A társadalom boldog, jó teherbírású anyákat szeretne látni – pedig a valóság sokszor nem ilyen egyszerű. Noha a szülés utáni depresszió témája egyre gyakrabban terítékre kerül, máig szégyenérzet tapad hozzá az érintett nőknél. Olvasónk, Júlia (35) a saját történetéből tanulva minden kisgyermekes szülőt arra int: ha mindennapjaik felett átveszi az irányítást a szomorúság és a pánik – merjenek segítséget kérni!
A pandémia előtt a nőknek mintegy 10-15 százaléka küzdött szülés utáni pszichés gondokkal. Azóta a pszichológiai várótermekben egyre nagyobb arányban fordulnak meg kisgyermekes nők és férfiak (a szülés utáni depresszió az apákat is érintheti), akik állandó lehangoltságra, gyötrő gondolatokra panaszkodnak.
(© powerofpositivity.com)
– A kisbabám ott volt, egészséges volt, én viszont nem éreztem semmit. Az amerikai filmek által bemutatott nagy, romantikus találkozás a fiammal elmaradt. Hiába szoptattam s volt meg a fizikai kontaktus köztünk: érzelmileg üres voltam. Robot üzemmódban láttam el a gyermekem, mert tudtam, hogy most ez a feladatom – idézi fel a fájdalmas emléket Júlia. A ma kiegyensúlyozott, kétgyermekes édesanya – bár megjárta a legnagyobb mélységeket – története szerencsésen végződött. Őszinte beszámolójával szeretne kapaszkodót nyújtani mindazoknak, akik jelenleg is keresik küzdelmükből a kiutat.
– Mesélnél egy kicsit arról az időszakról, amikor a kisfiadat vártad?
– A férjemmel nagyon fiatalon ismerkedtünk meg. Mindketten vágytunk rá, hogy korán szülők lehessünk, így hamar eldöntöttük: gyarapodhat a család! Kissé csalódott is voltam, hogy nem jelent meg azonnal a két csík a terhességi teszten. Amikor néhány hónappal később kiderült, hogy gyermekünk lesz, madarat lehetett volna fogatni velem az örömtől. Sajnos, az akkori főnököm már kevésbé volt elragadtatva: nem akarta biztosítani nekem azokat a körülményeket, amelyek egy várandós nőnek kijárnak. Ebben az időszakban a stressz uralta a mindennapjaimat. Bár fizikailag nem voltam rosszul, folyamatosan szorongtam. Végül a munkahelyi helyzet apránként normalizálódott, és mire elérkezett a szülés időpontja, már jóval kiegyensúlyozottabb voltam.
– Maga a szülés milyen élmény volt?
– Dávidka a kiírt időpont után két nappal született. Nem volt szülési tervem vagy bármiféle különös kívánságom. Egyedül abban bíztam, hogy sikerül a gyerekemet hüvelyi úton világra hoznom. A környezetemtől ugyanis – még a várandósságom során – rengeteg bántó megjegyzést kaptam. Lebecsültek, hogy úgysem fogom kibírni a szüléssel járó fájdalmat, s hogy nem leszek képes felülkerekedni a szorongó, idegeskedő énemen. Végül a kisfiam természetes úton született, de borzalmas szülésélményem volt. Tizennégy-tizenöt órát vajúdtam: mire a legfontosabb részhez, a kitolási szakaszhoz érkeztünk, már alig volt erőm. Nagy nehezen világra jött a gyermekem, én viszont úgy éreztem magam, mintha minden szervem kiszakadt volna a helyéből. Dávidka ott volt, egészséges volt, legbelül viszont nem éreztem semmit.
Az amerikai filmek által bemutatott romantikus találkozás a gyermekemmel elmaradt. A gátmetszés bevarrásához egyébként el kellett altatni, mert sírva könyörögtem, hogy ne bántsanak már: szinte eszméletlen állapotba kerültem. Na, innen kezdődött az őrült kálváriánk…
– A gyermekágy érzelmileg nagyon megterhelő időszak, amihez még hozzájárul a fizikai fájdalom, a kialvatlanság, a bizonytalanság. Neked is hasonló emlékeid vannak?
– A szülés alatt nagyon sok vért veszítettem. A szervezetem szörnyű állapotba került, alig tudott regenerálódni. Folyamatos álmatlanságban szenvedtem, rázott a hideg, rosszul voltam. S közben mintha nem tudtam volna anyai érzéseket generálni. Hiába szoptattam a fiamat s volt meg a fizikai kontaktus köztünk: érzelmileg üres voltam. A személyiségemből fakadóan nagy a kötelességtudatom, robot üzemmódban láttam el a fiamat, mert tudtam, hogy nincs mese, most ezt a feladatom. A kisfiam sírós volt és nyugtalan: nagyon nehezen lehetett őt megvigasztalni. Az estéktől egyenesen rettegtem, mert mindig ugyanaz volt a műsor: órákon át tartó ordítás. Ebből kifolyólag aztán nem is szívesen vigyázott rá senki: féltek tőle, a hangjától. Bevallom, volt, hogy megfogalmazódott bennem: én nem is akarom az anyaságot. Elmegyek, lelépek, ott hagyom őt, mert már nem bírom tovább.
– Kevés szó esett eddig egy másik fontos szereplőről, a férjedről. Ő látta, hogy baj van?
– A férjem a lehetőségeihez mérten sokat segített, próbált támogatni és bátorítani. Ő nagyon más típusú ember, mint én: akkor sem esett pánikba, ha a baba órákon át sírt. Elfogadta, hogy ez most egy ilyen időszak, majd lesz jobb is. Ahhoz viszont éppen ő kellett, hogy megtörténjen a változás, és ráeszméljek, hogy valami nincs rendben. Egy borzalmas estén, amikor megint csillapítathatlanul ordított a fiam, én pedig körbe-körbe mondogattam, hogy nem bírom tovább, a férjem hirtelen rám nézett: „Ha ennyire nem akarod az anyaságot, képes lennél gyerekotthonba adni? – kérdezte. Úgy éreztem magam, mintha fejbe vágtak volna. Egyszerre volt sokkoló és fájdalmas ezt más szájából hallani. Ekkor döbbentem rá: Jézusom, milyen gondolataim vannak nekem? Hiszen a gyermekem nem egy rossz áru, akit csak úgy visszavihetek!
– Mi változott ezután? Emlékszel, hogy milyen lépések segítettek?
– Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mi is történt, de elfogadtam a fiamat. Próbáltam tudatosabb lenni, s állandóan figyelmeztettem magam, hogy lesz majd jobb is a helyzetünk, ez az állapot el fog múlni. A hozzáállásomon az is rengeteget javított, hogy kipihentebb lettem: szoptatási tanácsadóval konzultálva pár alkalommal kis adag altatót is használtam, s elkezdtem minőségibben aludni. Azt hiszem, a pihenés volt a kulcs: fokozatosan több energiám lett, s így a testem és a lelkem is jobban tudott regenerálódni.
– A barátoknak és a családodnak meg tudtál nyílni? Ők hogyan viszonyultak hozzád?
– Az anyukám és a férjem tartották bennem a lelket. A barátoknak nem beszéltem róla, anyósommal pedig egyenesen kerültem a témát. Ő ugyanis – mióta csak várandós lettem – folyamatosan azt dörgöli az orrom alá, hogy neki nem volt semmi gondja a szuper gyerekeivel. No, ez végképp nem segített rajtam! Sőt, a különféle anyukás csoportokat is messziről elkerültem, mert rossz hatással volt rám a versengés, az egymás közötti hasonlítgatás.
– Emlékszel rá, hogy a fiad iránt érzett szeretet mikor érkezett meg?
– Hosszú hetekig tartott ez a kezdeti, kaotikus időszak. Azt hiszem, Dávidka négy-öt hónapos volt, amikor úgy igazán képes voltam hozzá érzelmileg kapcsolódni. Addigra a róla való gondoskodás is könnyebbé vált, ő is változott, és én is rutinosabb és magabiztosabb lettem az anyaságomban.
Fontos, hogy találjunk egy bizalmi személyt, akivel beszélgethetünk az érzéseinkről, s aki előtt a legsötétebb gondolatainkat is fel merjük vállalni. A tudat, hogy nem vagyunk egyedül a rossz gondolatainkkal, elképesztően felszabadítóan hat…
– Azt gondolnám, hogy ezek után a kistestvér gondolata eszedbe sem jutott...
– Érdekes, de a rossz tapasztalatok ellenére is nagyon vágytam rá, hogy a kisfiamnak testvére szülessen. Olyannyira, hogy a kislányunk, Zsófi meglehetősen korán érkezett. A második szülésemet viszont össze sem lehet hasonlítani az elsővel: ezúttal sokkal könnyebben ment minden, s a gyermekágyi időszakban is tudtam élvezni az anyaságot. Ezt mindenképp bátorításnak szánom azoknak, akik hasonlóan rosszul élték meg az első szülésüket. Nincs két egyforma szülés, ahogy két egyforma gyermek sem! Ma kétgyermekes anyaként büszkén elmondhatom: soha életemben nem álltam helyt annyira, mint egy pici babával és egy kicsi gyermekkel! Ez rengeteg erőt ad azóta is.
– Minden jó, ha a vége jó. Hogyan látod a kapcsolatodat az elsőszülötteddel?
– Sikerült megtalálnom az utat Dávidkához. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy időnként nincs bűntudatom, ugyanakkor elfogadtam: ez volt a legtöbb, amire akkor fizikailag és mentálisan képes voltam. Azóta az életünkben helyükre kerültek a dolgok: a gyerekek megnőttek, és már más nevelési helyzetekkel állunk szemben. Ugyanakkor elképesztően hálás vagyok, hogy sikerült közösen, épségben és egészségesen kilábalnunk ebből a kálváriából. És bár a történetemből kiderül, hogy én nem kértem szakmai segítséget, utólag nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni: igenis merjenek segítő szakemberhez fordulni azok a nők, akik úgy érzik, baj van! Egy pszichológus vagy pszichiáter felkeresése életeket menthet!
