A férfiak korán halnak. Egyre fiatalabban mennek el. Gyakran hátrahagyva a még fel nem nevelt gyermekeket, feleséget, szülőket. És ettől kezdve az özvegyen maradt nőnek nem csupán a párja elvesztésével kell megbirkóznia, de át kell vállalnia a családfő szerepét is, anyának és apának lennie egyszerre, miközben hirtelen egyedüli családfenntartóvá válik.
Mert míg a Nyugat-Európai országokban az özvegyi segély összege egy átlagfizetésnek felel meg, addig ez Szlovákiában ezt meg sem közelíti (60%-a az öregségi vagy rokkantnyugdíjnak, amely az elhunyt férjet megillette vagy megillette volna halála napján). Ráadásul a nők eleve kevesebbet keresnek, mint a férfiak – így az özvegyeknek nagyon, de nagyon nehéz a helyzetük. Sokan kénytelenek másodállást vállalni. És ha nincs segítő rokoni háttér, akkor bizony még így is meg kell fontolni minden fillér helyét.
(© Святослав Гиндлер)
A testileg-lelkileg kimerítő életmód mellett a gyász feldolgozása, a társ elengedése sem könnyű. Egy fiatalon megözvegyült ismerősöm mesélte nemrég, aki egyik percről a másikra veszítette el fiatal, életerős férjét, hogy minden este, amikor befekszik az üres, hideg hitvesi ágyba, elalvásig gondolatban a férjével beszélget, mindenről beszámol neki, tanácsot kér tőle. Reggelente pedig félálomban ösztönösen kinyújtja utána a kezét. Még egy év után is.
Azoknak sem biztos, hogy marad idejük és kedvük a társkeresésre, akiknek már sikerült érzelmileg feldolgozni a szeretett társ elveszítését. A gyermeküket, ill. gyermekeiket egyedül nevelő nők kilátásai egy új párkapcsolatra egyébként is sokkal rosszabbak, mint az egyedülállóké. Hiszen nekik olyan társat kell találniuk, aki elfogadja őket „hozománnyal” együtt, és viszont. A riportalanyok közül több, magányosan élő nő mesélt arról, hogy gyermekei miként „utáltak” ki mindenkit, mert úgy érezték, el szeretné foglalni szeretett édesapjuk helyét. És amikor felnőttek, családot alapítottak, már későn jött a jó tanácsuk: „Anyu, talán találnod kellene valakit...”, hiszen hatvan körül már nehéz. Persze kivételek, boldog egymásra találások mindig vannak – de, sajnos, nem ez a jellemző.
A másik nehezítő körülmény pedig a már addig megszerzett vagyon, hiszen egy újabb házassággal abból már a férj is részesedne, nem csupán a gyerekek. Ezért az utóbbi időben egyre gyakoribb, hogy akik már korábban éltek házassági kapcsolatban, azok egy újabb társ mellett már csak az együttélést választják.
Ők hárman – Nem kellek én már senkinek
Elnézem Ica nénit, a hajlott hátú, 76 éves öregasszonyt. Tesz-vesz a konyhában: már századszor törli le a morzsát az asztalról. Később felteszi a lábát: keresztrejtvényt fejt, majd megnézi kedvenc sorozatát a tévében. Délután elsétál az üzletbe, beszélget kicsit az elárusítónővel. Kimegy a kertbe, kapálgat. Ica néni háta két éve görbült meg. Az arca is ettől kezdve vált fakóvá, a szeme pedig fénytelenné. Férje, Jancsi bácsi éppen két éve hagyta el őket – örökre. Ica néni pedig, ez a mindig szépen öltözött asszony hirtelen megtört öregasszonnyá vált.
– Hogy tetszik lenni? – kérdezem.
– Vagyogatok – húzza fel a vállát. – Telik az idő... Lassan csak letelik.
– Ugyan, ugyan. Hogy mondhat ilyet?
– 46 éven keresztül éltünk egymás mellett, jóban-rosszban... Fél évszázad az fél évszázad, nem lehet csak úgy kitörölni. Néha elfeledkezem az egészről, és hirtelen azt hiszem, ott fekszik mellettem, hallom a szuszogását. Máskor meg ránézek a fotelre, és látom, ahogy ott ül benne. Ilyenkor még rosszabb. Újra eszembe jut, hogy egyedül vagyok... Tudtam, hogy Jancsi meg fog halni, hiszen már régóta küszködött a rákkal. Azt hittem, felkészültem a halálra, hogy könnyebb lesz... Még a morgása is hiányzik – mert hát az utolsó években már semmi sem tetszett neki. Zavarta a szomszéd gyerekek zsivajgása, a kutya, a macska, a minden. Mennyit zsörtölődtem vele! A gyerekeim, unokáim felnőttek, családos emberek. Állandóan rohannak, nincs idejük velem foglalkozni. Én sem akarok rájuk akaszkodni. Egyedül vagyok. Fölöslegesnek érzem magam: nincs, akinek vacsorát főzzek, nincs, akit figyelmeztessek, hogy bevegye a gyógyszereit. Csak a hétvégéket várom, hogy egyik-másik gyerekem, unokám megjelenjen. Aztán kezdődik a hét elölről... Ennyi az életem. Jobb már nem lesz soha: egyre jobban fáj a kezem, a lábam, egyre rosszabbul látok. Csak azt várom, mikor lesz már vége...
Fojtogató szeretet
A háromgyermekes Zsuzsa mellett ülök az autóban. Zsuzsa vezet, épp egy forgalmas út közepén haladunk. Csörög a telefonja.
– Na, ezt muszáj felvennem – mondja. Édesanyja az. Zsuzsa egyik kezében a telefon, a másikban a kormány. – Igen, anya, jól vagyunk. A gyerekek is jól vannak. Hogy mit főzz holnap? Nekem mindegy. Nem, nem muszáj kitakarítanod. Mosnod sem kell. Na jó... Ha akarod...
És hallgatom az édesanyja csip-csup történeteit. Hogy mi történt vele tegnap. Meg ma. Hogy mit mondott a szomszéd. És hogy a Lajoska elesett a biciklivel, eltörött a lába. És hogy már nagyon várja Zsuzsáékat... Jó fél óra után Zsuzsa végre leteheti a telefont.
– Tudod, anyu ilyen – magyarázkodik. – Egyedül van, és el kell neki mondania, mi történt vele. Már rájöttem, hogy jobb, ha végighallgatom, különben nagyon megbántódik.
Zsuzsa édesanyja, Márti néni ugyanis özvegy. Férje akkor halt meg, mikor a gyerekek még kicsik, 10 és 8 évesek voltak. Márti néninek nem sok ideje maradt a gyászolásra: arra kellett figyelnie, hogy felnevelje és kiiskoláztassa a gyerekeit.
A nehézségeken az erős családi háttér segítette át: az összes nagyszülőre számíthatott. Új férjet nem talált, lett viszont lett egy „hétvégi kapcsolat”. Az évekig tartó viszonyt a család diszkréten kezelte. Mára már Márti néni gyerekei is családot alapítottak, elköltöztek, a nagyszülők meghaltak. És Márti néni nagyon egyedül érzi magát. Ezért, amikor csak lehet, megpróbálja hasznossá tenni magát: segít a lányának és a fiának. Eljár hozzájuk, kitakarít, elmosogat, megfőz, kimos és kitereget. Az unokákat mindig alaposan felöltözteti, meg ne fázzanak, és agyonaggódja magát a legkisebb apróságon is. Zsuzsa időnként kiborul a túlzott gondoskodástól.
– Anyu, hagyd már abba, hadd csináljam én! Meleg van, ne öltöztesd be a gyerekeket! És nem lesz attól semmi baja, hogy elesett! Értsd már meg, én másképp szeretem, én másképp rakom ki a ruhákat, másképp főzök...
Ilyenkor Márti néni kicsit megsértődik. Ő csak jót akar! Miért nem kell ez Zsuzsának? Mit csinál rosszul? Zsuzsa meg a lelkiismeret-furdalástól szenved. Végül is anya csak segíteni akar. És olyan nagyon egyedül van! Kell, hogy érezze: valakinek szüksége van rá, a gondoskodására. Így minden folytatódik tovább...
(© Святослав Гиндлер)
Én kellettem volna csak, a gyerekek nem
– 35 éves voltam, mikor megözvegyültem, a gyerekek 5 és 6 évesek. A férjem hirtelen halt meg, szívrohamot kapott. Rengeteget sírtam, még hónapokkal később is sírógörcsökkel küszködtem. Hálával tartozom a szomszédasszonyomnak, ő tartotta bennem a lelket. Ha rám jött a sírhatnék, vállalta pár órára a gyerekeket, ennivalót hozott, és noszogatott, hogy ennem kell. Ha ő nincs – és persze, a gyerekeim, mert miattuk össze kellett szednem magam –, nem tudom, honnan merítettem volna erőt. Mert az élet ment tovább. Elölről kellett kezdenem mindent, újra kellett szervezni az életünket. A gyerekek akkor kezdtek iskolába járni. Mindkét részről számíthattam a nagyszülőkre – a férjemnek akkor már csak az édesanyja élt –, a testvérekre. Amikor a gyerekek betegek voltak, mindig vállalta őket a két nagymama, amíg én dolgoztam. Mert azt nem nagyon engedhettem meg magamnak, hogy kimaradjak egy-két hetet.
– A nyári szünet nagy részét is a nagymamáknál töltötték. Szabadságot inkább a téli szünetekben vettem ki, és karácsony előtt. (Az első években nehezen viseltem a karácsony közeledtét, olyankor kaptam pár magnéziuminjekciót, hogy megnyugodjak.) Helyben nem volt rokonság, de barátaim voltak, és ők is segítettek. 10-11 évesen már feltettem a gyerekeket a buszra, valamelyik nagymama pedig várta őket. Elég hamar önállóak lettek. Elsős koruktól kezdve egyedül tanultak.
Amikor nagyobbak lettek, minden munkát elvállaltam – főállásban könyvelő voltam, emellett vállaltam takarítást, piackutatást –, hogy lehetőleg minden alapvetőt meg tudjak nekik adni. Az állam minimális özvegységit, árvaságit adott.
– Közben az árak emelkedtek – a támogatás viszont alig. A gyerekholmik, iskolába való holmik pedig drágák. Mikor arra került a sor, hogy a lányom főiskolás lett, semmilyen támogatást nem adtak. Bárhová fordultam, mindenhol zárt kapukra találtam. Mindkét lányom kitanult, de keserves volt. És igen, az embernek eszébe jut, hogy jó lenne egy társ. Csakhogy nehéz olyan férfit találni, aki elfogad egy nőt a gyerekeivel együtt.
– Nem mondom, hogy nincs, de ritka eset az olyan, hogy a férfi elfogadja a nő gyerekeit. A nő kellene – a gyerekek viszont nem... Én is próbálkoztam, de csak én kellettem volna, a gyerekek viszont nem... Azt mondtam, akkor inkább egyedül maradok. Most pedig már nem érzem igényét, hogy férfi legyen az oldalamon. Igaz, hogy egyedül élek, de soha nem voltam magányos. Mindig szerettem olvasni. Voltak és most is vannak barátaim, eljárunk kirándulni, színházba, moziba. Amikor a gyerekek elmentek más városba tanulni, akkor sem éreztem magam magányosnak.
