Gábor néhány egyetemi diáktársával ünnepelte a huszadik század beköszöntét. A fiúk néhány könnyűvérű nőcskét is megrendeltek, akik a bor és a pezsgő mellett jelenlétükkel az esemény hangulatát emelték. A legcsinosabbnak, egy viszonylag fiatal és friss arcú, szőke lánynak azonnal megtetszett a szép szemű, magas fiú, és szinte azonnal az ölébe ült. Éjfélkor a pezsgősdugók durrogása közepette magához húzta Gábor fejét, és megcsókolta a fiút, ő azonban gyengéden eltolta magától a nőt.
– Mi a baj? Talán nem tetszem neked?
Gábor nem válaszolt, hanem felállt, és az ablakhoz lépett. A lány, mellé állva hozzá bújt, és együtt nézték a tűzijátékot, amiből csak néhány fénycsóva jutott el a belvárosi bérház udvari lakásának ablakába. A lány kisvártatva újra megpróbálta felhívni magára a fiú figyelmét. Igazán csinos, és kedvesnek tűnik, olyan, akivel az ember akár ingyen is szívesen eltölt egy éjszakát. Beletúrt Gábor fekete hajába.
– Mire gondolsz most?
A fiú a szemébe nézett. Csak most látta, milyen hosszú a szempillája – akár egy lánynak.
– A szerelmemre gondolok. Sajnálom, ha csalódást okozok. Vele szeretnék most lenni.
– És nem lehetsz vele? Szegénykém!
A lány nem volt csalódott, sem féltékeny. Egy ilyen fiatalember úgyis csak egy éjszakára lehet az övé. Jó lenne egy kicsit megvigasztalni, olyan szomorú a tekintete! Gábor azonban kihörpintette a pezsgőjét, és az előszobába lépve a kabátjáért nyúlt. A lány sóhajtott egyet, de egy szót sem szólt. Ez a fiú tényleg szerelmes – az ilyenekkel nincs mit kezdeni, még megvigasztalni sem lehet. Gábor egy bankót nyomott a kezébe, és megsimogatta az arcát.
– Boldog új évet!
– Neked is, szép szemű! – és csókot dobott neki. Gábor az utcán állva először arra gondolt, hogy elmegy Zoltánékhoz. Igaz, hogy éjfél már elmúlt, de újév van, sőt új évszázad, és ez jó indok arra, hogy ilyen lehetetlen időpontban beállítson. Ám hamar meggondolta magát. A hideg levegőn vette észre, hogy egy kissé becsípett, és nem akarta, hogy Bella vagy akár Zoltán ilyen állapotban lássa. Ezért elhatározta, hogy inkább sétál egyet, amíg kijózanodik. Majd holnap meglátogatja őket, és boldog újévet kíván nekik. Talán egyedül is maradhat Bellával...
Mostanában semmi más nem érdekelte. A tanulmányi eredménye is leromlott, mivel az előadások alatt is az asszonyról álmodozott: a csókjáról, a tekintetéről, a testéről és arról a csodáról, hogy szereti. Mert tudta, hogy csak őt szereti, és ha Zoltán bácsi nem lenne...
De nem, ilyenre gondolnia sem szabad! Lehajolt, és felvett egy marék havat, amit forró homlokához szorított. Milyen komikus helyzet, igazán. Akár nevetni is tudna rajta, ha nem ő szenvedne tőle. Ugyanis szerette Zoltán bácsit is, szinte jobban, mint a saját apját, és soha nem tudott volna neki fájdalmat okozni. Mint ahogy az édesanyjának sem. Ha megtudnák, hogy Bellával szeretik egymást, az mindkettőjüknek tragédia lenne. Így viszont nem mehet tovább. Nem akart tovább rejtőzködni, titkolózni, szégyenkezni. Mit tegyen, mit tegyen? — tépelődött.
Másnap délelőtt kialvatlanul, kócosan megjelent Zoltánék budavári házában egy csokor virággal, egy üveg pezsgővel, és Emmának egy doboz bonbonnal. Madame Peyrou engedte be, aki kissé gyanakodva mérte végig.
– Nincs itthon az uram, az asszonyom pedig gyengélkedik. Emma még alszik, mivel tegnap sokáig volt fenn. Azért várjon, szólok a Madame-nak.
Gábor letette a magával hozott holmikat az elő¬szoba asztalkájára, és kigombolta a kabátját. Nagyon meleg volt itt bent, és a tegnapi iszogatás és virrasztás után kissé szédült a feje. Rájött, hogy tegnap dél óta semmit sem evett. A barátainál volt ugyan vacsora, de neki akkor nem volt étvágya, a reggeliről pedig megfeledkezett, annyira türelmetlenül szerette volna látni Bellát. Ekkor hallotta, hogy kinyílik a szalon ajtaja, és mikor megfordult, őt látta belépni pongyolában és papucsban. Az asszony is sápadt volt, és mintha a szeme is ki lett volna sírva. Gábor gondolkodás nélkül átölelte és megcsókolta. Bella azonban néhány pillanat múlva kibontakozott a karjaiból, és megigazította a haját és a pongyoláját.
– Megőrültél? Madame Peyrou itt van a konyhában, Emma pedig a szobájában alszik. Menjünk be ide – Zoltán dolgozószobája felé mutatott.
Beléptek, és Bella óvatosan becsukta maguk mögött az ajtót. A szoba el volt sötétítve, és Zoltán reggeli szivarjai még szinte füstöltek a hamutartóban. Gábor újra a karjaiba zárta az asszonyt, aki azonban most is eltolta magától.
– Beszélni akarok veled. Nincs sok időnk; Zoltán ebédre hazajön, és Emma is mindjárt felébred. Gábor sóhajtott, és kimerülten leroskadt Zoltán karosszékébe.
– Jól van. Csak látni akartalak. Tudtam, hogy ma nem lehet... – Az asszonyra nézett. – Miről akarsz beszélni?
– Gyermeket várok.
Gábor felugrott a fotelből.
– Úristen! – rémülettől tágra nyílt szemmel bámult Bellára. Az arckifejezéséből látta, hogy igazat mond. Az asszony folytatta:
– Nem tudom, kitől van. Valószínűleg tőled. A fiú halálsápadt volt.
– Hogyan, hát te Zoltán bácsival is...
– Hiszen a férjem! – Bella türelmetlen mozdulatot tett a kezével. – Nem tudom, mit képzeltél. A férjem, és én szeretem őt. Tudtad ezt, nem igaz? – kihívóan nézett Gáborra.
Persze hogy tudta. Csak nem akart erre gondolni; ki akarta irtani az elméjéből. Eddig ez bizonyos mértékig sikerült is, most azonban szembesülnie kellett az igazsággal. Osztoznia kell Bellán, a szerelmén, á testén. Most pedig a gyermeken is. Az asszony szemébe nézett.
– Azt mondod, tőlem van?
Bella a kezébe fogta a fejét, és fel-alá kezdett járkálni.
– Nem tudom, hidd el, tényleg nem!
De Zoltántól már nagyon régen nem estem teherbe, ezért gondolom, hogy te vagy az apja. Soha nem lehetek azonban benne biztos – megállt, és a fiúra nézett. – Most mit tegyünk?
– El kell válnod tőle. Feleségül veszlek, és ország- világ előtt vállalom...
Bella keserűen elkacagta magát.
– Hagyd abba! Azt hittem, lehet veled komolyan beszélni.
Gábor az asszony elé állt, és egészen halkan mondta:
– Én komolyan beszélek. Ez így nem mehet tovább. Ha engem szeretsz, akkor így kell tenned. Elköltözünk innen, elmegyünk Párizsba, vagy ahová akarod...
– És Emma?
Gábor újra leroskadt a karosszékbe, és a kezébe temette az arcát. Miért ilyen bonyolult az élet? Gyerekkorában úgy hitte, a szerelem egyszerű, tiszta és gyönyörű dolog lehet. De valójában kibogozhatatlan, kegyetlen és alattomos. Nem áldás, hanem büntetés. Most javasolhatná, hogy hagyják Emmát Zoltánnál, így ők sem lennének magányosak, Bella pedig a születendő gyermekével maradjon vele, Gáborral, aki az életénél is jobban szereti, és mindent meg fog adni neki, és a közös gyermeküknek. Ám tudta, hogy Bella végig sem hallgatná. És ő sem tudná ezt megtenni Zoltánnal, és Emmával sem. Kisvártatva felnézett, mintha valami az eszébe jutott volna:
– Mi lesz, ha rám hasonlít?
Bella csodálkozva nézett rá. Erre ő még nem is gondolt. Majd elmosolyodott.
– Ó, én ettől nem félek! Hiszen te meg hasonlítasz Zoltánra. Szavamra, néha olyan, mintha az ő fia lennél.
Gábor összerezzent erre a gondolatra. Igen, ő is pontosan így érezte. Azért is ilyen szörnyű ez az egész. Azokat az embereket csapja be, akiket a legjobban szeret. Ekkor meghallották Emma csacsogását a folyosón.
– Tényleg itt van Gábor? Vraiment, mamie Peyrou? Oú est-il?
Fábián Janka, az írónő
– Itt vagyunk, kicsikém! – Bella kinyitotta a dolgozószoba ajtaját. – Gyere be. Emma berohant, és Gábor nyakába ugrott.
– Boldog új évszázadot! Hoztál nekem valamit? Ugye itt maradsz ebédre? Miért vágsz ilyen savanyú képet?
Gábor mosolyogva nézte a kislányt.
– Egyszerre csak egy kérdésre válaszolok! Igen, hoztam valamit. Kint van, a kisasztalon.
Emma kiszaladt, majd diadalmasan hozta be a bonbont.
– Ez az enyém, igaz? Maman virágot kapott, Papa pedig pezsgőt!
– Igen. De ebédre sajnos, nem maradhatok. Készülnöm kell... egy vizsgámra – Bella felé fordult –, nadja át üdvözletemet Zoltán bácsinak.
Bella olyan mozdulatot tett, mintha még mondani akarna valamit, ám végül lehajtotta a fejét.
– Rendben van, átadom. Sajnálni fogja, hogy nem várta meg.
Gábor szó nélkül kezet csókolt neki, Emmát pedig homlokon csókolta.
– Neked is boldog új évszázadot, kicsi lány.
Emma csodálkozva nézett utána.
– Nahát, milyen szomorú! Mi ütött belé?
Bella megfogta Emma vállát, és kitolta őt a dolgozószobából.
– Nem szomorú, csak fáradt. Azt a bonbont ne nyisd ki ebéd előtt! Most pedig menj be a szobádba, nekem fel kell öltöznöm, mielőtt apád hazajön.
Gábor néhány napra hazautazott Körtvélyesre, a szüleihez. Mindig kínosan ügyelt rá, hogy ne Zoltánékkal egy időben utazzon oda. A pletykák miatt is, és mert nagyon jól tudta, hogy az édesanyja előtt nem tudna alakoskodni. Éva így is sejtett valamit, hiszen mióta Zoltánék Budapestre költöztek, a szokásosnál is alaposabban figyelte meg a fia viselkedését. Látszólag semmi különös változás nem volt rajta észrevehető, azonban Éva tudta, hogy Gábor mindig úgy találkozik Bellával, amikor ő nincs jelen, így nem is tudja őt szemmel tartani. Szándékosan gyakran szóba hozta az asszonyt, és közben figyelmesen vizsgálta a fia reakcióját. Ám Gábor fegyelmezett volt, és ilyenkor egy arcizma sem rezzent.
Inkább Bella viselkedése ébresztett benne gyanút. Az asszony szemében bűntudatot vélt felfedezni, különösen, amikor a fiú szóba került. És mintha néha Gábor tekintetében is ugyanezt látta volna. Csak remélni merte, hogy nincs semmi köztük, hogy felnőtt emberekként ismerik a kötelességüket. Közben szánta Zoltánt. Még jó, hogy a férfiak ilyen ostobák, és nem látnak tovább az orruknál.
Idősebb Gábor tárt karokkal fogadta a fiát. Mióta Gábor kis híján párbajozott Zách Jenővel, az apja viselkedése vele szemben teljesen megváltozott. Már azt sem bánta, ha a fiú rajzolgatott, sőt abba is beleegyezett, hogy modellt üljön neki. Büszke volt arra is, hogy az orvosi egyetemre jár, és remekül tanul. Ismét rászokott a dicsekvésre a fiával kapcsolatban:
– Meglátják, világhíres orvos lesz belőle! – mondogatta ismerőseinek.
Éva örült ennek, ám ez sem tudta elnyomni a Gáborral kapcsolatos aggodalmait. Bárcsak megismerkedne egy hozzá való fiatal lánnyal! Mikor a fiú meglátogatta őket, mindig megpróbálta rávenni; hogy menjen el bálokba, zsúrokba, vagy kísérje el őt látogatóba különböző lányos házakhoz. Gábor azonban mindig elhárította azzal, hogy tanulnia kell.
Most szokatlanul nyomott hangulatban volt, és az érkezése után szinte azonnal elvonult a szobájába. Megint azt mondta, hogy egy vizsgájára készül, de amikor János benyitott hozzá egy kávéval és süteménnyel, arccal az asztalra borulva találta. Az öreg inas aggodalmas arccal közölte Évával:
– Én mondom, nagyságos asszony, valami baj van. De hiába is faggatja, nem fogja elárulni, hogy mi.
– Tudom - mondta szomorúan Éva. – Ismerem őt már ennyire – felsóhajtott. – Ha akarja, majd elmondja. Tudja, hogy ránk számíthat.
Mikor Gábor az egyik hideg, de napos délelőttön elment sétálni, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét, Éva lopva bement a fiú szobájába és körülnézett az íróasztalán. Mikor kinyitotta az ott heverő jegyzetfüzetet, a kezét elszörnyedve a szája elé kapta. A füzet tele volt a meztelen Bellát ábrázoló rajzokkal.
Gábor néhány nap múlva visszautazott Budapestre. Éva egy szóval sem említette a felfedezését, ám a búcsúzásnál a szokásosnál is erősebben és hosszabb ideig szorította magához a fiát.
– Vigyázz magadra, kisfiam!
Mi mást tehetett? Talán szóljon Zoltánnak, vagy talán az apjának? Ugyan! Beszéljen a fiúval? Örökre elidegenítené magától. Imádkozhat érte, mást nem tehet. Könnyes szemmel nézte, ahogy a vonat kigördül az állomásról.
Mikor Gábor visszaérkezett Budapestre, első útja Bellához vezetett. Tudta, hogy az asszony egyedül van otthon: Emma iskolában volt, Madame Peyrou a barátnőit látogatta, Zoltán pedig ilyenkor mindig a Városházán működő bizottságban ült, ahol az új, szecessziós épületek mellett tört lándzsát a konzervatív „neo" stílusú építménytervekkel szemben. Már egy hete nem látták egymást, és szinte azonnal egymásnak estek. Bella ugyan az újév napján történtek után elhatározta, hogy legközelebb elküldi a fiút, ám, mint már annyiszor, mikor ott állt vele szemben fizikai valóságában, minden fogadalmáról megfeledkezett, és gondolkodás nélkül a karjaiba vetette magát.
Emma eközben vidáman ugrándozva ment hazafelé. Micsoda meglepetés lesz Maman-nak, hogy előbb hazaengedték őket. A tanítónő beteg lett, a helyettese pedig csak az első két órát tartotta meg, majd hazaküldte a gyerekeket. Egyébként is sűrűn esett a hó, és később talán a távolabb lakók nehezen jutnának haza. Emma csak két utcányira lakott a budavári elemi iskolától, így örömmel gondolt arra, hogy perceken belül hazaérhet. Talán kimehetnek Maman-val, hóembert építeni, ha nem lesz nagyon fáradt. Az is lehet, hogy meg kell várni ezzel Papát vagy Madame Peyrou-t. De azért biztosan Maman is örülni fog neki! - ujjongott magában.
Mikor hazaérkezett, hiába csengetett, senki sem nyitott ajtót. Ekkor megfogta a kilincset, és meglepetten vette észre, hogy az ajtó nyitva van. Bement, és az anyját szólította, de senki sem válaszolt. Lehetséges, hogy Maman nincs itthon? Ekkor valami zajt hallott a szalon felől. Megismerte az anyja hangját: úgy hallatszott, mintha valaki bántotta volna. Talán betörő? A kislány riadtan dobogó szívvel lépkedett a szoba felé. Meg fogja védeni az édesanyját, akár az élete árán is!
Benyitott a szalonba, és a kandallónál megpillantotta az édesanyját a falnak dőlve, két karjával egy férfi nyakába kapaszkodva, lábait a dereka köré fonva. A férfi háttal állt Emmának, de a kislány megismerte a fekete hajáról. Gábor! Nem jól látta, hogy mit csinálnak, mivel mind a ketten fel voltak öltözve, csak a hangokat hallotta, és látta, hogy egyszerre, ritmikusan mozogtak. Nem vették őt észre. Az anyja arcát és szemét is látta, olyan volt, mintha Bella nem is ezen a világon lett volna.
Végül, hosszú percek múlva mind a ketten felkiáltottak, és Gábor gyengéden leengedte Bellát a földre, fejét pedig a mellére hajtotta. Az asszony a fiú haját simogatta, és valamit suttogott neki. Ekkor látta meg kislányát. Hirtelen felsikoltott, és ellökte magától Gábort.
– Emma!
Gábor megfordult, és úgy nézett a kislányra, mint aki kísértetet lát. Emma néhány pillanatig állta a tekintetét, majd sarkon fordult, és kirohant a szobából. Bella a nevét kiáltozva utána vetette magát. Gábor megigazította a ruháját, felvette a kabátját, majd, mintha alvajáró lenne, kitámolygott a lakásból. Odakint a hóesésben a falnak támaszkodott. „Most mi lesz?" – gondolta rémülten. – „Zoltán megöli, ez egészen biztos! De meg is érdemli. Azt is megérdemelné, ha máglyán elevenen elégetné. És pont a kis Emma kapta rajta őket! Talán azért, mert először az ő ágyában szerelmeskedtek. Úristen, micsoda bűnt követtek el!"
Emma a szobájába menekült, és a sarokba térdelt, mint mikor valami csínyt követett el, és ezzel büntették. Hallotta, hogy az anyja utána jött, de nem fordult hátra. Bella is letérdelt a kislány mögé, és átölelte. Zokogva suttogta a fülébe:
– Kérlek, ne mondd el Papának! Abba belehalok, érted. Soha többé nem teszek ilyet, megígérem! De te is ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! Megígéred?
Emma nem szólt semmit, csak bólogatott. Belesimult az anyja ölébe, aki magához szorította, és úgy ringatta, sokáig, mint egykor, kisbaba korában.
Bella nem sokkal a történtek után hirtelen ágynak esett. Már régóta gyengélkedett, de most rosszabbra fordult az állapota, olyannyira, hogy Zoltán már az életéért aggódott. Végül kicsit jobban lett, de az orvos tanácsára ágyban maradt, a születendő gyermek érdekében. Még csak február közepe volt, és a gondolat, hogy hónapokig, a kicsi érkezéséig feküdnie kell, elkeserítette az asszonyt. Attól is rettegett, hogy Emma, ígérete ellenére mégis elszólja magát az apja előtt, ám a kislány, legalábbis egyelőre, hallgatott. Bella hálás volt ezért, de a félelme mégsem csillapodott az idő múlásával. Emma még olyan kicsi, biztosan nem is érti, mit látott, és ő nem is képes megmagyarázni neki. Bármikor tehet egy megjegyzést, akaratlanul is, amivel felébreszti Zoltán gyanúját.
