Ollé Tamás írása sokféle ember életét igyekszik követni. Egyvalami azonban közös bennük: a kávé.
Olvassák sok szeretettel!
ESPRESSO
Az emberek reggelente csak jöttek és mentek. Nagy rohanásukban mindannyian épp csak beugrottak egy-egy kávéért, szigorúan elvitelre. Károly – vagy ahogy a kollégái hívták, Karcsi – szerette a kávézót, ahol minden reggel ő nyitott, s ahonnan rendre délután háromkor távozott, hogy még elérje kedvenc sorozata, A hegyi doktor ismétlését. Kollégái nagy megkönnyebbülésére. Ők ugyanis nem szerettek korán kelni, s tudták, hogy „a Karcsi” majd megoldja a reggeli műszakot.
A vendégek is kedvelték a kiégett tanárból lett baristát, aki minden alkalommal egy kicsit máshogyan adta elő a pályaváltásáról szóló történetét. Állítólag az egyik diákja felelet közben azt találta mondani, hogy Zrínyi Miklóst a bécsi kamara által felbérelt vadkan ölte meg. Egy másik változat szerint egy dolgozatban azt olvasta, hogy a modern lakásokban távfűtésű gladiátorokkal fűtenek, mire a hitéből kitért Karcsi menten idegösszeomlást kapott. Miután felépült, beadta felmondását, és elment egy barista-képző tanfolyamra, hogy végre élete szenvedélyének, a kávénak hódolhasson.
LUNGO
Hősünknek azonban volt még egy szenvedélye: a rejtvények. És az embereket csupa rejtély övezte. Nagy rohanásukban mindannyian épp csak beugrottak egy-egy kávéért, szigorúan elvitelre. Néha elejtettek egy-két megjegyzést, amelyekből a Sherlock Holmes-regényeken felnőtt barista megpróbálta kitalálni, mivel foglalkozhatnak, illetve mi nyomhatja a szívüket. Például ott volt az a nő, aki hosszú haját lófarokban hordta, s aki szigorú arccal rendre kis kávét rendelt.
A magas, szikár, borzas hajú Karcsi sokáig azt hitte, hogy a nő nem szimpatizál vele, pedig ő már a tanáriban is mindig jó hatással volt a hölgyekre.
Egy alkalommal aztán a nő heves telefonálás közepette lépett be a kávézóba, mondván, nem írja át a cikkét, mert akkor kiveszik belőle a lényeg. S egyébként is, akit megfog az elején, az már biztosan végigolvassa! Csalódottan tette le a telefont, majd egy dühös sóhaj kíséretében beállt a sorba. „Nem egyszerű manapság újságírónak lenni, gondolom” – jegyezte meg együttérzően a barista, mire a nő arcán halovány mosoly jelent meg. „Hát, nem. Nem egyszerű” – válaszolta, majd kisvártatva hozzátette: „De mit tehetek? Szeretem csinálni, minden nehézség ellenére is. Erre tettem fel az életem.”
Karcsi megértően bólogatott, aztán megkérdezte, jöhet-e a szokásos. „Valami erősre van most szükségem” – mondta a nő, mire a barista magyarázni kezdte, hogy az emberek tévesen eszpresszót kérnek, amikor erős kávét szeretnének, pedig abban van a legkevesebb koffein. Ezért inkább hosszú kávét ajánl, de abból sem akármilyet, mivel sok helyen az ember csak hígított presszókávét kap. Bezzeg a french press-szel készített kávé! Így aztán a hölgy egy pohár markáns, gőzölgő feketével távozott. S az érzéssel, hogy azért vannak még rendes emberek...
FLAT WHITE
Egy nap egy morcos ábrázatú, zömök férfi lépett be a kávézó ajtaján, s egy kávét kért elvitelre. A kérdésre, hogy milyen legyen, esetleg kér-e bele tejet vagy cukrot, szűkszavúan felelt: „Nem tudom, nem nekem lesz!” Karcsi ezért flat white-ot készített, dupla eszpresszóból és lágy tejhabból. Ez idő alatt a férfi nagyokat hümmögött és szipogott, türelmetlenül billegetve magát, majd kifizette a kávét és egy hanyag „Kösz!” kíséretében kiviharzott a kávézóból. Biztosan rossz napja van, gondolta magában Karcsi. Legalábbis szerette volna azt hinni, hogy ezért volt ilyen.
CORTADO
Egyszer egy egész álló nap ömlött az eső, de úgy, mintha csakugyan dézsából öntötték volna. A barista aznap már sokadjára törölte le az asztalokat és igazította meg a székeket, amikor végre kinyílt az ajtó. A fellelkesült Karcsinak azonban csalódnia kellett. Csak egy futár volt, aki nem találta a megadott címet. Miután útbaigazította, a barista leült az ablakkal szemben, s nézte a kihalt, nyirkos belvárosi utcát. Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen már fiatalként is vonzotta őt a kávék világa, hiszen otthon is mindig ő csinálta a fekete levest, aminek híre volt a családban. „Nem baj kisfiam, te csak tanulj, meglátod, nagy koponya lesz belőled” – mondták mindig, amikor a tinédzser Karcsi megpedzegette, hogy egyszer szívesen dolgozna kávézóban.
Egyetemistaként aztán jelentkezett is kisegítőnek egy kávéházba, ahol már a második napon közölték vele, hogy ügyetlen. És hogy nem neki való a szakma. Karcsi sokáig elhitte, amit hallott, idővel azonban tudatosította, hogy az csupán egyetlen ember véleménye volt. Egy ugyancsak kiégett, a munkájában megkeseredett ember véleménye. S ekkor Karcsi elgondolkodott azon, vajon ő milyen tanácsokat adott utolsó éveiben a lelkes és ambiciózus diákoknak... Hány fiatal álmát törte össze cinikus megjegyzéseivel és lemondó, kishitű tanácsaival? Így gondolkodott hősünk aznap, amikor a futáron kívül egy lélek sem járt a kávézóban, s amikor valóságos özönvíz zúdult a kisvárosra.
LATTE MACCHIATO
Minden délelőtt tizenegy óra tájékában harsány nevetés szűrődött be az utcáról, s nagy csinnadrattával nyílt ki a kávézó ajtaja. Ekkor érkezett meg Marika néni a piacról többedmagával, jókedvűen, felvértezve a tegnap esti és aznap reggeli pletykákkal. Karcsi szerette a társaságot, de néha már neki is sok volt az a fajta „locsogás”, amit a sarokasztalnál lerendeztek.
A forgatókönyv most is ugyanaz volt: a hölgyek levették a kabátjukat, helyet foglaltak, majd rövid pusmogást követően Marika néni, mint valami követ, magabiztosan odalépett a pult elé. Leadta a rendelést, s míg Karcsi a kávékat készítette, a nyugalmazott énektanár a világ dolgairól diskurált vele.
„Na, Karcsikám, maga is hallotta azt a luciferi megnyilatkozást tegnap este?” – kérdezte lelkesen, mire a barista visszakérdezett: „Csak nem a miniszterelnök úr sajtótájékoztatójára tetszik gondolni?” Mint kiderült, de. Marika néni a rá jellemző vehemenciával kielemezte az aktuális belpolitikai helyzetet, majd ugyanazzal a költői kérdéssel zárta mondandóját, mint minden nagymonológját szokta: „Hát de nem így van?” Karcsi ilyenkor nagy komolyan bólogatott, kifejezve egyetértését vendége felé. Aztán elmesélte, hogy férje, a Jenő múltkor elvitte őt egy bevásárlóközpontba, ahol annyira fűtöttek, hogy nem lehetett megmaradni egy percig sem. „Erre bezzeg van pénz, mi? Így spórolni a fűtéssel, meg úgy takarékoskodni. Az üzletekben meg rövid ujjúban flangálnak az eladónők!” – méltatlankodott a hölgy, hozzátéve, hogy némelyiküknek még a dereka is kint volt. S akkor még a vonatokon hogyan fűtenek, pedig odakint huszonöt fok van, tiszta nyár, de arról már inkább nem is akar beszélni.
KAKAÓ
Egy reggel nem más, mint maga a polgármester állított be a kávézóba, mondván, hogy közeleg húsvét, s a városháza munkatársainak szeretne kedveskedni néhány kávéval. Lám, még dobozt is hozott, amiben elviheti. Mialatt a kávék készültek, a hétvégi focimeccsről és a közelgő tavaszi ünnepségről beszélgettek. Aztán Karcsi megkérdezte, hogy a Főnöknek mivel szolgálhat.
„Ó, én tizenhat éves korom óta nem iszom kávét! Tudja, Karcsikám, a szüleim gyerekkorunkban tejeskávét itattak velünk kakaó híján, tudja, hogy volt az akkoriban. Nálam a kávé íze akaratlanul is összemosódott a gyermekkori rabszolgasággal” – nevetett. „Ezért aztán a gimnázium elején fellázadtam, azóta pedig nem iszom és nem eszem semmit, ami kávéízű” – jelentette ki határozottan, aztán hozzátette, hogy koffeinre azért szüksége van, de mostanában már teát sem iszik, mert unja.
„Hát akkor miért nem próbálja ki a kakaót?” – kérdezte a barista, mire a polgármester ismét elnevette magát, aztán nagyot csettintett a nyelvével, s így szólt: „Látja, Karcsikám, erre nem is gondoltam. Gyerekként úgyis keveset ittam.” De Karcsi tudta, hogy a polgármester nem érti, mire gondol. Ezért röviden és tömören kifejtette neki a kakaóban lévő teobromin, koffein és teofillin jótékony hatásait. „S ezt hallgassa: Dél-Amerika őserdeiben a kakaóbabot a bennszülöttek egyaránt használták izgatószernek, tápszernek és pénz gyanánt is!”
RISTRETTO
Karcsi szerette a reggelt, ezt a nagy, hömpölygő folyamot, mert paradox módon ebben a rohanásban találta meg a maga békéjét. „Saját magamért és a kávéért teszem” – mondta egyszer, amikor megkérdeztem tőle, nem zavarja-e az a nyerseség és ború, amely az emberekből árad manapság. „A vendég lehet bunkó, de a kávét attól még ugyanolyan élvezet elkészíteni. Engem ez tölt fel. Minden egyes kávé egy új kihívás, egy lehetőség arra, hogy jobbá tegyem valaki napját. S így legalább időben elérem A hegyi doktort.”
