Édesanyák, szüljetek!

Nálunk az anyákkal – úgy is mint szent lényekkel – szemben olyan elvárások támasztódnak, mintha nem is 2022-őt írnánk, hanem, mondjuk, 1810-et.

Kevés a gyerek, ám a mai nők ezerszer meggondolják, szüljenek-e. Hogy miért? A jelenség okát a különböző nemzetvédők és demográfusok kutatják fáradhatatlanul. Van, aki a családi tűzhely mellé űzné vissza a nőket, mások több családi pótlékot, bölcsődét, távmunkát követelnek. Mindezen huzakodások jól leplezik a tényt, hogy a vitával valójában elérkeztünk napjaink utolsó tabujainak egyikéhez.

(© Marjorie Ingall)

Nálunk még mindig tabunak számít, ha valaki hangot mer adni ama véleményének, hogy anyának – illetve szülőnek – lenni nem az a vidám, csillogó, gondtalan feladat, amilyennek a pelenka- és levesporreklámokban látszik, hanem embert próbáló munka. Mindent be szabad mutatni előnyeivel és hátrányaival együtt, kivéve az anyai hivatást. Ha valaki mégis megkockáztatja, felháborodott hangú levelek és telefonok egész áradata zúdul a nyakába.

Az anyaság szent!

Álságosan szent. Mert nagyon is világos okai vannak annak, miért nem akarnak a nők – és általában a fejlett országokban élő nők – elég gyereket a világra hozni. Szülőnek lenni ugyanis évezredeken át nem minősült magányos vállalkozásnak. Csak mára vált azzá! Gazdagabb háztartásokban dadák, nevelőnők, házitanítók, egyéb alkalmazottak egész hada tüsténkedett a következő generáció tagjai körül. Elszegényedett polgári háztartás sem létezett legalább egy cselédlány nélkül, akinek esténként oda lehetett szólni: „Julis, fektesse le a kicsit!” Másutt pártában maradt nagynénik, tisztességben megőszült nagymamák, segítőkész szomszédasszonyok vigyáztak a gyerekekre, illetve a nagyobb lányoktól is elvárták, hogy afféle pótanyaként funkcionáljanak a testvéreik mellett.

Ehhez képest manapság, ha nincs a háznál egy 24 órás szolgálatra befogható, készséges nagymama – márpedig ma nincs, hiszen a nők nyugdíjkorhatárát kitolták! –, akkor az anyuka és az apuka meglehetősen magára marad szülői teendőivel.

Persze, alkalmanként lehet szívességet kérni húgoktól, nővérektől, barátnőktől, kedves rokon néniktől, de tapasztalataim szerint a testvérek, barátnők, rokon nénik véletlenül mindig pont akkor nem érnek rá, amikor a legnagyobb szükség volna rájuk.

Nézzünk egy példát: kétgyerekes család átlagos hétköznapja este hatkor. Az anyós ötkor elment, anyuka most esett haza a munkából, és éppen a zuhany alatt próbálja kiáztatni magából az egész napos stresszt. Apuka (szintén letudva a napi penzumot) az egyik kezével vacsorát főz, a másikkal telefonál, mindeközben megpróbálja rajta tartani a szemét a nappaliban elevenkedő csemetéin. A telefonhívás témája: szeretné megbeszélni a nővérével, hogy másnap este menjenek át hozzájuk vacsorára.

– Szia, azért hívlak, hogy megkérdezzem... Marcell, ne mássz fel oda, mert leesel! ...szóval, hogy lenne-e kedvetek holnap nálunk vacsorázni? Márta, légy szíves, várj, majd mindjárt megnézem a füzetedet, de előbb hadd fejezzem be ezt a beszélgetést! Ráértek? Jó, nagyszerű, akkor hány órára... Ne, MARCEEEEELLLLLLLLL!

A háttérből jókora puffanás, majd vérfagyasztó bömbölés hallatszik, Marcell nyilvánvalóan lesett onnan, ahová nem lett volna szabad felmásznia, majd a vonal megszakad, bizonyára Márta beleakadt a telefonzsinórba, és kirántotta a dugót a falból. És ez így megy reggeltől estig, az év 365 napján úgy, hogy két egészséges, értelmes, aranyos kisgyerekről van szó, akikkel az átlagosnál kevesebb a baj. Most akkor képzeljünk el egy olyan családot, ahol esetleg beteg, zűrös, nehezen kezelhető gyerek él, vagy az anyuka még a férjére se számíthat (mert elváltak: lassan így él minden harmadik-negyedik nő).

A családi feladataival magára maradt anyuka helyzetét tovább nehezíti, hogy nálunk az anyákkal – úgy is mint szent lényekkel – szemben olyan elvárások támasztódnak, mintha nem is 2022-őt írnánk, hanem, mondjuk, 1810-et. Ajó anya 30 éves kora előtt teherbe esik. A jó anya nem kér fájdalomcsillapítást, és nem szül császárral, hanem labdán ülve, kötélen lógva, bordásfalon függeszkedve vajúdik. A jó anya nem ad tápszert a csecsemőjének, hanem nyolc, de még jobb, ha tizenkét hónapig kizárólag szoptatja. A jó anya egy, három, de még jobb, ha hat évig otthon marad a gyerekeivel. (Közben azért stikában dolgozik, elvállal ezt-azt, mert másként a család éhen halna. Meg hát kímélni kell a férfiakat. A mai jelszók is mind ezt harsogják, másként szegény apukák tönkremennek abba, hogy a család eltartásának gondja csak az ő vállukat nyomja.)

A jó anya nem főz zacskós levest, hanem elzarándokol a biopiacra házi termesztésű cukkiniért. A jó anya zokszó nélkül bemegy hétköznap délelőtt az oviba, ha az óvó néni ezt az időpontot szemeli ki a szülő-gyerek pókfocibajnokság lebonyolítására. A jó anya reggelente nem kakaós csigát tesz kislánya iskolatáskájába, ha nem maga készíti az uzsonnát, mert abba, ugyebár, mint erre a tanító néni a szülői értekezleten nem felejti el felhívni a figyelmet, szeretetet is csomagol.

A jó anya nem vesz magának Avon krémet, megteszi a Nivea is, ha nagyobbik fiának osztályfőnöke váratlanul bejelenti, hogy háromnapos iskolai kirándulásra mennek, és hónap végére mindenki vigyen be száz eurót.

Igazság szerint én nemigen ismerek jó anyákat. Csak – elég jó anyákat. Akik nagyon szeretik a gyereküket/gyerekeiket, és sok örömet találnak bennük, de akik mégis milliószor meggondolják, belevágjanak-e egy újabb terhességbe. Mert szeretik a gyereküket, de nem vélik úgy, hogy az életük kizárólag anyaszerepben teljes. Mert nem azért szereztek két diplomát, hogy otthon üljenek, ne adj’ isten szeretnek dolgozni, és esetleg azt is szeretik, hogy ezzel pénzt keresnek. Így aztán az egész életük lelkifurdalással terhelt egyensúlyozással telik, amiért úgy érzik, se otthon, se a munkahelyükön nem tudnak száz százalékot nyújtani.

Ha az elég jó anya meglóg a délután négykor kezdődő értekezletről, mert a gyerek reggel könyörgött, hogy: „Anyu, de ne én legyek megint az utolsó!”, akkor a fülébe cseng a főnöke ordítása: „Nekem te ne nézd az órádat fél hatkor, most kaptál fizetésemelést!” Ha pedig ott marad az értekezleten, akkor előtte lebeg a kislánya képe, akiért egyszer öt perccel zárás után ért oda az oviba. Ahogy belépett a kapun, a gyerek ott ült elárvultan egy kisszéken, a lépcsőházban, és az arcocskáján világosan látszott, szilárd meggyőződése, hogy soha többé nem jön érte senki.

Az elég jó anya mindezt végiggondolja, majd azt mondja: hát nem! És akkor hiába noszogatja bárki, meg hiába emelik meg pár centtel a családi pótlékot. Mert nem ezen múlik. S hogy mikor mondaná a nő azt, hogy igen? Talán, ha nem hagynák magára a gyerekvállalás és nevelés gondjával. Talán, ha a társadalom nem viselkedne úgy, hogy az anyuka majd megoldja, elvégre ez az ő dolga, hisz ő szülte a gyereket... Hát nem csak az ő dolga. Hála istennek, a végső döntés mindig a nő kezében van. Hála istennek! És ha egy nő úgy dönt, hogy nem akar szülni, az egész világ a feje tetejére állhat, akkor sem fog.