Mosolyogva lépek le a kisbuszról, amely a parkolóházból Piran központjába szállított. Már a buszban tudtam, hogy ez a hely megint elrabolja a szívemet, újra és újra. Téglavörös háztetők magasodnak az ég felé az Adriai-tengerbe benyúló földnyelv minden szegletében. Az azúrkék vízfelszínt a magasban kanyargó utakról csak a kikötők látványa töri meg. A távolban egymást követik a kis halászhajók, időnként beúszik a képbe egy-egy jacht vagy impozáns, égbe nyúló árbóccal büszkélkedő vitorlás.
A város felett várfal húzódik, s én menten elhatározom, hogy megint megmászom a hosszan elnyúló kőmonstrumot. Kétszer akarok ugyanabba a folyóba lépni, most majd kide-rül, lehet-e... Más szándékkal jöttem, mint legutóbb. Lecsendesedni és felejteni; meggondolni, hogyan lesz tovább.
(© Tug Rice)
Lassan indulok a találkozópont felé, ahol a vendéglátóm vár rám. A rózsaszín, piros és fehér színben pompázó hatalmas leanderek hamisítatlan mediterrán hangulatot kölcsönöznek a városkának. Fényesen csattogó sirályok röpdösnek a fejem felett, ide-oda hajlongok, nehogy a vállamon landoljon valamelyik. A közeli étterem teraszán üldögélő párocska mosolyogva nézi kapkodó mutatványomat, aminek lelombozó vége lesz: a bőröndöm kicsúszik a kezemből, majd nagyot csattanva földet ér. Megragadom a fogantyút, és nagy lármával, zötyögéssel húzom tovább az áruló koffert.
Ismét eszembe jut, hogy ideje lesz kicserélni, mert szinte túlvilági zajt csapnak a kikopott kerekek: nem csoda, hogy úgy érzem, minden szem rám szegeződik. Megállok, toporgok egyet, majd lopva körülnézek, de mindenki siet, a nyüzsgő város igazából ügyet sem vet a téblábolásomra. Az egyik étterem előtt a déli napsütésben feltűnik egy férfi, a kezében táblát tart, rajta a nevem, természetesen megint elírva. Nem haragszom, hiszen külföldön a Kútvölgyi Emma mindig komoly bonyodalmat okoz, nemigen tudják kibetűzni. A fiatalember boldogan int, amikor észreveszi, hogy botladozva elindulok felé. Valószínűleg örül, hogy végre elmozdulhat a tűző napról – bár nem igazán értem, miért nem húzódott be az árnyékba.
Tört angolsággal bemutatkozunk, majd megbeszéljük az utazásomat, dicsérem a tenger felé nyújtózkodó várost, amely első ránézésre mit sem változott az utolsó ittlétem óta.
Imádok olyan emberekkel beszélni külföldön, akik szintén tanulták az angolt, így kevésbé érzem magam bugyutának. Pár percen belül megérkezünk a tengerparti városkákra oly jellemző, szűk kis utcák egyikébe. Szándékosan ilyen helyen kerestem szállást. A hely szűkös, de az ablakon túl, három utcával odébb ott vár a tenger, a horizontom tágas lesz...
Átveszem a kulcsokat, s nemsokára magamra maradok. Alaposabban szemügyre veszem a bájos kis szoba-konyhás lakrészt, amelyhez kis fürdőszoba is tartozik. A konyha jól felszerelt, a pulton édesség, gyümölcs, tea és kávé sorakoznak, takaros vigyázzállásban. Nagy sóhajjal a franciaágyra hanyatlok. „Legalább nagyobb helyem lesz” – gondolom keserűen. Behunyom a szemem, azonnal bevillan az utolsó beszélgetésünk... Helyben vagyunk! Nem mondhatom, hogy veszekedtünk volna, csupán halkan elsoroltuk, hogy mi fáj, melyikünk mit érez... Rosszabb volt, mintha tányérokat csapkodtunk volna, mert nem hibáztattuk a másikat, s ettől minden olyan kegyetlennek tűnt.
Miután már nem volt mit mondani egymásnak, úgy éreztem, itt nem kapok levegőt, mennem kell. Messzire. Így kötöttem ki itt, Piranban, Szlovénia ékszerdobozában. Feltápászkodom az ágyról, letusolok. Igyekszem lemosni magamról az elmúlt napok kiábrándultságát és lecsitítani a lelkemben tomboló vihart. Szép, színes ruhába bújok, a fodrokhoz illő fülbevalót akasztok a fülembe, és elindulok felfedezni a várost. Igyekszem elcsípni a naplementét. Ha már a lelkem romokban hever, legalább a homlokzat legyen irigylésre méltóan impozáns. Ahogy sétálgatok a kikötőben, érzem, hogy megbámulnak, de most ez sem tölt el különösebb jóérzéssel.
A világítótoronyhoz érve keresek egy part menti sziklát, bevackolom magam a karéjába: gyönyörködöm a látványban, ahogy a lehanyatló nap bíborpalástot terít a víztükörre. Észrevétlenül tűnik el minden gondolat, érzés, múlt és jövő, csak a jelen marad, csak a pillanat nyújtotta gyönyörűség. Megborzongok a hirtelen feltámadó szellő hűs érintésétől. Az első utunk alkalmával felfedezett kis cukrászdába igyekszem, ahol a fagylaltkelyhek mellett színes koktélokat szolgálnak fel. Leülök a legszélső asztalhoz, a legjobb helyre, a „mi helyünkre”, ahonnan a kilátást nem zavarja semmi, csupán pár siető turista jön be a képbe. Jönnek-mennek az emberek, a tenger látványa is egyre festőibb.
Feltűnik egy ismerős alak, közelebb jön, egy pillanatig nézem, s nem hiszek a szememnek. A férjem közeledik... Legalább annyira meglepődik, amikor meglát, mint én.
– Mit keresel itt? – szegezem neki a kérdést. Pupillám kitágul, kíváncsi vagyok, hogy kerülhetett ide.
– Emlékszel, mit mondtunk legutóbb, amikor itt jártunk?
Nem tudom, mire gondol, így csak tétován megvonom a vállam.
– Azt mondtuk, ha pihenni vágyunk, ha gyógyulást keres a lelkünk, akkor majd eljövünk ide.
Könny szökik a szemembe, nézem a férfit, aki a mindent, az életet jelenti nekem; és azon gondolkodom, eshetünk-e a szerelmünkkel újra szerelembe. Szerelembe első látásra...
