Miért van szüksége egy lánynak apára?

Orsi apja durva ember volt, ezért Orsi meg van győződve, hogy minden férfi vadállat. Orsi ma már felnőtt, és végre meg kellene értenie, hogy apja nem tehető felelőssé minden kudarcáért. De nem érti – nagyon nem érti. Apja nem szerette, mert nem fiúnak született. Orsi gyűlöli a férfiakat, mindet egy szálig. Még a saját férjét is – a lelke egy nagy meddőhányó. Talán soha nem fogja megérteni, hogy a felnőtt ember arról ismerszik meg, hogy maga mögött hagyja a gyerekkori mintáit és traumáit. És a saját útjára indul.

Mifelénk a családokban még mindig az anya a domi­náns, az apa általában „hozzáadott érték”. Pedig na­gyobb hatással van a család életére, mint gondolnánk.

(© Ingebjørg Støyva)

A jó öreg Sigmund Freud

Vannak pszichológusok (meg kell mondani, hogy főleg a férfiak állítanak ilyesmiket), akik szerint az apaság a férfi számára nem természetes állapot, és egyáltalán nem alakul ki automatikusan. Más az eset az anyával, mondják. Az anyai érzés ösztönös – az apai érzés elhatározás dolga. Felelősséget és szolgálatot jelent, s ez bizony nem olyasmi, amiért a férfiak sorba állnak. Ráadásul a férfiak szégyellik az érzelmeiket. Csakhogy manapság az „elvont” apa nem divat – minden lány olyan apát szeretne, aki a világgal szemben erős, élelmes, harcolni képes, otthon viszont megértő és gyengéd, mint egy kedves plüssmaci. Ilyen apát legalább annyira nehéz találni, mint trágyadombon meglelni a kidobott gyémántot. Ezért meg kell elégednünk azzal az apával, akit a sors nekünk rendelt. Az se jó, ha hadilábon állunk vele, de az se, ha tiszteljük, mint egy szentképet. Mi hát akkor a helyes?

Blanka apja született negativista. Mindenen morog: a kapitalizmus ronda, a kommunizmus szörnyű, az egész világ egy nagy semmi. Alapjában véve anarchista, magát újkori megváltónak képzeli. Blanka huszonegy éves korában ismerte meg igazán az apját. Tízéves kora óta nem látta (amin egy csúnya válás után nem lehet csodálkozni). Blanka anyja annyira befeketítette, hogy Blanka úgy érezte, hogy a Hirosimára esett bombákért is az apja felelős. Amikor felnőtt, elhatározta, hogy saját szemével akar meggyőződni apja gonoszságáról. Amikor megtalálta, nem az ördög, hanem egy megfáradt ember állt előtte, nyakán a közeledő öregkor minden nyűgével.

Rendszeresen találkozni kezdtek, és Blanka még soha senkivel nem mulatott olyan jól, mint vele. Mentek az utcán, és hahotáztak, vagy mélyenszántó beszélgetéseket folytattak. Otthon meg társasjátékokat játszottak. Jó volt rájuk nézni – az emberek mosolyogtak az utcán, amikor elmentek mellettük. Sőt: rágógumit loptak az önkiszolgálóban (Blanka apja azt mondta, hogy ami kiesik a bevásárlókocsi rácsain, azt fizetés nélkül el szabad vinni). Blanka feltérképezte, milyen tulajdonságokat örökölt tőle.

Voltak olyanok, amiket csodált, volt, ami miatt elöntötte az epe. De tisztázott vele néhány alapvető kérdést (például azt, hogy az örege miért fütyült rá tizenegy évig). Ami a lényeg: boldog volt, hogy tizenegy év után rátalált. És felnőtt fejjel, saját elhatározásából elfogadta apjának!

Szent vagy őrült

Blanka mostohaapja pont az ellenkezője hippi lelkületű biológiai apjának. Hűvös modorú, szigorú, ugyanakkor okos és nyugodt ember. Blanka mindig olyan embert keresett, aki legalább egy kicsit hasonlít hozzá. Eddig – csodák csodája – nem talált egyet sem. Mindegyik férfi inkább a valódi apjához hasonló különc volt. Véletlen lenne ez?

Tanácsok

Blanka már nem emlékszik rá, de a pszichológusok tudják, hogy minden három és hat év közötti kislány el akarja csábítani az apját. (Legalábbis Freud ilyesmiket tanít velünk.) Az apa rakja le a lány szexualitásának alapjait. Minden kislány teszi magát az apja előtt, és a felnőttektől ellesett csábos pillantásokat vet rá. Ez az időszak az iskoláskor előtt be szokott fejeződni. Az is előfordul, hogy egyes lányok nem nőnek ki belőle, és továbbra is vallásos imádattal csüngnek az apjukon. Sőt, néha robotként teljesítik az apai elvárásokat.

Verena Kast svájci pszichoterapeuta Apák-lányok, anyák-fiúk című könyvében azt írja, hogy azok a nők, akik idejében nem tudtak leválni az apjukról, általában hagyják, hogy a férfiak parancsoljanak nekik, ők mondják meg, mit tegyenek. Ezek a nők társuktól-istenüktől azt várják, hogy irányítsa őket, úgy tologassa, mint bábokat a sakktáblán. A mai világban ez a hozzáállás ideális táptalaj a sokfajta pszichopata számára, akik az ilyen nők életét pokollá változtatják. (Verik őket, kihasználják, és így tovább.) A szakértők szerint kb. ez a sors vár majdnem minden nőre, akit az édesapja túlságosan szeretett.

Nincsenek jobb helyzetben azok a nők sem, akiket nem szeretett az apjuk, akik sohase hallották tőle, hogy „nagyon szeretlek”. Az ilyen nők sokszor magányosnak érzik magukat, és nem tudják elhinni, hogy szerelmük csodálhatja és szeretheti őket. A másik lehetőség: annyira nem bíznak önmagukban, hogy a szeretett férfit elárasztják érzelmekkel (azt remélik, hogy ezzel magukhoz kötik a pasit). A nem közlékeny apa zsákutcába viszi a lányát, mert olyan nő válik belőle, aki túlságosan szeret. A nők sok problémájáért az apák felelősek.

Egyik vélemény: idejében el kell vágni a köldökzsinórt

Minél előbb elfogadjuk az apánkat olyannak, amilyen, annál jobb. A mai világban a média, a modern pszichológia, a reklámok stb. hatására mindenki abszolút boldogságra tart igényt – beleértve az ideális szülőket is. Rettenetes jeleneteknek lehetünk tanúi a pszichoterápiás tanfolyamokon: ötvenéves nők zokogják el vadidegen emberek előtt, hogy az apjuk soha nem simogatta meg őket, nem támogatta a célkitűzéseiket, elhagyta a családot valami rüfke miatt, nem gondoskodott a gyerekeiről.

Ez mind így igaz. Csakhogy az apák a történelem folyamán soha nem voltak angyalok, soha nem érzelmeskedtek, nem gondoskodtak, nem volt bennük felelősségérzet. Néha hazamentek, mondtak valamit, letették a pénzt. Évszázadokon keresztül tekintélyt parancsoltak, hallgatagok és szigorúak voltak, végigjárták a lakást, és újra elmentek. És mégse halt ki az emberiség.

Boldog és boldogtalan emberek mindig voltak, és mindig lesznek. Ne akarjunk olyasmit az apáktól, amit nem tudnak megadni.

Ellenvélemény

Igen, így volt ez évszázadok folyamán. A világ azonban mára megváltozott. Elsősorban a nők helyzete változott meg. A nagy emancipációval nemcsak jogokat kaptunk, hanem súlyos kötelességeket is. Például: a mai kor elvárja a nőktől, hogy ugyanúgy dolgozzanak, mint a férfiak. Ami időben is, fizikai megterhelésben is sokat jelent. Ma már a nőnek nemcsak kihordani és megszülni kell a gyerekét (gyerekeit), s otthon ülve, a háztartást vezetve felnevelni, hanem ellátni is. Sokszor a pénzt is a nőnek kell megkeresnie a család fenntartásához. És ez nagy teher, hatalmas.

Ezért nem lehet egyetérteni azzal a szemlélettel, hogy az emberiség fennmaradásáért és a családok zökkenőmentes működéséért csak a nő a felelős, a férfi nem. Hogyne lenne felelős, hiszen a nő ugyanúgy dolgozik, mint a férfi – sőt! A felgyülemlett feladatokat a nő egyedül képtelen ellátni. Osztozni kell mindenen – ez a jövő útja! Mint tudjuk, a házasságoknak több mint a fe­le válással végződik. Ebből az követke­zik, hogy a gyerekek többnyire apa nélkül nőnek fel. A válás után az anyával maradnak. Az apa kilép az életképből, ami elsősorban a fiúgyerek számára tragédia. Leg­alábbis a köztudat ezt tartja. (Tudjuk, hogy a leghatásosabb nevelőeszköz a példa. Amennyiben ez a minta hiányzik a fiú­gyereknek, hogyan és kitől tanulhatná meg a férfiszerepet?)

Ha az anya lánygyereket nevel egyedül, apa nélkül – az még elmegy, mondták sokáig. Mintának, példának a lánynak ott az anya: az anya viselkedése. Pedig – állítják ma már a szakemberek – a lánynak is hiányzik az apa. A lánygyereknek is nagy szüksége van az apjára. Hogy miért?

Lux Elvira magyar szexuálpszichológus, klinikai szakpszichológus, adjunktus, a Magyar Szexológiai Társaság elnöke volt. 2016-ban, életének 87. évében hunyt el. (Kép forrása: orientpress.hu)

Lux Elvira pszichológus mondja:

– Ahhoz, hogy egy gyerek azonosulni tudjon a saját nemével, akár lány, akár fiú, szükséges az az érzelmi motiváció, hogy az ellenkező nemhez tartozó szülőt próbálja elhódítani a ve­le azonos nemű szülőtől. Ez természetesen nem tudatos szin­ten játszódó folyamat. A gyerek nem hülye, csak kicsi! A fel­nőttek teljesen tévesen ítélik meg a kisgyerekeket. Igenis oda­figyelnek mindenre, és minden sokkal mélyebb impressziót je­lent számukra, mint a felnőtteknek. Észlelik környezetük jelen­ségeit, azokat is, amiket tudatosan nem is ismernek. Egy ki­csi gyerek a szexről semmit nem tud. De érzi – hiszen geneti­kusan kódolva hozza a „tudás” egy részét –, hogy a szülei kö­zött más jellegű az érzelmi kapcsolat, mint az ő és az ellenke­ző nemű szülője között. A kislány pontosan „tudja”, hogy őt az apa nem úgy szereti, mint az anyát. A kisfiúnál ugyanez fordítva érvényes. A kislány azért szeretne azonosulni anyjával, hogy képes legyen az apa teljes érzelmi skáláját birtokolni, amiből – öntudatlanul bár – a nemi vonzás sem hiányzik. Ez természetesen hatalmat is jelent az apa felett.

– Mindenki ismeri azt, amikor a kislány belebújik az anya cipőjébe, rúzsozza a száját, vagy ahogy a kisfiú hasonló módon próbál az apára hasonlítani. Ez az azonosulási vágy megnyilvánulásának a tünete. A vele egynemű szülővel való azonosulás hajtóereje a másik nemű szülő totális érzelmi meghódítása.

Ha hiányzik az egyik szülő, ez a tényező is hiányzik. Nem tud megfelelően azonosulni a saját nemével, mert hiányzik az ehhez szükséges késztetése. Nincs kiért riva­lizálnia. S ez nagyon komoly érzelmi hiányosság, amit nem tud senki más pótolni.

Egy mai anya tanácsa

Újabb rendkívül fontos tudnivaló, amit nem győzök a lányom fejébe verni: soha ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy anyagilag, egzisztenciálisan függjön valakitől. Régen elmúltak már azok az idők, amikor a há­zasság biztonságot jelentett a feleség számára. Éppen ezért mindig megdöbbent, hogy a nők milyen könnyedén és veszélyérzet nélkül egyeznek bele abba, hogy a párjuk tartsa el őket.

Ez iszonyatosan kockázatos, hiszen a férj bármikor kiléphet a kapcsolatból, és akkor a nő, esetleg több gyerekkel, ugyan hová forduljon? De megfordítva: számára sincs kiút a legrosszabb házasságból sem, ha önálló jövede­lem híján nem tud a saját lábára állni. Éppen elég gyakran kerülünk kiszolgáltatott helyzetbe életünkben, legalább önszántunkból ne lépjünk bele ilyen csapdákba.