Briliáns barátnőm

Tizennégy éve, a gimi épülete előtt odaléptem egy kedves arcú, sötét hajú lányhoz. „Szia. Úgy tudom, osztálytársak leszünk.” Egy pillanatra elmerengett, majd egy hatalmas, bátorító mosolyt küldött felém piros keretes szemüvege mögül: „Szandi vagyok. Örülök, hogy megismertelek”. Határozottnak tűnt, mégis szerénynek. Már a pillantásából éreztem, hogy tiszta lélek – olyasvalaki, akivel szívesen barátkoznék. Amit viszont nem tudtam, hogy ez a bátorító mosoly hányszor lesz a mentsváram a következő években. 

A barátságunk velünk együtt nőtt fel. Ott álltunk egymás mellett útkereső tinikként, akik – hol pozitív, hol negatív csalódásaik mentén – próbálták felfedezni önmagukat és a nőiségüket. Támogattuk egymást álmokat szövögető egyetemistákként (egyikünk gyógyszerész-, másikunk újságíró-karrierről álmodozott). Ma pedig büszke vagyok, amikor a barátnőm ott áll előttem gyógyszertárvezetőként, miközben ugyanazzal az őszinte mosollyal néz vissza rám, mint azon a napon, amikor megismerkedtünk.

Abban, hogy a céltudatos, méltóságteljes nők lettek az első számú példaképeim, Szandinak, azaz Peöcz Ferenczi Alexandrának (29, Ekecs) is nagy szerepe volt. Így amikor a szerkesztőségben felmerült, hogy nőket kérdezzünk meg a saját nőiségükről, arra gondoltam: másoknak is inspiráló lehet ez a nőkép. Melyek a legfőbb tapasztalatok, melyekre a nővé válása során szert tett, s hogy látja: mi teszi a nőt igazán nőiessé? – ilyesmikről kérdeztem őt.

– Mi volt az első gondolatod, amikor felhívtalak, hogy interjút adj a nőiségről? 

– Biztos, hogy jó számot hívtál? (Nevet.) A nőiességről a többség a külsőségekre asszociál, ami valahol érthető, hisz fontos az első benyomás. Kicsit megijedtem, hogy szépségápolási tippeket kell majd osztogatnom, ebben a témában ugyanis nem igazán vagyok otthon. Egy nagyon egyszerű kis nőcinek tartom magam, épp ezért azt gondoltam, hogy nem feltétlenül én vagyok a legérdekesebb interjúalany. Ez persze nem jelenti azt, hogy ha valaki bejön hozzám a patikába egy szép sminkkel vagy manikűrrel, nem csodálom meg – sőt! Annak ellenére, hogy én nem pepecselek sokat a tükör előtt, felnézek azokra a nőkre, akik több energiát fektetnek a megjelenésükbe. Az évek során azt is megtanultam, hogy számomra mi önazonos és mi nem. Már nem erőltetek magamra olyan dolgokat, amik nem komfortosak, csak azért, hogy másoknak megfeleljek. 

– Hogy jutottál erre a felismerésre? 

– Amikor egy fiatal lány keresi önmagát, hajlamos vakon abba az irányba menni, ahonnan a legtöbb pozitív visszaigazolást várja. Úgy akar szép és vonzó lenni, mint azok a lányok, akiket népszerűbbnek lát, akiknek nagyobb sikerük van a fiúknál. Középiskolás koromban volt idő, amikor attól reméltem az elismerést, hogy erősebben sminkeltem, esetleg egy-egy buliba mélyebben dekoltált blúzt vettem fel. Elhitettem magammal, hogy a külsőségekben rejlik a nő szexisége, és nem pedig abban, ha fel meri vállalni önmagát. Szerencsére az egyetemista éveim aztán elhozták a változást: ekkorra fejben is eljutottam oda, hogy ne akarjak többé belesimulni a tömegbe.

Nem gondolkodtam már azon, hogyan kellene öltözködnöm vagy viselkednem ahhoz, hogy jóban legyek a többiekkel, csak magamat adtam. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb tartós barátságom is ebből az időszakból maradt meg. 

– És a szerelem is ezután talált rád, sőt: májusban férjhez mentél. 

– Dávid, a férjem néha azzal ugrat, hogy ő már 10 évvel ezelőtt is próbált udvarolni nekem. És ha akkor nyitott lettem volna, már 10 éve jó páros lehetnénk… Én viszont hiszem, hogy végig kellett járnom a fejlődési utamat ahhoz, hogy ma értékelni tudjak egy jó párkapcsolatot. Míg kerestem önmagam, előfordult, hogy az ismerkedéseimben csúnyán mellényúltam. Ilyenkor egy nőnek – legyen bármennyi önbizalma – fel kell magát újra építenie. Emlékszem, gyakran magamban kerestem a hibát, és próbáltam visszavezetni, hogy vajon mit csináltam rosszul. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy bármit is rosszul csináltam, csak nem passzoltunk össze! És aztán jött Dávid, aki olyan dolgokat is el tudott fogadni bennem, amiket én még sokáig nem tudtam. Például világéletemben zavart, hogy a sötét hajam mellett a szőrzetem is sötét. Évekig minden létező praktikát bevetettem: kéthetente gyantáztattam, lézeres szőrtelenítésre jártam, de hosszú távon egyik sem vált be. Dávid viszont mindig, amikor hasonló dolgok miatt ostoroztam magam, elmondta: mennyire szépnek lát, és hogy ne bántsam magam. Az, hogy egy ilyen férfi van mellettem, rengeteget hozzáadott az önbizalmamhoz és a nőiségemhez. 

– Érdekes, hogy bennünk, nőkben mennyi frusztráció van a külsőnkkel kapcsolatban – amit a külvilág talán észre sem vesz. Nálad miből eredhetett ez? 

– Otthon, a családban sose tapasztaltam, hogy bármilyen külső tulajdonságomra megjegyzést tettek volna, és az iskolából sem emlékszem csúfolódásra. Ami megmaradt bennem, hogy anyu sokáig nem engedte, hogy leborotváljam a lábam, mert meg akart kímélni attól, hogy a szőr megerősödjön. Ezért aztán tesi előtt az öltözőben automatikusan takargatni kezdtem magam, és ettől a frusztrációmtól valahogy később sem szabadultam. 

– Milyen nőképek voltak előtted kislányként, s milyen nőket tartasz követendőnek ma?

– Van egy másfél évvel idősebb nővérem, aki a fejlődésben mindig előttem járt, én pedig mindig követni akartam! (Nevet.) Rá és az anyukámra is jellemző, hogy a természetesebb vonalat képviselik: a családunkban egyik nő sem vágyik különösebben a pompára. A nagymamáim már sajnos nem élnek, de ők is formálták a nőképemet. Egyikük egy kis drogériát üzemeltetett, és mindenkihez, aki betért hozzá, volt egy kedves szava. Hamar észrevettem, hogy a jelenléte feltölti az embereket, így már kicsi koromban elhatároztam, hogy én is ilyen nő szeretnék lenni. Akinek a társaságában felvidulnak az emberek. Talán innen is eredeztethető az a fajta optimizmusom, hogy még a leggorombább emberben is a jót keresem. 

– Mit jelent számodra a nagybetűs nő fogalma?

– Az én szememben nagybetűs nő az is, aki a karrierjére fókuszál, és nagybetűs nő az is, aki az életét a családjának szenteli, s a hagyományos női szerepekben teljesedik ki. Sőt: ugyanúgy nagybetűs nő lehet, aki mer önmagáért döntést hozni, és akár a korábbi életét feláldozva egy idegen országban próbál meg boldogulni.

– Külsőségek terén sincs konkrét személy, aki számodra irányadó?

– Ördög Nóra szerintem inspiráló. Egy természetesen szép nőnek tartom, akin nincs semmilyen mű dolog, mégis sugárzik belőle az önbizalom. És szerintem ez a kulcs! Ahhoz, hogy valakinek jó kisugárzása legyen, elég, ha elfogadja magát úgy, ahogy van. Ha meg vagyunk békélve önmagunkkal, az a testünkre és az arcunkra is kisugárzik. A szemünk, a bőrünk, a hajunk – de még a mosolyunk is szebben ragyog!

– Azt már említetted, hogy mit volt a legnehezebb elfogadnod magadon. Arról még nem beszéltünk, hogy mit szeretsz a leginkább a külsődön!

– A pozitívumok többsége belső tulajdonság, külsőséget nehezen tudok kiemelni. Viszont pár éve az egyik barátnőm felhívta rá a figyelmemet, hogy milyen szép nagy szemem van. Erre én egészen addig nem is gondoltam, ám később a patikában újra visszaköszönt a bók. (Az egyik hölgy közölte, hogy a „szép nagy szememről” jegyzett meg.) Ez tehát olyan adottság, amit szeretek.

És ki ne hagyjam a szeplőimet! Szeretem, hogy nyáron még inkább előjönnek: ilyenkor azért sem használok alapozót, hogy látszódjanak a kis pöttyeim. 

– A FaceApp és a különféle retusáló alkalmazások világában üdítő azt hallani, hogy egy nő meri vállalni az arcát.

– Sokan, sok helyen beszéltek már arról, hogy a közösségi média mennyire álságos. Ma már én sem vagyok aktív ezeken a platformokon, de volt idő, amikor engem is beszippantottak. Igaz, retusáló alkalmazásokat sohasem használtam, de nekem sem volt mindegy, hogy milyen képet töltök fel magamról, vagy hány lájk érkezik a fotómra. Készítettem vagy száz szelfit: hiába nézett ki mindegyik ugyanúgy, átfésültem a képeket, hogy kiválasszam a legtökéletesebbet. S ki tudja: ha nem jött volna az életembe Dávid, talán ugyanezt csinálnám a mai napig… A tökéletességre törekvés persze óriási csapda: szerintem ez vezetett odáig is, hogy az utánunk következő generációnak még torzabb az önképe. 

– Hogyan viszonyulsz a szépészeti beavatkozásokhoz? 

– Magamon nem változtatnék semmit, de persze nem ítélem el azokat, akik ehhez másképp állnak. Amikor viszont az látom, hogy egy húszéves influenszer botoxkezelést sorsol ki a tinédzser követői között, elszorul a torkom. Vagy ott van annak az exszépségkirálynőnek az esete, aki világéletében gyönyörű volt, mégis azt posztolja az Instára, hogy injekcióstűvel szúrják az arcába a hialuront. Tegye, ha ő ezt látja jónak, de biztos, hogy ez az internetre való? Bár, ha önmagunkat nem vagyunk képesek elfogadni, aligha lepődhetünk meg azon, hogy az öregedést sem tudjuk... Én titkon azért reménykedem abban, hogy idővel jobb belátásra térünk, és ez a nagy „esztétikahullám” is lecseng majd.

– Tényleg optimista vagy. 

– Csak abból indulok ki, hogy elképesztően nagyot tud változni a közízlés tíz-húsz év alatt. Nemrég például elkezdtük nézni az Amerikai pitét, ami az egyik legmenőbb film volt tinikorunkban. A második rész közepén felálltam, hogy „Na jó, nekem ebből elég volt, több szexizmust nem vesz be a gyomrom”. Ma felháborodunk azon, amin régen szórakoztunk. 

– Miközben hallgatlak, arra gondolok: még sosem hallottalak ennyire magabiztosan beszélni…

– Talán mert végre tényleg úgy érzem, hogy sínen vagyok. Az életemben sokáig a tanuláson volt a fókusz, mégsem gondoltam soha, hogy karrierszinten ilyen hamar sikerül megvalósítanom önmagam. A nagy lehetőségek persze soha nem úgy „kopogtatnak az ajtónkon”, ahogyan számítunk rájuk: mielőtt elvállaltam a patikavezetést, rengeteget őrlődtem azon, hogy merjek-e munkahelyet váltani, elbírok-e egy ekkora felelősséggel. Biztosan vannak, akik rugalmasak, s könnyen hoznak meg nagy döntéseket – hát én nem tartozom közéjük! (Nevet.) De segített, hogy hittem abban, hogy jó lesz az az út, amire rálépek.

– Milyen vezetőnek tartod magad?

– Alkalmazkodónak és érzelmesnek. Az, hogy jó hangulat és béke legyen a munkahelyemen, fontosabb számomra, mint bármi áron érvényesíteni az akaratom. Ez persze nem mindig jó: vannak helyzetek, amikor szigorúbbnak kellene lennem, így a határhúzást egyelőre még tanulom. Illetve abban is muszáj fejlődnöm, hogy ne vigyem haza a munkát. Dávid néha meg is szokta jegyezni, hogy ne otthon gyakoroljam a szigort! (Nevet.) Arra viszont egyáltalán nem vágyom, hogy én irányítsak a házasságunkban, nálunk ő viseli a nadrágot. 

– Most, hogy körbejártunk mindent, jöhetnek a szépségápolási tippek! Hogyan törődsz a külsőddel? 

– Hétköznapokon ritkán sminkelek, az ápolt bőrkép viszont fontos számomra. Nagyon szeretem a La Roche-Posay és az Yves Rocher nappali és éjszakai krémjeit, illetve havonta igyekszem eljárni kozmetikushoz is. Ilyenkor kitisztítják a pórusaimat, megmasszírozzák az arcomat, és formára igazítják a szemöldökömet. 

Magamon egyébként azt figyeltem meg, hogy több smink után főleg akkor nyúlok, ha kicsit „rejtőzködni akarok”: például ha a ciklusomnak éppen abban a szakaszában járok, amikor előjönnek a pattanásaim. 

A hajamat szintén nem festem, s az sem jellemző rám, hogy reggelente frizurákat készítsek. A hajvégekre viszont rendszeresen használok olajat, hogy az összhatás ápolt legyen. És majd’ elfelejtettem: imádom a parfümöket! Illat nélkül a házat sem hagyom el, most a Valentino Voce Vivája a legnagyobb kedvencem. Ruhák terén pedig próbálom megtalálni azokat a darabokat, melyek a leginkább kifejeznek engem. Alkalmakra jöhet egy kis csillogás, egy-egy feltűnőbb darab, de összességében a letisztultságot, a visszafogott eleganciát kedvelem. 

– Végezetül mit gondolsz: az, hogy feleség lettél, hozott új színt a nőiességedbe? 

– Azt gondolom, hogy ami igazán új színt hoz majd, az az anyaszerep lesz. A jövőben mindenképp szeretnénk családot alapítani, s biztosan nem kis kihívás lesz a világra nyitott, tisztelettudó gyerekeket nevelni. De bízom benne, hogy ha jó példával járunk előttük, sikerülhet. Szeretném majd a gyerekeinknek is továbbadni azt a szemléletet, hogy az értékeket nem a felszínes dolgokban, a külsőségekben kell keresni. Illetve megtanítani velük, hogy úgy értékesek, ahogy vannak, s hogy anélkül is méltók a szeretetre, hogy szerepet játszanának. Sőt: ha visszaforgathatnám az időt, ugyanezt tanácsolnám a gimis Szandinak. Nem véletlenül vált unásig ismételt mondássá, hogy merjük vállalni önmagunkat...

VILLÁMKÉRDÉSEK 

– Mikor érezted életedben először igazán nőnek magad?

– Amikor megvettem az első melltartómat! (Nevet.) 

– Mi az első emléked a fiúkkal kapcsolatban?

– A fiúk mindig jó barátaim voltak: ők nem pletykálkodtak, és volt kikhez menekülni, ha a lányokkal a körömlakkok kerültek szóba.

– Mikor érzed igazán önfeledtnek magad?

– Tánc közben megszűnik a külvilág, s csak a zene marad. 

– Mi az, ami sokat lendített az önbizalmadon? 

– Egyszer részt vettem egy budoárfotózáson: gyönyörű, művészi képek készültek, bármikor büszkén és szívesen nézem vissza őket. 

– Mi a legfontosabb tulajdonság számodra egy nőben?

– A kedvesség! A múltkor segítettem lejönni a mozgólépcsőn egy megszeppent kisfiúnak, akin az anyukája csak lentről nevetett. Miért ne lehetnénk egymással egy kicsit empatikusabbak, figyelmesebbek?