A gyógyszerészet komoly tudomány. Egykor a patikus kezében volt az élet, de a halál is, mert nem volt mindegy, hogy gyógyszert kever ki vagy mérget. Alt Ernő nyugalmazott gyógyszerész nevét Léván mindenki ismeri. Szép kort megélt, decemberben múlt 98 éves, megjárta a második világháború poklát, majd a nyugati fogságból hazatérve becsülettel szolgálta városát, amely az évek során nagyon megváltozott. Ipari város lett belőle – és a 40 százalék magyar lakosból maradt 4 százalék.
Alt úr történelmet írt: ő alapította meg Szlovákia első gyógyszerészeti gyűjteményét. Alt Ernő megélte a gyógyszerészet huszadik századi összes újítását, igazi ezermester volt, aki a modern korban sem veszett el. Tizenhárom éve például megtanult számítógépen írni.
– Az én időmben csak úgy lehetett valakiből gyógyszerész, ha egy évig inasként, „tironként“ patikában segédkezett – kezdi az elején. – Csak utána lehetett egyetemre jelentkezni. Én a nagybátyám gyógyszertárában szolgáltam. A kurzust követően vizsgát tettem, de előtte még a magyar nyelvű érettségimet is honosítani kellett. Így még egyszer leérettségiztem Nagytapolcsányban.
Alt Ernő elmesélte, hogy azért nem minden patikus volt angyal.
„A nagyanyám tuberkulózisos volt, és nagyon fájt a háta. Elment az orvoshoz, hogy nem volna-e jó kis kutyazsírral bekenni. A patikákban egykor árultak mindenféle zsírokat – kutyazsír, szarvaszsír néven – , de ezek mind közönséges disznózsírok voltak. A gyógyszerész is „kutyálkodott“, hiszen élni kellett valamiből. Az orvos ezért elnevette magát, mondván, hogy a mama hátát nem kívülről kell kenegetni, hanem belülről, azaz jól enni, kicsit meghízni, mert a nagymama sovány volt.“
– Mi kell egy ilyen sikeres élethez. mint az öné? Mindig patikusnak készült?
– Véletlenségből lettem patikus. Igazából orvosira készültem, de egy nappal lekéstem a beiratkozást. Így végül maradtam a gyógyszerészetnél.
– Mikor történt mindez?
– Három évvel a háború után. Egyébként a nagybátyám sem gyógyszerésznek tanult, hanem gépészmérnöknek. Ő is vargabetűvel került a pályára, mert az első világháborúban elvesztette a jobb szemét és két ujját. S mikor a másik szeme is begyulladt, váltani kényszerült. Ő Prágában diplomázott, én Pozsonyban, majd hazatértem Lévára.
– Ahol is hosszú évek szorgos munkájával nagy tettet vitt véghez: megalapította Szlovákia első gyógyszerészeti gyűjteményét. Hogyan kezdődött?
– Az egyetem után Bräuer Ferenc mellett kezdtem segédként Léva legrégebbi gyógyszertárában. A patika 1664 óta működött, és régen a Fekete Sas nevet viselte. Az államosítást követően Bräuer Ferencet áthelyezték egy másik patikába, és engem neveztek ki a Fekete Sas élére. Ez 1953-ban volt. Három év múlva a Medika bezáratta a gyógyszertárat, az épület rossz állapotára hivatkozván. Igazság szerint én akkor már javában gyűjtögettem a régi gyógyszerészeti eszközöket...
– Ezekből alakult ki a kiállítás anyaga?
– Igen. Amíg a Fekete Sasban dolgoztam, a Medika kiadott egy rendeletet, hogy minden elavult használati eszközt és régi gyógyszert ki kell vinni az udvarra, és meg kell semmisíteni. Ejnye, gondoltam magamban, hiszen itt nagy értékek vannak! Feltámadt a gyerekkori gyűjtőszenvedélyem is, így amit tudtam, azt félreraktam. Főként az éjjeli leltározások során válogattam. Mikor az otthoni padlás már szűkösnek bizonyult, egyeztettem a Barsi Múzeum igazgatójával, és az egyik éjjel átküldtem neki a gyűjteményt.
Az Arany Korona patika berendezése a Barsi Múzeumban. Ezt egy árvai nemesi család sarja, Medveczky Károly alapította 1823-ban. Paraszti patikának nevezték, mert a környékbeli falvakból jártak ide. A képen Aszklépiosz, a gyógyítás görög istene.
– Ez alkotja a teljes kiállítási anyagot?
– Ehhez jött még a Korona patika régi bútorzata. Közben ugyanis karriert futottam be: a hatvanas években én lettem a járás főgyógyszerésze. Tizenkét patikát felügyeltem, és akkoriban ezek a patikák nagyon rossz állapotban voltak. Sorra rendeltem az új edényeket, a régi eszközöket pedig összeszedtem. A decentralizáció idején, 1965-ben kérvényeztem a Korona patika épületének a felújítását – ez egy régi patika volt a város közepén. Ebben a patikában működött anno a nagybátyám is.
A kérelmemet elfogadták, és később itt nyitottuk meg a járási gyógyszertárat. A felújítás során megmentettem a patika 1823-as eredeti officináját, vagyis bútorzatát, amelyet ma a Barsi Múzeumban egészében meg lehet tekinteni. Érdekes, hogy a fiókok aljára a patika minden jelentős eseményét feljegyezték.
– Ön is ebben a patikában dolgozott?
– Miután ’68-ban megnyitottunk mint járási gyógyszertár – a legmodernebb gyógyszertárnak számítottunk az akkori Csehszlovákiában! –, itt dolgoztunk a feleségemmel együtt. Egy külön ellátó részleget alakítottunk ki, amit ő vezetett a nyugdíjazásáig. Minden volt itt, amire csak az orvosoknak szükségük volt.
– Ön megélte a valódi gyógyszerészetet is – mikor még a patikában kevergették a hozzávalókat –, és a 20. század nagy újításait is. Miként tekint ezekre vissza?
– Tironkoromban a patikában csak húszfajta gyógyszerünk volt készen, a többit mind úgy kellett kikeverni. Ma már több ezer kész gyógyszer létezik. Egy ismerős egyetemi professzor mondta nekem nemrégiben, hogy oda a szakma szépsége, a mai gyógyszerészek már csak színes skatulyákat árulnak. Az én időmben mindent manuálisan csináltunk, komoly mérgekkel dolgoztunk, mi még igazi patikusok voltunk. Valóban tudni kellett a pontos mértékeket, itt nem volt helye tévedésnek. Kenőcsöket, kúpokat, porokat, cseppeket állítottunk elő. Persze azért ma is akad orvosi rendelés, amit úgy kell előállítani. Egyébként a lányom patikája az egyetlen a környéken, ahol még kevernek gyógyszert.
