Zsuzsi és Dani kapcsolatát sokáig rendíthetetlennek hittem. Olyannyira, hogy minden félresikerült randim, szerelmi nyűglődésem után azzal nyugtattam magam, hogy talán rám is vár valahol valaki – aki végre biztonságot, megnyugvást hoz. Mígnem egy nap a barátnőm sírva hívott, hogy Dani időt kért tőle, mert elbizonytalanodott. Tisztázni szeretné az érzéseit. Ebben végül a húszéves kolléganője segített neki, akivel azóta is egy párt alkotnak...
Válságban van a világ, s vele együtt a kapcsolataink is. Talán sohasem volt ennyi zátonyra futott házasság és válás, sohasem volt annyira nehéz elköteleződni, mint ma. Szabadságra vágytunk: szabadságot kaptunk, amivel az életünkbe ékelődött a magány. És félünk, nagyon félünk. Félünk az érzésektől, félünk megnyílni és kapcsolódni, mert utána menetrendszerűen jön a feketeleves: a sérelmek, a bántás, az elutasítás. Vajon hol csúszik el az életünk?
(© Ghada Amer)
Kérdéseinket Strédl Terézia (Komárom) pszichológus, a komáromi Selye János Egyetem oktatója segített megválaszolni.
– Rögtön a sűrűjébe vágnék: mi a mai kor emberének legnagyobb kihívása?
– Gyarmathy Éva pszichológus fogalmazta meg, hogy a XXI. század túlélőcsomagjába bele kell pakolni a bizonytalanságot. Felmenőink a háborúk során egzisztenciát, anyagi javakat vesztettek, így a mi generációnkat arra nevelték, hogy a vagyon az elsődleges. Mi megteremtettük a gyerekeinknek a vagyont és az anyagi jólétet, de a biztonságot nem tudtuk megteremteni. Pszichológusként ma nekem nem az a dolgom, hogy elmondjam, mit tégy, ha bizonytalan vagy. Hanem hogy segítsek abban, hogyan tudd elviselni a bizonytalanságot is! Ugyanis nem deklarálhatok olyasmit, ami nincs. Rengeteg a hiányérzet, a tüske bennünk és körülöttünk, érzelmileg telítetlenek vagyunk.
– Mi ennek az oka?
– Gondoljunk csak bele: a fejlődéshez napi 12 ölelésre lenne szükségünk. 8 a szinten tartáshoz, 4 a túléléshez elég. Hol vagyunk mi ettől a mai, rohanó világban? Sajnos, a legtöbb gyerek úgy nő fel, hogy ezt már nem tapasztalja meg. Tizennyolcadik éve vagyok jelen a felsőoktatási képzésben, és a diákokon is a kétkedést látom. Gyakran jönnek azzal, hogy megéri-e jónak lenni ebben a „gonosz” világban? Hát hogy a csudába ne érné meg!
Hiszen a jó az egyetlen, aminek értelme van! Éppen ezért én elsődlegesen nem a lexikális tudás számonkérésére törekszem – manapság különben is minden megtalálható az interneten. Hanem az életnek ezeket az alapvető értékeit szeretném átadni nekik.
– Mintha nemcsak az érintés hiányozna: a kommunikáció is döcög. A partnerségi és a szülő-gyerek viszonyokban egyaránt...
– A 80-as évek végén volt egy felmérés, mely alapján a szülők naponta 20 percet beszélgetnek aktívan a gyerekeikkel. Sokan felháborodtak, hogy ők márpedig sokkal többet beszélnek, de pontosan ez a probléma: hogy csak beszélnek! A beszéd az nem beszélgetés. Ha én most a saját gondolataimmal lennék elfoglalva, s nem arra figyelnék, amit te kérdezel, már nem is lehetne beszélgetésnek nevezni ezt a kommunikációt. A mai kor embere annyira el van foglalva önmagával, hogy nem tud odafigyelni sem a párjára, sem a gyerekeire. Pedig állítom: a legtöbb probléma orvosolható lenne, ha azokat megosztanánk egy bizalmi emberrel! Ha ki mernénk mondani: „Nekem ez most rosszul esett.” Vagy: „Szeretném, ha rám figyelnél.” Persze, ehhez meg kell teremtenünk azt a bizalmi közeget, ahol aztán a gyerekünk vagy a párunk beszélni tud velünk az érzéseiről. Fontos, hogy őszintén el merje mondani, mi történik vele, mi megy végbe benne. Sokszor azt hisszük, mi is ki tudjuk találni, mi a jó a másiknak; pedig nem tudjuk. Igenis, őt kell megkérdezni, ha pedig elmondja, jól oda kell figyelni.
– Mondana esetleg olyan tippet, ami bevethető a mindennapokban?
– Ismerek egy házaspárt, akik minden este sétálni mennek. Múltkor már mérgelődött a gimnazista lányuk, amiért otthon kellett maradnia a kistestvérével, mire az anyja azt mondta: apa és anya most egymással törődnek. A kapcsolatot ápolni kell, öntözni, mint a virágot, és ez tudatosság nélkül nem megy. Persze, az sem mindegy, milyen az önismeretünk, tudunk-e valamit kezdeni a feltörő indulatainkkal. Képzeljük el a szituációt: megegyezek a férjemmel, hogy ma este együtt vacsorázunk. Délután elkezdek készülődni: sürgök-forgok a konyhában, pontban fél hétre az asztalon gőzölög a férjem kedvenc étele, csak ő nincs sehol. Aggódva felhívom, nem veszi a telefont. Fél óra múlva – a vacsora már kihűlt – megint felhívom. Fél nyolckor már remegek a dühtől. Nyolcra a férjem fancsali képpel beállít. Szeretné elmesélni, mennyire peches napja volt: a szíve szerint repült volna haza, de megállította a rendőr, a telefonját meg az irodában hagyta... De én már az ajtóban leüvöltöm a fejét. Jól összeveszünk, végül én a konyhában eszem, ő a tévé előtt, majd eltelik egy újabb este, hogy alig szóltunk egymáshoz. Pedig lehetett volna egy gyönyörű, pezsgős vacsoránk, ha azzal fogadom: „Jaj, úgy aggódtam: örülök, hogy végre itthon vagy!”
Strédl Terézia pszichológus
– A megoldás tehát az önismeret?
– Ha a személyiségünk rendben van, akkor életünk többi területe is rendben van. Megismerni magunkat azonban kemény dió. A mi kultúránk olyan, hogy még a szomszédasszonyt is jobban ismerjük magunknál. Ösztönösen élünk, ösztönösen reagálunk, és zsigerből oldjuk meg a vitáinkat. A szerelemnek három komponense van: a vágy (vagyis az ösztön), a szeretet és az elköteleződés. Utóbbi azt jelenti, hogy hiába tetszenek mások, azért tudom, hová, kihez tartozom. Ma az ösztön jócskán felülírja az elköteleződést.
– Igen, ezt hűen tükrözik a válási statisztikák. Ma már az együttélések majdnem fele válással végződik...
– Különbség udvarolni, és különbség együtt élni. Ha randizom, igyekszem a legszebb arcomat mutatni, az együttélés során viszont leengedek. Minél több a máz, annál több álarc hull le. Mielőtt válásra kerülne sor, a párok többsége végigmegy ezeken a kérdéseken: „Egymással éljünk?”; „Egy mással éljünk?”; „Egymás mellett éljünk?” Abba viszont nem gondolnak bele, ha ők elválnak a férjüktől vagy a feleségüktől, az ex visszaszól majd a kamasz gyerekükből. Márpedig előle nem menekülhetnek el. Persze, van olyan, mikor tényleg jobb a párunk talpára útilaput kötni – de nem mindig a válás a mentőöv. Másként a másodszor házasodottak fele nem gondolná úgy, hogy az első házasságuk jobb volt. Az elvált szülők gyerekei majdnem minden esetben megsínylik a válást: onnantól ugyanis nélkülözni kénytelenek valamelyik szülőt, vagy épp ők lesznek a pofozóbábuk.
Érdemes lenne tehát megmenteni a kapcsolatainkat, esetleg megpróbálkozni a párterápiával. Mert még mindig a klasszikus családmodell a legjobb. Persze, a párterápián gyakran megy az egymásra mutogatás, meg is szoktam kérdezni: „Ha a férje vadállat, akkormaga hozzáment egy vadállathoz?” Mire a válasz: „Nem volt ő mindig vadállat!” Helyes: akkor a mi dolgunk az, hogy megnézzük, miként jutott el a kapcsolatuk odáig, hogy a férfiból kibújt a vadállat!
– Melyek a tipikus párkapcsolati buktatók?
– Eduard Spranger hívta fel a figyelmet arra, hogy nem is a temperamentum a mérvadó, hanem az értékrend! Például: ha én a tengerpartra szeretnék menni, de a férjem a hegyekbe, az konfliktust szül. Ha én magyar iskolába szeretném íratni a gyerekem, a férjem viszont szlovákba: az szintén. És az sem mindegy, hogy ki milyen rendszerben nőtt fel. Ha a családban az apa volt az úr, akkor a szintén patriarchátusban felnőtt férjemmel valószínűleg jól kijövünk. (Ha mindketten matriarchátusban nevelkedtünk, ugyanez a helyzet.) Ellenkező esetben viszont dominanciaharc lesz köztünk, vagy egymásra mutogatunk majd, és a másiktól várjuk a megoldást. Ezeket a kérdéseket mindig jobb az ismerkedési fázisban feltérképezni.
– Jól látom, hogy az egész kultúránk azt sugallja: mihelyt megtaláljuk a nagy Ő-t, örökre boldogok leszünk...
– Sok esetben már ekkor sem a másik emberrel megyünk randizni, hanem a saját elvárásainkkal. Nem a férfira vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy megfelel-e az elvárásainknak, ki tudjuk-e pipálni a listánkon szereplő pontokat. Keressük a tökéletest, pedig nincs tökéletes ember; az élet pont a tökéletlenségektől szép. Persze, ott van bennünk egy jó adag félelem is, hogy mi sem leszünk elegek, nem leszünk elég jók. Sokan annyira megelégelik a harcot, hogy inkább kivonják magukat a játékból. A mai fiataloknak egyébként nem az a fő problémájuk, hogy nem tudnak kapcsolatot teremteni, inkább az, hogy nem ápolják a viszonyaikat.
Csontváry cédrusa a magányos ember szinonimája (Csontváry Kosztka Tivadar: A magányos cédrus)
– Mit tehetünk, hogy ennyi csalódás után se adjuk fel?
– Alkati kérdés, hogy a csalódások mennyire tudnak elbizonytalanítani bennünket. Akiben tanult tehetetlenség van – mert mondjuk olyan anya mellett nőtt fel, aki mindig csak rimánkodott, magát balfácánnak titulálta –, annak az embernek nehezebb lesz az élete. Ám nem okolhatjuk mindenért a szüleinket, egyszer fel kell nőni. Illik tudatosítani, hogy a boldogságunkért mi magunk is felelősek vagyunk. Érzéseinket ugyanis képesek vagyunk tudatosan irányítani. Például, ha reggel felkelek, és azt mondom: ez egy új nap, tele új élmények, találkozások lehetőségével, akkor pozitívan programozom magam. Rengeteget segít, ha ezt a fajta gondolkodást beépítjük a mindennapjainkba.
Szeretném még hozzátenni: én nem látom sötéten ezt a XXI. századot, mert rengeteg az értelmes, talpraesett fiatal körülöttem.
FELVETÉSEK
Élhetünk-e boldogan egy olyan világban, amelynek jeligéje a bizonytalanság?
Strédl Terézia:
„Pozitív szemléletű vagyok, s ez nem véletlen! Kitelepített szülők gyermekeként nőttem fel, akik már eltemettek egy gyermeket, mielőtt én és a négy testvérem megszülettünk volna. Amikor magam is anya lettem, megkérdeztem anyukámtól: Édesanya, hogy bírtad feldolgozni ezt a traumát? Mire ő azt mondta: Húztam egy vastag csíkot, és onnantól csak előre néztem! Én ennek köszönhetem, hogy mindig csak a fényt keresem: jó példának ott volt előttem anyám, aki nem a sebeit nyalogatta, nem a traumáiról beszélt szüntelen. Ezért mindig azt mondom, hogy a kulcs az önismeret! Ha van önismeretünk, nem fogjuk átadni a saját rossz mintáinkat a gyerekeinknek. De azért jó, ha azt is tudjuk: önmagunkon dolgozni kemény munka. Sokszor a legkeményebb.”
A vírus a lelkeket is letarolta. Vannak, akik olyan dolgokat kérdőjeleznek meg, amelyekben az egész életükön át hittek. Krízisidőszak van, s krízisidőszakban mindig megemelkedik a segítő szakmák ázsiója. Sajnos, nálunk, Szlovákiában nehéz jó pszichológust találni.
Elakadás esetén kihez fordulhatunk?
Strédl Terézia:
„A pszichológusok leterheltek, így más segítő szakmákat is igénybe lehet venni. Nagyon jó mediátoraink, coachaink, mentálhigiénés szakembereink vannak, akik szintén tudnak segíteni.”
A jó segítő feltételnélkül elfogadja a kliensét olyannak, amilyen. Nem szorítja skatulyákba, sem száraz diagnózisok közé. Feltérképezi a probléma gyökerét, majd megpróbálja kibillenteni a hozzá fordulót abból az állapotából, ahol megrekedt. A pszichológus nem tanácsot ad, hanem alternatívákat.
„Ha Peti eljön hozzám azzal, hogy fájdalomcsillapításra a legjobb módszer a marihuána, én nem szállok vele vitába. Nyilvánvalóan elmondom neki, hogy fájdalomcsillapításként alhat egyet, esetleg kiszellőztetheti a fejét, de ha ő ennek ellenére mégis úgy dönt, hogy elpattyog egy mariskát, az már az ő döntése. Persze, a felelősséget is ő vállalja érte!"
