Küldj egy írást, és legyél Te is Új Nő!
Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak, küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!
Ítélve járunk – és ítélve kelünk. Üzletben vagyunk. A szomszéd néni nagy bajban van: nem tudja, mit vegyen. Az anyagi keret szűk, a bevásárlólista meg hosszú. Négy üveg rum, két sör és egy doboz vaj, bizony, nem két fillér. A kiszolgálás lassú. Színpadias sóhajjal forgatjuk szemünket, oda sem akarunk nézni, de mi mást tehetnénk. A döntés végre-valahára megszületett: a vaj kihúzva, a többi elsüllyed valahol mélyen, a sötét szatyor rejtekében... Otthon már meséljük: képzeld! A képlet tehát mindannyiunk számára roppant egyértelmű: aki szegény, megérdemli, aki gazdag, lopta, ha nincs munkája, nem akarja, hogy legyen, ha van, közbenjártak érte. ELŐÍTÉLETEK.
Rosszat sejtünk, nézünk, de nem látunk, s mindeközben tudjuk: a mi szánkból igazán szép csak az igaz. Ítélek én is. Reggel és este, szerdán és pénteken a kávé mellé, és néha a közbeeső napokon is, ahogy mi, emberek tesszük azt. Meg is jártam. Ráadásul csúfosan.
Talán tizennégy éves lehettem, amikor egy koraérett osztálytársammal, ahogy az iskola mondani szokta, „gondok voltak”. A pedagógusok igazi „gyöngyszeme” fizikaórán gyújtogatott, angolon rajzolt, németen füves cigit sodort, magyaron unatkozott, minden maradék időben pedig egyszerűen „rontotta a köz javát” (ahogy a későbbiekben indokolták távozását). Éles eszű fiú volt, mégsem tanult. Nem lustaságból, elvből.
Akkor én teljes meggyőződéssel hittem, hogy ez a nemtörődömség, könnyelműség és beszámíthatatlan viselkedés függőséget, adósságot vagy börtönt von majd maga után. Esetleg mindegyiket, más sorrendben. Nem hittem, tudtam, hogy minden fekete, és minden fehér. Hogy létezik jó, és létezik rossz. És én vagyok a jó, és ő a rossz. Aztán teltek az évek, s az ígéretesnek tűnő tehetségekből csak a beteljesületlen álmok maradtak, sok tehetségből még az ígéret sem.
Koraérett osztálytársam pedig közben járta a világot, utazott, pénzzel vagy pénz nélkül – de mindig mosolyogva. S lassan, de biztosan meghazudtolta a rá szabott ítéletet. Nem lett függő, sem börtönviselt – csak boldog! A gimnázium falai között született kósza rajzok lassan igazi művekké értek. Mert a fiú tehetséges volt. Ma képzőművész-grafikus. Azóta csaknem tíz év telt el, és nekem „felül kellett bírálnom” elhamarkodott ítéletem. Sokat gondolok rá. A legfájdalmasabb felismerés azonban mégiscsak az, hogy ő nem volt rossz, és én nem voltam jó. Ez a fiú már gyerekként szabad volt, a szó legtisztább emberi értelmében. Mondta, amit gondolt, tette, amit tett, és élt, ahogy hitte, hogy élni kell. Én még csak most tanulom mindezt.
Hajlamos vagyok a túlzásokra, és néha akaratlanul emlékszem arra, ami történt. Éppen kezet mosok, szappannal, ahogy kell. Megtörölni sosem szoktam. A szomszéd néni nyilván hazaért, ahogy én is, és megeshet, hogy éppen a törülközőbe szárítja a kezét, ahogy azt az emberek szokták. Elmorfondírozom. Vajat akartam venni. De már nem volt. Talán nem a vaj maradt ott. Talán valami más.
Janković Kincsi Dóra
