Nehéz ez. Én három pici gyerekkel maradtam magamra.
Az apjuk átköltözöt t a szomszéd lépcsőházba, az új párjához. Túl közel van...
– Anya, ma a szobámban alszom.
– Hogyhogy? Megpróbálsz egyedül elaludni?
– Igen! Biztos vagyok benne, hogy Apa hazaköltözik, és akkor le tud melléd feküdni, mert én nem vagyok ott.
– Értem!
Az anya megáll, és elkezd gondolkodni. A férj elköltözött tőlük, elváltak.
A kislány azt hiszi, ha újra visszaköltözik a szobájába, visszaáll a régi rend. Ám mi lesz, ha nem kapja meg a várva várt eredményt? Azt gondolja majd, hogy ő nem volt elég jó, elég ügyes, nem szerethető és a többi.
– Ügyes vagy, hogy megpróbálsz egyedül aludni. De apa nem fog hazajönni. Ő már Zsuzsival él, így döntött.
– Meglátjuk, anya, én biztos vagyok benne.
Értem én, hogy azon kell lenni, hogy a gyerek ne vegye magára a válást, de a kapukat akkor sem hagyhatjuk nyitva. Hogyan mondhatom el neki, hogy „minden egész összetört”, s amiben reménykedik, az már nem lesz újra?
A kisfiam gyakran sír vasárnap délután, mikor az apja visszahozza. Nem akarja megérteni, hogy apa miért nem lakik nálunk... Ötéves, elmondtam neki őszintén, hogy ez apa döntése volt. Anya nem tudja, miért (tényleg nem). De apának biztos így jó... A kisfiam az elköltözés után bepisilt, s azt kiabálta éjjel álmában: „Ugye, anya, te nem hagysz itt, nem költözöl el soha?”
A fiam négyéves, a lányom két és fél. Úgy látom, hogy nem is emlékeznek már az apjukra, hogy valamikor együtt voltunk. Szerintem az ilyen akkora fájdalom, hogy lehasították magukról, s a tudattalanjukban tárolják. Csak nehogy előjöjjön, azért imádkozom.
