Az advent az elcsendesedésről szól. Emlékszem, alapiskolás koromban egyszer bevállaltam a korán kelést, és elkísértem anyut a rorátéra. A város aludt még, az úton csillogott a nyálkás fagy, mikor a hajnali mise után megálltunk fahéjas csigáért. „Sötétben járunk, hajnalra várunk...” – hangzott a szép miseének. S valóban, lassabban teltek a napok így, hogy minden nap sötétben indultunk, és számoltuk a napokat karácsonyig.
Kissé nehéz lecsendesíteni lelkünket, ha a sarki bolt rádiójában az Alza manó óriási árleszállításokról ordít, a TV-ben bombaként robban a Black Friday híre, a postaládából pedig három akciós újság kandikál ki. Klári néni a 70-es években csak kétféle szaloncukor közül választhatott, ajándékot venni pedig nem járt túl nagy fejtöréssel, hisz áruhiány volt. Ma már a benzinkúton is plüssállatok és bögrék kacsintgatnak ránk. A legkisebb vegyesbolt polcain is virít néhány illatgyertya, a nagyobb üzletekben pedig a tengernyi ruha mellett macskakuckók, ajtódíszek és pihe-puha plédek tömkelegéből válogathatunk.
(© Laivi Põder)
Sőt, a telefonunk épp most dobta fel, hogy a hétvégén negyven százalékkal olcsóbb a Star Warsos autós üléshuzat. A mi időnkben ilyesmi nem volt! – halljuk az idősebbektől. Az ilyen mondatoktól szerencsésnek akarjuk érezni magunkat. Talán azok is vagyunk. Pedig a végtelen kínálat szorongást okoz. A bőség zavara mellett ott suttog az ördög: mi van, ha van még jobb? Ha a másik plázában minden olcsóbb?
A szembejövő reklámok adagolják az érzést: nincs meg mindened! Ha ez még nem lenne elég, két sportszerkós reklám közt ökológiai rémhírekbe és bulvárbalhékba botlunk. Igen, volt idő, amikor nem tudtuk meg egy szempillantás alatt, hogy Pozsonyban egy gyerek kiugrott az ablakon, vagy hogy Biharnádasrekettyén egy férfi agyonütötte a feleségét. Még azzal is, aki – hozzám hasonlóan – kiszűri a külvilág zaját, szembejön legalább három háborús rémhír.
Parányi ablakok, hangos életek
Nemrég Prágában jártunk a férjemmel. Nosztalgiázva bandukoltunk az aranyművesek utcájában: az egymáshoz tapasztott mesebeli házikók középkori hangulatot árasztottak. Hihetetlen volt, hogy ezekben a pöttöm házikókban valamikor családok éltek.
A parányi ablakokból kiszűrődő fény, a kályhában pattogó tűz melegének ígérete mosolyt csalt az arcunkra: otthonosan éreztük magunkat, mert elképzeltünk egy másik világot, egy másik életet...
Másnap is arrafelé húzott volna a szívünk, de útközben elcsábított bennünket egy kivilágított körhinta. Ezt is látni kell! – néztünk egymásra férjemmel. Szájtátva bámultuk az életnagyságú játéklovak, Barbie babák és plüssmackók végeláthatatlan sorát, a díszletek monumentálisak voltak. A villogó körhinta cirkuszi zenéjébe az Ariel főcímdala vegyült, és egész idő alatt szuperhősfigurák vigyázó tekintete kísért bennünket; az összes érzékszervet igénybe vevő ámuldozásunkat ezenfelül a kanyargó csúszdákból kisikló gyerekek sikítása kísérte. Nem tagadom, bezsongtunk egy pillanatra – ám gyermeki ujjongásunk hamar alábbhagyott. A Mikulás manóinak gyárából kilépve egy ideig szótlanul, behúzott nyakkal sétáltunk a szitáló esőben. Mindketten a dopamin intravénás adagolását szellőztettük ki a fejünkből.
Régen valahogy másként kezdődött az advent... Csöndesebben, és inkább a szívünkhöz szólt.
Emberi vonás szembeállítani múltat és jelent, pakolgatni a mérleg két serpenyőjébe: Vajon kinek a nehezebb? Legyen szó akár barátságról, gyereknevelésről, szerelemről, morálról, a „bezzeg régen” és a „manapság” kezdetű mondatok előbb-utóbb terítékre kerülnek. Tekintve, hogy egyik csoport képviselői sem jártak egymás cipőjében, ebben az örökzöld témában nem lehet igazságot tenni. Ünnepek közeledtével azonban engem is elkap a felszínes ítélkezés: régen könnyebb volt ráhangolódni, és megélni a karácsony csodáját!
Rengeteg a megcsömörlött ember, a lemondó legyintés. Talán ezért kerülnek előtérbe az anyagi dolgok, mert egyszerűbb tárgyakkal „elütni” az ünnepet, mint megadni annak módját. Talán ezért áll sok házban már a hónap elején a fenyő, mert egyre inkább elfelejtjük, hogy mi az, „sötétben járni és hajnalra várni”. Mikor délután négykor beesek az ajtón, eszembe jut: kiskoromban az adventi elcsendesedés arról szólt, hogy ebben a négy hétben következetesebben fogok tanulni, és türelmesebb leszek az osztálytársaimmal. Az advent ma már kihívás. Kihívás, hogy a zavaros vízben képesek legyünk a szemetet kikerülve evezni, és csak a bensőnkre figyelni. Kihívás, hogy két bevásárlás közt élvezzük a gyermekeinkkel töltött időt, és ne csak a ház külső kidekorálásával legyünk elfoglalva.
A karácsonyt az első világháborús katonák a lövészárokban is igyekeztek megtartani. Sok anekdota szól arról, hogy még az ellenségek is daloltak, és cigarettával kínálták egymást. Nekem ezek a – talán kicifrázott – történetek igenis erőt adnak. Ha ők képesek voltak a pillanatban élni, akkor talán nekem is sikerül. A gyerekek miatt pedig szinte kötelező lelassítani. Ha nagyon elszaladna velem a ló, majd eszembe jutnak a prágai liliputi házikók otthonos szobácskái, és a lelkem megmelegszik...
