Az egyik ember otthon ülő, a másik örök utazó. Alex az a fajta világjáró, aki a nyarat és Hollywoodot szereti. S úgy képzeli, hogy két életünk van: a nyugalmas, konszolidált életet megelőzheti egy másik, amelyikben kicsavaroghatjuk magunkat.
– Ha valaki úgy nő fel, hogy folyamatosan csomagol, akkor számára a bőrönd nem teher – kezdi Alex. – Szerencsés ember vagyok, mert a kézilabdának köszönhetően korán kinyílt előttem a világ. Először a DAC és a szlovák ifjúsági válogatott színeiben, később pedig a Bundesliga játékosaként rengeteget utaztam. Szinte egész Európát bejártam. Érdekes, hogy akkoriban nem is tudatosítottam, mit jelent nekem az utazás. Akkoriban még a célállomás volt a fontos, nem maga az út.
– Mi volt az, ami megváltozott?
– Megsérültem. Egy év alatt négyszer műtöttek, és a profi pályafutásomnak, sajnos, búcsút kellett mondanom. Hirtelen szétpattantak az abroncsok, a fegyelem abroncsai. Addig jó esetben csak egy-két hétig tudtam nem tudatosan élni. Mindenesetre visszamentem a főiskolára, és 2013-ban lediplomáztam, testnevelő tanár és személyi edző szakon. Közben weboldalt szerkesztettem, videofilmeket forgattam. Igyekeztem lefoglalni magam, próbáltam kitölteni a bennem keletkezett űrt. Hiányzott a sikerélmény, a taps, az adrenalin. S mikor szakítottunk a kedvesemmel, már végképp nem találtam a helyem. Összepakoltam, és meg sem álltam Ibizáig. Egy ismerősnek, aki partihajókat üzemeltet, kezdtem dolgozni: fotóztam, videóztam. És elkezdődött a nagybetűs élet előtti életem. Olyan klubok találhatóak ott, mint a világ egyik legjobbjának tartott Amnesia. Reggeltől estig, estétől reggelig féktelenül lehet szórakozni. Nincsenek korlátok, itt a legszebb nők sokszor férfiak, folyik a pezsgő. A helyiek toleránsak, kedvesek, elfogadóak. Mindenki boldog, mindenki fiatal és szabad. Élj a mának, élj a pillanatnak! Ezt sehol nem élheti át az ember ilyen szabadon. Ez nagyon tetszett.
– Nem fordult meg a fejedben, hogy végleg ott maradj?
– Lassan itt az ideje, hogy megkomolyodjak. Sok ismerősöm mára karriert épített, családot alapított. A külső szemlélő akár azt is mondhatja, hogy én meg nem tartok sehol. Nincs semmim, amit meg lehet fogni, hiszen még az autómat is eladtam, hogy finanszírozni tudjam az utazásaimat. Közben meg ott van az a sok élmény, amit senki nem vehet el tőlem. Ha fellapozom a fotókönyveimet, olyan, mintha belül megszólalna a taps... És beleborzongok, hogy milyen utakat sikerült kipipálni életem bakancslistáján. Mára a fél világot bejártam. A másik felét majd akkor, ha lesz párom. Egy társam a nagy úton, akivel megoszthatom az élményeket.
– Fülöp-szigetek, Thaiföld, Malajzia, Szingapúr, majd Ecuador, Kolumbia, Peru… Ahhoz, hogy az ember ötven napon át egyedül barangoljon, bátorság vagy inkább vakmerőség kell?
– Nem vagyok egy vakmerő alkat. Nem keresem a bajt. Bárhová is utaztam, mindig betartottam az aranyszabályt, miszerint az utazó kerülje el azokat a városrészeket, amelyek helyi gettóként vannak számon tartva. Az utcákat, ahol drogot árulnak, és a piros lámpás negyedeket. Amikor Dél-Amerikába utaztam, ismerőseim a lelkemre kötötték, mire figyeljek: órát ne hordj, a telefonod ki ne tedd az asztalra, pénzt ne tarts magadnál, útleveledre nagyon vigyázz, mert megtámadnak, kirabolnak, és így tovább. Az első két nap ezek jártak a fejemben. Még a fényképezőgépemet sem mertem elővenni.
Aztán rájöttem, hogy ha az ember elkerüli a fenti helyeket, akkor nagyjából ugyanannyi az esélye arra, hogy kirabolják, mint egy európai nagyvárosban. Amire viszont oda kell figyelni, főleg Peruban, hogy jól adnak-e vissza, mert sokan szeretnek „tévedni”. Komolyabb atrocitás azonban nem ért. Az első nagy utamra, Ázsiába Gábor barátommal indultam el, de ő tíz nap után feladta.
– Pedig a turistakatalógusok szerint ott vannak a világ legszebb helyei. Fehér homokos tengerpart, pálmafák…
– Csak nem mindenki bírja a gyűrődést, az olcsó szállások, az utcai étkezdék szagát. Én viszont, ha kitűzöm a célt, nem fordítok hátat. Utazás előtt hetekig szörfözök az interneten, keresem a hosteleket. Néha óriási különbségek vannak a szállások közt! A legtöbb, amit egy éjszakáért fizettem, 10 dollár volt. Egyszer egy szobában tizennyolc darab emeletes ágy volt! Ezek azért embert próbáló szituációk. Sok a buktató, de ha az ember gondosan elolvassa az értékeléseket, sok zavaró momentumot kiszűrhet. Bár nem foglalok előre, mert soha nem tudom, hol ér az este. A YouTube-on megtalálható videós útinapló-sorozatomat először csak magamnak forgattam, emléknek szántam. Aztán rájöttem, hogy ezek a helyi „tudósítások” másoknak is hasznosak lehetnek.
– Akkor ezek a szállások nem igazán nőknek valók!
– Sajnos, nálunk mélyen bevésődött, hogy mivel a nők kiszolgáltatottabbak, ezer veszély leselkedik rájuk. S minél távolabbi egy ország vagy kultúra, annál inkább hisszük, hogy itt biztosan megerőszakolják, elrabolják vagy éppen eladják a fehér nőket. Ezzel szemben nagyon sok csaj száll meg ilyen helyeken! Többnyire skandinávok, németek, ausztrálok, akik diákéveik alatt/után egy hátizsákkal a hátukon járják a világot. Kevés pénzből is meg lehet oldani. Én spórolós vagyok, s néha dolgoztam is, hogy tovább tudjak menni, és soha nem a luxust kerestem.
– Az egzotikus országok gasztronómiája eltér a nálunk megszokottól. Az utcai étkezdékben sokszor csak helyi „specialitásokat” lehet kapni. Ezek szerint nem vagy válogatós.
– Tényleg nem. Bárhová megyek, nemcsak a mindennapokat, de a helyi konyhát is igyekszem megismerni. Többnyire utcai étkezdékben, piacok melletti kifőzdékben eszem. Válogatás nélkül. Vagyis majdnem, mert Dél-Amerikában a citromhangyát azért jól összenyomtam az ujjaim közt, mielőtt bekaptam. Az ottaniak elevenen megrágják. A bogarak, rovarok, lárvák egyébként inkább csak az ázsiai konyhára jellemzőek – én inkább a tenger gyümölcseire szavazok. A Fülöp-szigeteken a főtt kacsatojás, a „balut” fogott ki rajtam. A megtermékenyített tojást 18 nap után főzik meg (a kacsák 28 nap alatt kelnek ki). A kacsaembriónak már látható a feje, a szárnyai, kivehető a csontozata, sőt, itt-ott már a tolla is pelyhedzik, mikor eléd tálalják. Képtelen voltam megenni! A hiedelem szerint vágyfokozó hatása van. Amit viszont – bár minden elérhető védőoltást megkaptam! – nagy ívben elkerülök, az a csapvíz. Mindenütt olyan kórokozókat tartalmazhat, amelyekhez az európai ember szervezete nincs hozzászokva.
– Nem tudhatunk mindent az egzotikus élővilágról sem. Erre fel lehet előre készülni?
– Valamennyire. Azt mindenki tudja, hogy Ázsiában mennyire veszélyes a maláriaszúnyog, a kolumbiai őserdőben a nyílméregbéka vagy a Yellowstone Nemzeti Parkban a fekete és a grizzly medve. De hogy a kókuszdió is „megtámadhatja” az embert, az nem igazán köztudott. Gábor barátommal Thaiföldön elefántoztunk, amikor az út menti kókuszpálmáról lezuhant egy termés. Az elefánt halálra rémült, és két lábra ágaskodva bömbölni kezdett. Mi meg csak imádkoztunk. Rettegtünk, itt a vég! Utána mesélték, hogy minden évben több száz – sok halálos! – baleset történik, mikor is a turistáknak vagy a szedőknek a fejére esik a kókuszdió. Az Amazonas menti őserdőben egy nyolcvan fölötti néni (akit a helybéliek csak az Amazonas anyjaként emlegetnek) volt a vezetőnk. Négy napon át csak azt hallottuk tőle: Vigyázzanak, az egy alvó anakonda! Ott egy kajmán! Vagy éppen a „száraz gally”-ról derült ki, hogy egy veszélyes rovar. Nevadában egy hatalmas fekete bika állta az utunkat. Szerencsére nem vagyok ijedős.
– Milyen „helyi” közlekedési eszközt szoktál igénybe venni?
– Ázsiában az egyik legolcsóbb a tuk-tuk taxi, ami egy háromkerekű kis kocsi. Thaiföldön a végén már a ruháimat is el kellett adnom, hogy tuk-tukkal ki tudjak jutni a reptérre. A másik népszerű jármű a jeepney, ami úgy néz ki, mint mikor egy kamionból és egy terepjáróból buszt tákolnak össze. Addig nem indul el, míg meg nem telik, s aki útközben szeretne felszállni, annak jó esetben a tetőn jut hely, rossz esetben meg lóghat a hátulján. Amikor a Bohol szigeten a híres Csokoládé-hegyeket mentem megnézni, három órán át kapaszkodtam az ajtó helyén. Dél-Amerikában a tömegközlekedésben nincs rendszer: nem indul el a busz, amíg meg nem telik. Néha órákat késik, vagyis dehogy késik: menetrend sincs. Ellenben itt még lehet stoppolni. Ahogy az ember kinyújtja a kezét, megállnak neki. Így jutottam el Cuscóból a Machu Picchuhoz. Igaz, kisvonat is jár, ami öt óra alatt felvisz a romvároshoz. Csakhogy több mint 200 euróba kerül a jegy, ami egy fejlődő országban kész rablásnak számít. Volt, hogy az út félig víz alatt volt. Mivel az inkák a nap gyermekei voltak, úgy terveztem, hogy napfelkeltére érjek a hegy tetejére. Odaértem – csak éppen negyednapra.
– Megesett, hogy amikor a családnak elmondtad, hová szeretnél menni, megpróbáltak lebeszélni?
– Pont Szingapúrban voltam, amikor a több mint tízezer halálos áldozatot követelő Haiyan tájfun lecsapott Leyte szigetére. Az anyukám felhívott, le akart beszélni, hogy továbbmenjek a Fülöp-szigetekre. Mikor láttam, hogy Boracayt elkerülte a természeti katasztrófa, egyedüli utasként felszálltam egy nyolcvanszemélyes gépre. Mindenki más visszamondta a foglalást. És jól tettem, mert Boracay a világ egyik legszebb és legnyugalmasabb nyaralóhelye. Mondjuk, ez a mexikói Tijuanról nem mondható el.
A világ egyik legveszélyesebb városa! A filmekben is az összes bűnöző erre veszi az irányt. Nagy álmom volt egyszer kipróbálni, milyen lehet gyalog átlépni az USA és Mexikó közt húzódó határt. Odafelé nem is volt gond, Máté barátommal szépen átballagtunk. Visszafelé már négy és fél órát vártunk! Ahogy raktuk fel a fotókat a Facebookra, Máté meg is jegyezte: mi a lájkokat kapjuk, anyukánk meg az infarktust.
– Ha azt mondanák neked, csak egy helyet lájkolhatsz be a kedvenceid közül, melyik lenne az?
– Huh, nem lehetne többet? Akkor Kalifornia! Két hetet töltöttem ott Máté barátommal. Mivel a benzin rettentően olcsó, béreltünk egy kocsit, és levezettünk ötezer kilométert. Mivel nagy filmrajongó vagyok, Los Angelesben a filmekben látható híres bevásárlóutca, majd Hollywood felé vettük az irányt. A mai napig kicsordulnak a könnyeim, ha megnézem a videót, amit a Hollywood jelképévé vált feliratnál készítettem. Mivel a tábla egy védett területen áll, és egy időben nagyon sokan lettek itt öngyilkosok, a harmadik (L) betűről leugorva, ma már zárt a terület. Mi azonban kockáztattunk, és a bokrok közt bujkálva felmásztunk rá. Kibontottunk egy doboz sört, pont úgy, mint Justin Timberlake a Barátság extrákkal című filmben, és gyönyörködtünk a lábunk alatt elterülő városban. Valahogy akkor értettem meg, mit is jelent az amerikai álom. Életem legszebb három napját töltöttem Las Vegasban! Kaszinók, medencés bulik, csajok. LOVE, PEACE, FREEDOM – pont úgy, mint ahogy azt a hippik hirdették. Egy gyorskápolnában még meg is nősültem. Persze csak pár órára. A Grand Canyon felé tartva láttuk azt a víztárolót is, amit Bruce Willis már legalább négyszer robbantott fel. Errefelé olyan drága volt a szállás, hogy éjszakánként a kocsiban aludtunk. Mire eljutottunk San Franciscóba, a négy évszakból bejártunk hatot...
– A terrortámadás óta megszigorították a biztonsági ellenőrzéseket. Nem voltál gyanús annyi pecséttel az útleveledben?
– Minden alkalommal csak egy tíz-tizenöt kilós hátizsákot vittem magammal. Thaiföldről el akartam hozni egy csodaszép, négy-öt kilós bambuszfát. A phuketi repülőtéren a röntgen azonnal kimutatta. Futótűzként terjedt a hír, hogy valaki fegyvernek látszó tárgyat akart felvinni a gépre. Végül megengedték, hogy csomagként feladjam. A mai napig érezni rajta a dzsungel illatát!
– mennyiben változtatták meg a gondolkodásodat az utazások során gyűjtött élmények?
– Rengeteg olyan helyen jártam, ahol az emberek nagybetűs szegénységben élnek, mégis mosolyognak. Sokkal többet, mint mi itthon. Valahogy nem bánkódnak azon, amijük nincs. Annak örülnek, amijük van. És még azt a keveset is szívesen megosztják a másikkal. Mintha jobban szeretnék egymást, az életet – és magukat! Élj a mának, és lélekben maradj örökké fiatal! Nekem ez a jelszavam.
