Kevés nálunk a szakember, aki egy-egy okos mondatával utat vágna a sűrűben. S ekkor még csak rólunk van szó, de néha az egész családelakad. Mógor Krisztina családkonzulens (Budapest) az életünkre kiható generációs traumákról mesél nekünk.
Mógor Krisztina kommunikációs művelődésszervező és felnőttképző diplomákat szerzett. Nyitottsága végül a családkonzulensi szakma felé terelte. Hét éve foglalkozik lelki segítéssel, amelyhez főiskolai képzéseken coachingot és családterápiát tanult évekig. Instagram-oldalán „Dayfly Kriszti” néven szerepel. „A testvérem javasolta ezt a nevet. A tiszavirágnak az angol neve dayfly, azaz »napi repülés«. Ez a kis kérészéletű szárnyas rovar nincs tudatában annak, hogy az első napja egyben az utolsó is. Megéli az életét anélkül, hogy aggódna a jövőn. Tehát jelen van. Az én mottóm is az, hogy: Legyél jelen velem!”
Az, ahogy a gyermekeinkkel beszélünk, válik majd az ő belső hangjukká. (Peggy Omara)
Hányszor van ilyen: érezzük a bajt, de nem tudjuk, hogyan kezdjünk el foglalkozni vele. Hogyan kezdjünk el ránézni saját magunkra, a saját életünkre vagy épp a családunkra? Mógor Krisztináról Balázsfán hallottunk, visszajár a Szedres tanyára, hogy segítsen a hozzá fordulóknak.
– Mindjárt meg is kérdezném: mit csinál egy családkonzulens?
– Elsősorban visszatérő stresszel fordulnak hozzánk, de a konzultáció jelentheti az előző generációkból származó befolyások felderítését is. Szívesen megtörjük a generációs traumák okozta jeget. Bevonjuk a családot is, azaz „ránézünk” a családfára, miáltal egy szélesebb képet kapunk arról, hogy a családtagok min mentek keresztül.
– Ez mit jelent pontosan?
– Van, aki nehezen nyílik meg másoknak, még a saját családjának is. Mi állhat a háttérben? A családkonzultáció egy rendszerszemléletű módszer. Mi nem abban hiszünk, hogy van egy hibás, egy bűnös valaki, s ő tehet azokról a rossz dolgokról, amelyek a családban történtek. Mi úgy véljük, hogy a „rendszerben” van valami hiba. A család segítségével pedig próbáljuk felmérni, hogy hogyan javíthatjuk ki ezt a hibát.
Hogyan tudjuk kérészként élni a mindennapokat? Csak úgy, hogy jelen vagyunk az életünkben, s nem aggódunk a múlton, nem szorongunk a jövő miatt. Ezért a legjobb mottó mindig: Legyünk jelen!
– Mit értünk egyáltalán hiba alatt?
– Ezek gyakran védekező mechanizmusok, megküzdések, melyek régen a családban hasznosak voltak valamilyen oknál fogva – de ma már nem azok. Ezt szemléltetném is egy történettel. Például Z. barátja meghal egy balesetben, de a szülők csak annyit mondanak neki, hogy a barát elköltözött. Ezzel meg akarják a gyereket óvni a fájdalomtól, aminek érdekében vég nélküli titkolózásba kezdenek. A családban kialakul egy nagyon zárt kommunikáció, amely generációról generációra öröklődik. Hatására Z. felnőttkorára kevesebb és kevésbé mély kapcsolatot tud csak teremteni. Tanulság: a titkolózással eredetileg a kis családtagot szerették volna megvédeni a sérüléstől, ám ez később a hátrányára vált.
– Ezeket a későbbi problémákat meg lehet valahogy előzni?
– Szerencsére egyre több fiatal pár nyitott erre. A fiatalokban nagyon szeretem a kíváncsiságot: lelkesek, készségesen készítenek interjúkat a családtagokkal. Persze ez nem mindig megoldható, mert például már elhunytak a családtagok, esetleg nem akarnak beszélni. Van ugye az a mondás, hogy „a családi szennyest nem teregetjük ki”. Pedig sok mindent meg tudunk ezekből az interjúkból, azt is, hogy mit hordozunk magunkban és miért. Ennek megértése az első lépés a feldolgozás során. Mi a konzultáción nem is a tényekre vagyunk kíváncsiak, hanem a bennünk élő történetre. Sokat segít az önismeret, hisz mindenki valósága szubjektív.
Mógor Krisztina általában 5-10 alkalommal találkozik a kliensével. Felkereshetjük egyénileg, családdal, illetve zárt csoportban is csatlakozhatunk hozzá. (Online formában is.)
– Ezt hogy érted?
– Gondoljunk csak bele... Nem a tények, hanem a történetek hatnak ránk: a viselkedésünkre, a hiedelmeinkre. A tények megtörténnek és elmúlnak, a lenyomatuk viszont ott marad, de nem mindenkiben ugyanúgy. Minden ember más, így az ügyfeleimnek egy testre szabott megoldásra kell rájönniük. A coaching lényege nem a miértek keresése, nem a tanácsadás, hanem a rávezetés a saját megoldásunkra. Rá kell jönnöm, hogyan tudok a problémás helyzetből jól reagálni.
– Miképp indult a te utad, hogyan jutottál el a családkonzulens pályáig?
– A második gyermekem a pocakomban volt még, az első pedig kétéves volt, mikor eluralkodott rajtam a lelki rosszullét. Ingerült voltam, a kislányom is belépett a dackorszakába, úgy éreztem, kicsúszik alólam a talaj. A környezetem a maga módján próbált segíteni kért és kéretlen tanácsokkal, amelyeket meghallgattam, de ennyi. Végül elmentem autogén tréningre, amely a relaxációs terápiák egyik fajtája, s amikor már harmadszor tértem vissza, azt mondtam a pszichológusomnak, hogy én ott szeretnék ülni, ahol ő. Elvégeztem hát egy főiskolai coach képzést. Azóta is folyamatosan képzem magam.
– Milyen problémákkal fordulnak hozzád a leggyakrabban?
– Stressz, szorongás vagy levertség érzése, családi konfliktusok, önbizalomhiány. Nem meglepő, hisz már az iskolában is a hibáinkat karikázzák be. A családban is tízből kilencszer a hibákat vesszük észre. Pedig inkább a jó dolgokat kellene kiemelni. A gyerekeket pedig önmaguk legjobb verziójához hasonlítani, soha nem a testvérhez, az unokatestvérhez vagy az osztálytárshoz! Erre nem győzöm felhívni a figyelmet. Mind mások vagyunk, de mindenki értékekkel születik. Arra kellene alapozni, amiben tehetségesek vagyunk, hogy önbizalommal teli ember válhassék belőlünk – hiszen az ilyen ember szeret aztán fejlődni a gyengeségeiben is. Amikor csak arra hívják fel a figyelmünket, hogy miben vagyunk rosszak, elkezdünk bezárkózni, leplezni, hazudni. A legnagyobb problémát az őszinteség hiánya okozza. Ez lehet elfojtás, titkolózás még saját magunk felé is. Én ezt az elveszett őszinteséget próbálom visszahozni a családi rendszerbe.
Ha a jövőben benne akarsz lenni a gyerekeid emlékeiben, ahhoz most kell az életük részének lenned. (Apa)
– Nem lehet egyszerű feladat... Mi segíthet?
– Sok ügyfelemnél az töri meg a jeget, hogy elkezdek én is beszélni a tökéletlenségeimről, és elmondom, hányszor fordultam én is segítőhöz, mert egyedül nem ment. Ekkor megnyugodnak, hiszen még a szakember sem tökéletes. S hogyan is lenne, senki sem lehet az!
– S mi lesz a megoldás a tévutakra?
– Ha irreálisak felénk az elvárások, az énképünk is irreális lesz. Óriási megkönnyebbülés letenni az álarcot, és szembenézni igazi önmagunkkal. Ez viszont lassú folyamat. A családkonzultáció során az ügyféllel partnerek vagyunk, és együtt gondolkodunk a megoldáson. Nem hozunk helyette döntéseket, nem mondjuk meg, mit tegyen vagy merre menjen, hanem csak elmondjuk a meglátásunkat. Az is előfordulhat, hogy tévedünk, s nyilván az ügyfél sem lát mindent magáról, vannak vakfoltjai – ezért jó, ha ott vannak a családtagok, akiket szintén meg lehet kérdezni.
– Általában együttműködőek a családtagok?
– Az emberek először félnek, nem merik elhívni a családtagokat, de amikor mégis, akkor végül pozitív a kimenetel. Nem azt mondom, hogy minden jólesik, ami elhangzik, de érdemes nyíltan kommunikálni.
– „A nem jelen lévő családtagokat is képviselve vagyok jelen”, olvasható a weboldaladon. Ezalatt mit értesz?
– A tiszteletet. Nem beszélünk senkiről úgy a háta mögött, hogy „a szemét apád”. Az apa is hordozhat súlyos terhet – persze, amit tett, az az ügyfélnek nem volt jó. Mégsem a hibáztatáson van a hangsúly, hanem megnézzük, milyen sors vezette a családot idáig.
Amikor a sok kevés... Ott, ahol a szülők túl sokat tesznek a gyerekeikért, a gyerek kevesebbet hajlandó tenni önmagáért. (Elbert Hubbard)
– A sors alatt milyen esetekre gondoljunk?
– Problémás helyzetekhez vezethet például, ha nagyon különböző emberek jönnek össze, különböző háttérrel, sokszor még a nyelvük is más. Volt egy érdekes család, amelyiknél kiderült, hogy a dédszülőknél kitagadás történt. Egyik félnél azért, mert különböző egyházból származó gyerekek házasodtak össze, s a szülők ezt nem helyeselték. A másik szülő pedig azért tagadta ki a fiát, mert a gyerek városra akart menni, nem akarta átvenni a családi vendéglőt. Az ügyfél pedig, akinek a családjában az esetek történtek, örökké félt elmondani, hogy mit érez. Rettegett a konfliktusoktól, maga sem értette, miért. Amikor felrajzoltuk a családfáját, megoldódott a rébusz, hogy mennyire súlyos következményei voltak az őszinte felvállalásoknak, a saját igények kifejezésének a családban. Megértette, hogy rossz sínen van, ő bátran beszélhet, erre a megküzdésre már nincs szükség. Nagy örömmel mesélte legközelebb, hogy képzeljem el, egy vágyáról beszélt a férjével, és kiderült, hogy az abszolút megvalósítható. Nagy megkönnyebbülés volt számára, hogy ki tudott tárulkozni.
– A beszélgetés és a család bevonása mellett családfát is rajzolsz az ügyfelekkel. Milyen módszerekkel dolgozol még?
– Sok feladat és módszer lehet segítségünkre, például szobrozunk. Megkérem az ügyfelet, hogy rakjon ki maga elé tárgyakat, és így jelenítse meg a családi viszonyokat, vagy rajzolja le, mi játszódik le benne. Ez segít picit kilépni a „fejből” – s meg tudjuk szólítani a szívet és az elfojtásainkat. Ezeket a gyakorlatokat személyes jelenléttel, zárt csoportban csináljuk, aminek van egy bevezető és egy lezáró része, és közben mindenki alkalmat kap megnyilvánulni. Ha például 10 fő van a csoportban, akkor 12 alkalommal találkozunk online vagy személyesen, és mindenki elmeséli olyan másfél órában a családja történetét. Közben empátiát és elfogadást tanulunk, valamint megértjük azt, hogy mindenkinek van egy története. „Neki is alkoholista szülője volt, nekem is. Nem vagyok egyedül.” A gyakorlat után a résztvevők elmondják, hogy mi tetszett nekik ebben vagy abban a családban. Például rávilágítunk arra, hogy XY családjában a nők mindig nagyon bátran szembenéztek az élettel, nem söpörték a problémákat szőnyeg alá. Ezt a kincset, a kitartást XY büszkén továbbviszi. A csoporttagok támogatják egymást, és közben dolgoznak saját magukon is. Magam is jártam több zárt csoportba, ahol közel 40 családtörténetet hallgattam végig, és jelenítettünk meg. Mára több mint 150 családtörténetet vezettem.
– Gyermekek is járnak hozzád?
– Néha. Egyszer elhoztak egy kisfiút külföldre költözés előtt, mivel a gyerek rosszul élte meg a változást. Az ülésen képkártyákat néztünk vele: ezek által próbálta kifejezni azt, hogy mi játszódik le benne. Majd szemügyre vettük a költözés jó oldalát is, emlékeztettem rá, hogy ha ismét szomorú lesz, akkor ne a kütyükbe meneküljön, hanem írjon naplót: írja ki magából az érzéseit és a gondolatait. Emellett pedig mutattam neki egy relaxációs módszert is, ami szintén a segítségére lehet.
– #Önazonosanya című könyvedben az anyákhoz is szólsz...
– Igen, ez egy kézikönyv, amelyben különféle feladatok és kérdések szerepelnek. Ezek segíthetnek az anyáknak és a pároknak a problémáik megoldásában. Ez nem egy „megmondókönyv” – segít elfogadni azt, hogy lehetnek negatív érzéseink, és ez teljesen normális.
„Harmincévesen én is bizonytalansággal teli anya voltam. Aztán anyám megjegyzései rádöbbentettek arra, hogy a háborús örökség a mai napig ártón jelen van az életünkben, de a gyerekeinkében is. Akkoriban ugyanis a nőknek a szülés után pár héttel újra dolgozniuk kellett, de nem volt, aki vigyázott volna a csecsemőkre. Akiket így aztán 3 óránként láttak el az anyák: 3 óránként szoptattak, csomagoltak át. Az a szokás, hogy a babát ne igény szerint szoptassuk, hanem elég 3 óránként, innen származik. Az igényszerintiség nem valósulhatott meg, s ez vezetett sok téves információhoz, mint például hogy erősödik a gyerek tüdeje, ha sírni hagyjuk.”
– A generációs szakadék mennyiben nehezíti a munkádat?
– Azt tanácsolom, hogy legyünk nyitottak, üljünk le a gyerekeink mellé, legyünk kíváncsiak rájuk, ne ítélkezzünk! Szabjunk határokat, nézzünk utána, hogy mit szabad, mikor és mennyit! Ne akarjuk megúszni ezt, gyerekeinkért felelősek vagyunk, sőt velük együtt a következő generációkért is!
