Egy apró, törékeny alkatú lány ül velem szemben, alig több 25 évesnél. Lángoló épületekről, tűzriasztásokról, újraélesztésekről mesél: mindezt olyan könnyedséggel, mintha az emberek általános elfoglaltsága lenne az életmentés. Leisztner Patrícia (Tany) számára természetes, hogy amikor nem kritikus állapotban lévő betegeket lát el, uniformist húz, és bevetésre indul. Miközben a Komáromi járás egyetlen női önkéntes tűzoltóparancsnokával beszélgetek, úgy érzem: egy XXI. századi Florence Nightingale-sztorit hallgatok.
Patríciát – vagy ahogy a barátai nevezik, Pattit – azzal kerestem fel, hogy meséljen a Nemesócsai Önkéntes Tűzoltó Testület működéséről. Különösen érdekelt, hogy fiatal lányként könnyű-e a szervezetben érvényesítenie az elképzeléseit, illetve miként tud női parancsnokként egy férfiak uralta szegmensben helytállni. Hamar rádöbbentem viszont, hogy egy nővérnek, aki az aneszteziológiai és intenzív terápiás osztályon (ARO) naponta élet-halál harcok tanúja, egészen más értelmezése van a kihívásokról.
Leisztner Patrícia (25) Tanyról származik, párjával a szomszédos Gelléren élnek. Dolgozott sebészeti nővérként, majd ő maga kérte az aneszteziológiai és intenzív terápiás osztályra való áthelyezését. Jelenleg ápolónőnek tanul másoddiplomai képzésen, illetve ötödik éve tölti be a Nemesócsai Önkéntes Tűzoltó Testület parancsnokának szerepét.
– Húszéves voltál, amikor átvetted a tűzoltóparancsnoki tisztséget. Hogyan csöppentél bele az önkéntességbe, s annak is mindjárt a sűrűjébe?
– A volt barátomat annak idején felkeresték, hogy lenne-e kedve tűztámadásokra járni a nemesócsai csapattal. Akkoriban az ócsaiak a Duna Menti Tűzoltóliga állandó résztvevői voltak, és szükségük volt egy erős fiúra. Innentől kezdve viszont az én hétvégéim is arról szóltak, hogy tűzoltóversenyekre kísértem őt – így hamar beszerveztek maguk közé a lányok. Héttagú csapatokban versenyeztünk: minél gyorsabban össze kellett raknunk a tűzoltótömlőt, és elérni a vízsugárral a tűzfészket. Mivel nagyon megtetszett a dolog, az alapkiképzést, majd a gépkezelő és a rádiós tanfolyamot is elvégeztem – így már éles bevetésekre is járhattam a csapattal.
Később viszont a versenyek fokozatosan elmaradoztak: a hétvégéken mindenkinek más elfoglaltsága akadt, így egy idő után már csak a bevetésekre összpontosítottunk. 2019-ben viszont az akkori parancsnokunk váratlanul lemondott, és a csapat vezető nélkül maradt. Itt jött a képbe, hogy esetleg átvehetném én a stafétát.
– Mit gondolsz, miért benned látták meg a potenciált a többiek?
– Egyfelől nem volt túljelentkezés, másfelől folyékonyan beszélek szlovákul, mivel az egészségügyi középiskolát szlovák nyelven végeztem. Bevallom, egyáltalán nem vonzott a vezetői szerep, mégis úgy éreztem: nem hagyhatom cserben a többieket. Inkább letettem a parancsnoki vizsgát, mint hogy szétessen a társaság. A képzést egyébként a komáromi hivatásos tűzoltóságon tartották. Annyira részletekbe menően magyaráztak mindent, hogy eleinte csak kapkodtam a fejem: „Hová kerültem?” Másrészt gondolj bele, hogy egy fiatal lány hirtelen becsöppen húsz férfi közé, hisz rajtam kívül egyetlen női parancsnok sincs a Komáromi járásban. Persze, miután a fiúk látták, hogy – ha ugratnak is – veszem a lapot, sikerült megtalálnunk a közös hangot. Azt viszont az elejétől kezdve éreztettem mindenkivel, hogy a kölcsönös tiszteletet elvárom. Nem engedhetnek meg velem szemben többet csak azért, mert lány vagyok! S ez a mai napig így van: ha kell, a csapatomért is kiállok.
– Azt mondod, nem vágytál parancsnoki posztra. Ezek mégis egy vezető szavai...
– Pedig egyáltalán nincs bennem vezetői véna! (Nevet.) Gyűlölöm szétosztani a feladatokat, inkább megcsinálom őket magam. Meg aztán: hiába is kérném meg a srácokat, hogy nézzék át például az autók papírjait, tudom, hogy utána átkontrollálnám őket én is! És nem azért, mert nem bízom bennük, hanem mert a saját felelősségemnek érzem, hogy kézben tartsam a dolgokat. Bármikor kaphatunk például egy ellenőrzést, s akkor meg kell felelnünk a B kategóriaelőírásainak – máskülönben megvonhatják a támogatásunkat.
– Mit jelent az, hogy B kategória?
– Szlovákiában az önkéntes tűzoltóság két részre osztódik: az egyik az Önkéntes Tűzoltók Testülete (szlovákul: DHZ – a szerk. megj.), a másik a Falusi, illetve Városi Önkéntes Tűzoltók Szervezete (szlovákul: DHZO/DHZM – a szerk. megj.). Alapvető különbség a kettő között, hogy az első szervezet tagjai nem járnak bevetésekre, ugyanakkor részt vesznek a falu kulturális életében – például ők biztosítják a tűzmegelőzést a rendezvényeken. Nemesócsán összesen 27 önkéntes van bejegyezve, s ebből 10-en vagyunk bevethetőek, tehát tagjai a DHZO-nak. Bevethetőség, illetve felszereltség alapján ezen belül is öt kategóriára (A1–D) tagozódunk. Úgy képzeld el, hogy míg egy A kategóriás önkéntes csapatnak minimum 20 tagúnak kell lennie, s riasztás esetén tíz perce van, hogy kiérjen a szertárba; addig mi, B kategóriások 10 taggal működünk, s két óránk van arra, hogy kiérjünk. Amikor ellenőrzést kapunk, a hivatásos tűzoltók többek között azt vizsgálják át, megvan-e a tíz ember felöltöztetéséhez szükséges felszerelésünk, illetve rendelkezésünkre állnak-e az előírás szerinti eszközök.
„Tavaly összesen 8 bevetésünk volt: 3 tűzesethez és 5 természeti katasztrófához (vízszivattyúzás, vihar utáni kárelhárítás) riasztottak bennünket. A bevetés hossza mindig a probléma nagyságától függ: van, hogy tíz percet, van, hogy fél napot dolgozunk az adott helyszínen. Élesben nincs idő hezitálni: akkora adrenalinlöketet kap az ember, hogy csak megy és cselekszik!” – meséli lelkesen Patrícia.
– S mi történik, ha riasztás idején egyikőtök sem ér rá? Egyáltalán előfordulhat ilyesmi?
– Eddig szerencsére nem történt ilyen eset, mindig találtunk embert, aki bevethető volt. (Mosolyog.) Ha mégsem lenne senki, akkor azt jelentenem kell a központnak. Riasztás esetén engem vagy az egyik társamat hívják fel, mi pedig láncreakcióban mozgósítjuk a többi tagot. Többnyire azt is meghatározzák, melyik autóval vonuljunk. Egyelőre három bejelentett tűzoltóautónk van: a legkisebbnek 750, a középsőnek 3 ezer, a legnagyobbnak 9 ezer literes a tartálya. Az elsővel főleg közúti balesetekhez, esetleg vegyianyag-szivárgáshoz vonulunk, 750 liter víz ugyanis nagyjából 10 perc alatt kiürül a tartályból. A középső autó már tűzeseteknél is jól funkcionál – amíg nem volt meg a legnagyobb autónk, ezzel oltottunk. Mindig a nyári időszak a legmegterhelőbb az önkéntesek számára. Aszályban, aratási időszakban van a legtöbb riasztás – például kombájntüzekhez –, ráadásul a nyaralások miatt nehezebb bevethető embert is találni. Nem beszélve arról, hogy 40 fokban ugyanazt a tűzvédelmi ruhát vesszük fel, mint télen, a fagyban. De ez is hozzátartozik az önkéntesség szépségeihez. (Mosolyog.)
– Miben más a ti felszereltségetek és hatáskörötök, mint a hivatásos tűzoltóké?
– A hivatásos tűzoltók felszerelése korszerűbb, illetve rájuk szigorúbb előírások vonatkoznak. Az elöregedett eszközeiket gyakran az önkéntes csapatok kapják meg. Mi főleg a gútai és a komáromi hivatásosokkal járunk bevetésekre, és szerencsére nagyon jó az összhang a csapatok között. Ha egyszerre több egység van a helyszínen, mindig a hivatásosok irányítanak; ha viszont az önkéntesek érnek ki előbb, akkor az a csapat, amelyikhez az érintett település kataszterileg tartozik. Ami a hatáskört illeti, az önkéntesek is mindent megtehetnek, amihez van felszerelésük és iskolázottságuk.
Lélegeztetőkészülékünk, illetve automata defibrillátorunk például nincs, így azokhoz az esetekhez nem hívnak bennünket, ahol szükség lehet újraélesztésre. (Például autóbalesetekhez.) Hogy őszinte legyek, nem is bánom. Túl régóta dolgozom az egészségügyben ahhoz, hogy tudjam, milyen pszichológiai terhet ró ez az emberre egy-egy ilyen helyzet. Mondjuk ki: féltem a csapatomat.
– Úgy érted, maradandó nyomot hagy az emberben, ha esetleg nem tud segíteni?
– Pontosan. Lehet, hogy én ARO-n dolgozó nővérként hetente többször látok újraélesztést, s megszoktam, hogy a betegért folytatott harc nem mindig végződik jól. Viszont nem tudhatjuk, hogy egy ilyen helyzet mit váltana ki olyasvalakiből, aki még soha életében nem csinálta élesben. Ugyanez érvényes a közúti balesetekre. Azok az emberek, akik autóbalesetet szenvedtek, és mentőautó vagy -helikopter hozza be őket a kórházba, rögtön hozzánk kerülnek. Elég gyakran látom, hogy néz ki egy végtagvesztett, a felismerhetetlenségig összeroncsolódott beteg. A helyszínen viszont ennél borzalmasabb látvánnyal is szembesülhetnek a tűzoltók, hisz nem mindenkit vesznek ki élve a roncsok közül. Tudom, hogy az önkénteseket is a segítségnyújtás hajtja, de én itt húznám meg a határt hivatásos és önkéntes között.
– Volt olyan szorult helyzet a bevetéseitek során, amit visszatekintve veszélyesnek érzel?
– Szerencsére nem. Legfeljebb olyan volt, hogy az égő házból a hivatásosok kihoztak valakit, és mi próbáltuk megnyugtatni, mi takargattuk be. (Ezzel párhuzamosan persze segítettünk az oltásban is.) Illetve előfordul, hogy kivonulunk, de megállapítjuk, hogy a probléma nem tartozik a mi hatáskörünkbe. Például egy szikrázó, meghibásodott vezetékkel nem tudunk mit kezdeni, olyankor értesítjük villanyszerelőket.
– Sohasem félsz?
– Ilyenkor nincs idő félni, sem gondolkodni: hajt az adrenalin, és csinálom, amit kell. Sőt, azt látom, hogy a segítségnyújtás mellett a többieket is a kihívás lendíti előre. Ez egy izgalmas elköteleződés, ahol a csapatszellemnek is van egyfajta megtartó ereje.
– A civil szakmádban is ez lendít előre? A kihívás?
– Igen. Viszont ez egy érdekes kérdés, mert annak idején nem azért választottam a nővéri szakmát, mert segítő hivatást kerestem. Sokkal inkább azért, mert reálisan gondolkodtam, és olyasmit szerettem volna tanulni, amire mindig lesz igény. (Illetve ott volt előttem anyukám példája, aki az ipari középiskola után végezte el az egészségügyit.) Érettségi után rögtön munkába is álltam a sebészeten, eredetileg nem volt tervben az egyetem. Néhány évvel ezelőtt viszont elfogadtak egy törvényt, hogy diploma nélkül „csak” egészségügyi asszisztensnek számít a nővér. Ez a gyakorlat szintjén azt jelentette, hogy míg a diplomás nővérek végezték a betegfelvételt és a papírmunkát, addig a legtöbb „piszkos” munkát –például a betegek tisztába tételét – áthárították az asszisztensekre. Ekkor láttam be, hogy ha szeretnék előbbre jutni, nem tudom megkerülni a diplomát.
Illetve még egy dologban biztos voltam: hogy sem Komáromban, sem Dunaszerdahelyen nem szeretnék dolgozni. Csak addig a pontig tudom ugyanis érzelmileg távol tartani magam, amíg nem az ismerőseimet, ne adj’ Isten a saját családtagjaimat kell ellátnom. Apukám egyszer elvágta a kezét: egy rutinkötözést kellett volna csinálnom neki, mégis inkább azt mondtam, beviszem a sürgősségi osztályra.
– Érdekes kontraszt, főleg, hogy az ARO-n a legsúlyosabb betegeket látod el.
– Visszakanyarodhatunk a kihívásokhoz: azért szerettem volna az ARO-n dolgozni, mert egy idő után túl monotonnak tűntek a feladatok a sebészeten. Illetve hihetetlenül túlterheltek minket… Ezzel szemben az ARO-n egy nővér napi egy, legfeljebb két beteget lát el (egyet, akit lélegeztetőgépen tartanak, illetve egyet, aki megfigyelés alatt áll). A munka itt sem könnyebb, de változatosabb. Mivel súlyos eseteink vannak, az orvosok járnak a páciensekhez, s nem fordítva. Így a dialízistől a különböző vizsgálatokig lényegében mindenben mi segédkezünk. Sajnos az, hogy betegek halnak meg, hozzátartozik a munkánkhoz. Ami viszont fáj, hogy hiába teszünk meg mindent a páciensekért – néha még a mosdóban sem mozdulunk el mellőlük –, a hozzátartozók minket okolnak, amiért a szerettük elment. Ma már tudom ezt sportosan kezelni, de az első haláleset, amelynél jelen voltam, engem is megviselt.
– Tudatosítod, hogy nővérként és önkéntesként mennyi embernek segítesz?
– Én ezt nem így fogom fel. Lehet, hogy egy kívülálló rácsodálkozik a szakmánkra, de ha napi szinten ebben a közegben mozogsz, nem érzed magad annyira kivételesnek. Sőt, sem a nővéri szakmával, sem az önkéntességgel járó terheket nem érzem megterhelőnek! Egyedül a parancsnoki posztot adnám át szívesen. Azt gondolom, ez a szerepkör sokkal jobban passzolna egy férfihoz. Sok műszaki és technikai ismeretet igényel: még ha nem is látják a többiek, sokszor ég a kezem alatt a Google. Persze, amíg nem lesz utódom, csinálni fogom. Éppen idén jár le az ötéves megbízatásom, így ősszel újra le kell vizsgáznom.
– Hogy tudsz ennyi mindent összeegyeztetni? Van egyáltalán szabadidőd?
– Persze! Szerintem az embernek csak arra nincs ideje, amire nem akarja, hogy legyen. Mondjuk azt még én sem tudom, hogyan fogom letenni novemberben a parancsnoki vizsgát, hisz decemberben államvizsgázom, de meg fogom oldani! (Mosolyog.) Meg aztán az önkéntesség nem része minden egyes napomnak. Vannak nyugalmasabb időszakok: ilyenkor nyugodtan kisétálhatok a szertárba, és ellenőrizhetem, illetve rendbe rakhatom a dolgokat.
– Mennyire lelkesek a fiatalok? Van utánpótlás?
– Nagyon nehéz bevonni a fiatalokat. És ez nem csak az önkénteskedésre érvényes: mindennel így van! Tartottunk például az iskolában bemutatót, de ha láttunk is a gyerekeken érdeklődést, az halvány szikra volt. Kicsit félek is attól, hogy a jövőben nemhogy önkéntesek, de szakemberek – például nővérek – sem lesznek. Hisz mindenki IT-s és influenszer szeretne lenni, s lehetőleg jó sok pénzt keresni otthonról. Az élet viszont nem csak az online térben zajlik! Van előttünk tehát feladat bőven, s nem csak a tűzeseteket illetően...
