujkálás a vérévé vált, mikor hozzászokott, mint kovács a kalapács zajához. Már egyáltalán nem zavarta, hogy elhallgat valamit, hogy szerepeket játszik, hogy valakit ott üt meg, ahol a legjobban fáj.
Azt mondta, muszáj hagynia a férjének is... Muszáj hagynia, hogy megérintse, hogy ágyba vigye. Különben megsejtené a dolgot. A szája, a válla és mása sem árulkodhatott. Nem árulkodhatott a remegésről, ami akkor izgalmas, amikor nem a férje érinti. Hanem a Másik. Kissé felfordult a gyomrom. Ez mégiscsak átverés. Ha megérdemli az a tesze-tosza férj, ha nem.
Nem értettem, hogy lehet rá képes. Azt mondják, hogy amiről valaki nem tud, az nem fáj. Nekem égne az arcom.
Dadognék, izzadna a tenyerem, és nem tudnám állni a becsapott ember tekintetét. Akkor se, ha semmit sem mondanék. Mint amikor a szüleimnek próbáltam hazudni. Az sem ment. Rögtön a homlokomra volt írva minden.
Nem lepett meg, hogy talált valakit, aki jobban szereti. Nem, ez nem pontos. Talált valakit, aki úgy szereti, ahogy ő szeretné, hogy szeressék. Pont annyi figyelmet kap, amennyire vágyik, és végre valaki megkérdezi, valakinek számít, hogy neki milyen napja volt. Mit enne vacsorára, milyen filmet nézne és így tovább.
Hiába értem, mégsem értem. Tudom, hogy előfordul, megtörténik. Egyszer. Amikor nem tudjuk visszafogni magunkat, beleugrunk a tóba, de nem tudjuk, hogyan és minek. De később egyre több és több kell az adrenalinból. Már nem tudunk leállni.
Mi lesz, ha a férj is észreveszi az összeérő vállat, tekinteteket, vagy éppen az asztal alatt lábra csúszó kezet? Tudom, hogy óvatosak, híváslistát, üzeneteket törölnek, bujkálnak, folyamatosan szerveznek és átszerveznek. A tapasztalat mégis azt mondja, hogy az ember egyszer csak hibázik. Megéri?
