Férfi vagyok, és flörtölök a fakanállal. A következőkben elmesélem annak történetét, hogyan jutottam el a tojásrántottától a sertéspörköltig, valamint hogyan vált a főzés egy mindennapos alapszükségletből kreatív és szenvedélyes időtöltésemmé.
Mi a helyzet a konyhában helytálló hétköznapi hősökkel? Miért van az, hogy míg valaki játszi könnyedséggel veti bele magát az ízek világába, addig jó néhányan „gasztroanalfabétaként” tartják számon magukat, akinek nem való a főzés? Tévedés ne essék, nők és lányok is, nem csupán férfiak; hisz a nő sem fakanállal a kezében jött a világra. A főzés valakinek öröm, másnak – a nőnek – sokszor kényszer. Manapság a férfi is főz, s talán egyszer majd elérünk abba a korba, mikor a főzés gendersemleges tevékenység lesz. A szerkesztőségben a gasztrotémákat mindenesetre ma már nem a lányokra, hanem a férfiakra bízzuk.
Miért meglepő, ha a férfi főz?
Először szeretnék kitérni egy furcsa ellentmondásra a főzés nemi leosztásával kapcsolatban. Manapság még nagy dolognak számít, ha egy férfi fakanalat ragad, és főzni kezd. Azt viszont természetesnek vesszük, hogy az éttermi szakácsok és séfek férfiak. Hogy ez a kettős gondolkodás vajon annak a társadalmi modellnek a lenyomata-e, amikor is a háztartás és a főzés teljesen a nőkre maradt: jó kérdés. Mindenesetre több helyről hallottam már, hogy azelőtt szó szerint a ház ura elé tették a tányért, s a levest is a feleségnek kellett kimerni.
Azóta persze változott a világ, mégis elgondolkodtató, hogy a régi leosztás máig érezteti a hatását. Az is érdekes dolog, hogy sok nő jobban szereti, ha a férfi főz, s ő ad konyhai tanácsokat – legalábbis erről árulkodnak az internetes fórumok. A séfekre visszatérve: van egy általánosan elfogadott válasz a hegemóniájukra, miszerint a nagykonyhán való munka fizikailag rendkívül megterhelő, éppen ezért a férfiaknak testhezállóbb. Az éttermi konyha nem nőnek való vidék, durva, nagy fazekas, káromkodós; ezért kiűzik őt onnan. Ez is egy lehetséges magyarázat.
Az első gasztrokalandok
Ami engem illet, szerencsés vagyok, ugyanis apám szakács, anyám is jól főz, nagyanyám ugyancsak verhetetlen a konyhában. Így sokáig nem voltam rászorulva arra, hogy főzzek: így az első tojásrántottám viszonylag későn készült el. Mígnem 22 évesen egy Erasmus-programnak köszönhetően egy évre nagyvárosba költöztem, s először voltam kénytelen komolyabban ellátni magamat. Különféle tésztákat és olajban sült „finomságokat” készítettem, de már ekkor felfigyeltem arra, mennyire élvezem a konyhai „pepecselést” és a kreatív játékot a hozzávalókkal.
A koronavírus idején egy időre újfent háttérbe szorult a főzés, ám tavaly ősszel minden megváltozott. Végre összeköltözhettem a barátnőmmel, s a külön háztartás lehetővé tette, hogy teljes mértékben mi uraljuk a konyhát.
A kezdeti örömök ellenére az első főzéseket még nyűgként éltem meg, ám tekintve, hogy szinte minden nap a számítógép előtt ülök, ma a főzés inkább jelent kikapcsolódást és feltöltődést, mintsem pluszfeladatot. Úgy is mondhatnám, hogy ráleltem egy új terepre, ahol kreatív lehetek. Idővel ráadásul egyre beljebb merészkedtem a gasztronómiába (bár még mindig csak a peremén mozgok), újabb és újabb fogásokat próbáltam ki, s jelenleg ott tartok, hogy már inkább főznék, mintsem rendelnék valahonnan. Már csak azért is, mert a főzés egyben szórakozás, főleg ha az ember főzővideók alapján próbál meg ebédet vagy vacsorát rittyenteni. A receptes videógyártás talán a legkifizetődőbb tevékenység az interneten, hiszen kortól, nemtől és vallástól függetlenül mindenki szereti a hasát.
Hogyan kezdjünk el főzni?
Manapság kétféle főzős videóval futhatunk össze. Vannak a profin összevágott 7-8 perces ételpornók, ahol a legbonyolultabb recept is végtelenül egyszerűnek hat; ahol a szakács magabiztosan dobálja a wok serpenyőben a húst és a zöldségeket, miközben a másik kezével tésztát gyúr. Ezeket a videókat élmény nézni, s bár adnak némi támpontot, gyakran hamis illúziókat keltenek a kivitelezést illetően. Ezzel szemben vannak azok az amatőr főzős videók, ahol nincs vágás vagy színtérbeállítás. Az elejétől a végéig láthatjuk a főzés folyamatát, kezdve a hagymapucolástól a zöldségek aprításán át egészen a személyes kedvencemig, a hús klopfolásáig.
Míg a menő szakácsvideókban felgyorsítva, különböző szögekből felvéve látjuk a műveletet, addig itt beállítják a kamerát lencsével lefelé, s végignézhetjük, ahogy Ica mama 5 percen keresztül klopfolja a hússzeleteket. Nem mindennapi látvány, hiszen a kép közben rázkódik, a hang recseg, a fókusz pedig ide-oda ugrál. S miközben figyeljük a hússzeletek egyenkénti, gondos panírozását, Ica mama olyan praktikákról és titkokról mesél, amilyenekre a 7-8 perces videók nem lennének elegek. Amatőr szakácsainknak ugyanis ki kell tölteniük azt a 25-30 percet, amíg a kamera forog. Nem mellesleg egyszerre egyszerűek és nagyszerűek: ők még hozzák azt a főzés iránti őszinte és szívből jövő szeretetet, ami a profi produkciókból sokszor kimarad.
Miért eszik a magyar?
S itt engedtessék meg egy kitérő. Tudjuk, hogy a magyar ember nem csupán főzni szeret, de enni is. Sokat. Hogy miért? A Magyar retró című dokumentumfilmben van egy rész, amelyben arra keresik a választ, hogy miért eszik a magyar. A vonaton csirkecombot majszoló idős úr már-már felbőszülve mondja, hogy ebben a bizonytalan világban nem lehet tudni, mi történik holnap. „Amit megeszek, az az enyém. Az itt van, azt el nem veszi senki tőlem” – mondja erélyesen, miközben a hasára mutat. Egy másik jelenetben egy fiatal párt látunk vacsora közben, majd a férfi csámcsogva mondja a riporternek, hogy 30-40 év, mire egy lakás árát össze tudnák spórolni. „Nem tudunk mit csinálni, eszünk” – mondja szinte megadóan.
Az elsőre megmosolyogtató jelenetek mögött egy sajátos, nem feltétlenül egészséges viszonyt látunk kirajzolódni az evés iránt, amely napjainkban is jellemző; s amely túlmutat az olyan táplálkozási zavarokon, mint amilyen a bánatevés. Egy műsorban nemrég arról beszéltek, hogy tájainkon a gasztronómia az elit és a tömeg utolsó közös témája, s egyfajta kollektív nyelvként funkcionál a két réteg között. A tömeg az evésben éli meg a jólétét, mert más módon nem tudja, s az elmúlt évszázadokhoz hasonlóan a jó idők és a rossz idők közti különbséget ma is az jelenti, hogy van-e mit az asztalra tenni.
Akár egyetértünk ezzel, akár nem, azt el kell ismerni, hogy az étel és az evés mindig is fontos szerepet játszott a magyar kultúrában, kiemelten az irodalomban. Gondoljunk csak Krúdy Gyulára és az ő „gyomornovelláira”, amelyekben kiemelt szerep jutott az ételeknek. A Nyugat főszerkesztője, Ignotus Pál szakácskönyvet állított össze Emma asszony néven. Karinthy napközben kolbászkarikákat falatozott, míg Kosztolányi az Omelette á woburn című Esti Kornél-novellában örökítette meg, milyen érzés szinte üres zsebbel betérni egy drága vendéglőbe.
Ezzel szemben például Faludy György vagy Örkény István írásaiban a nehéz idők okozta éhség jelenik meg. Ahogyan József Attila is gyakran éhezett: szeretett volna gazdag lenni, egyszer libasültet enni, s öt forintért kuglert venni... Párizsi látogatásakor pedig valósággal lenyűgözte őt, hogy az ottani kávéházakban ingyen van a bagett és a mustár.
A konyha? Művészet!
Túlhajszolt hétköznapjainkból valóban a gasztronómia jelentheti az egyik kiutat – ám nem feltétlenül jóléti szempontból. A főzés könnyen válhat nyűgből hasznos és kellemes időtöltéssé, ha például a közös vacsora révén együtt lehet a család. Vagy ha lelassulásra vágyunk a szüntelen ingeráradat közepette – esetleg szeretnénk átélni az alkotás örömét. A főzés ráadásul az egyik legjobb példa arra, hogy a gyakorlat teszi a mestert.
A jólétre visszatérve: én mindig is azt vallottam, hogy a legutolsó dolog, amin spórolni szeretnék, az az étel. S ezt nem afféle úri kényességből gondolom így, sokkal inkább egészségügyi okokból. Ha napi egy alma az orvost távol tartja, akkor a minőségibb alapanyagok és a változatos étrend is megóvhat egy sor problémától. S bár az étkezésen tudunk a leginkább spórolni, azt a pénzt így is, úgy is elköltjük majd – vagy az üzletben, vagy az orvosnál. Mindenesetre az elszálló árak és az élelmiszerinfláció miatt már egyáltalán nem viccből mondom azt, hogy az evés az új hobbim. Eltartott egy ideig, mire eljutottam ide, hiszen sokáig én magam is úgy gondolkodtam, hogy a konyha nem az én terepem. Aztán elkezdtem csinálni, s rájöttem, hogy ha az ember tud főzni, akkor szabadabb lesz (nem lesz rászorulva másokra.) S a jó paphoz hasonlóan a jó szakács is holtig tanul, hiszen a gasztronómia világa olyan hatalmas, hogy egy élet is kevés ahhoz, hogy minden jó ételt megkóstoljunk. Nem véletlenül hívják a gasztronómiát konyhaművészetnek.
Engedelmes feleség vagy engedelmes férj?
Nagyvendégi Éva: A múlt és a jelen között itt is határvonalat húzhatunk: az én anyukám soha nem ült le velünk az asztalhoz, ő csak kiszolgált. A férjem mindig is mondogatta, hogy mikor háztűznézőbe jött, ennek alapján úgy gondolta, én jó és engedelmes feleség leszek. Ehhez képest én nem tudok főzni, általában ő főz. Feje tetejére állt a világ, vagy így van ez jól? Hozzá lehet szólni a témához: ahány ház, annyi vélemény lesz.
