Hétévesen a tévé előtt, Eszenyi Enikőt nézve döntötte el, hogy színésznő lesz.
Tóth Krisztina (27) Somorjáról indult el Budapestre, aztán Pozsonyba. Jelenleg Pozsonyban és Nagyszombatban játszik. A törékeny lány – férfibőrbe bújva – a filmvásznat is meghódította.
– Szépen beszélsz.
– Köszönöm. Keményen megdolgoztam érte. Raccsolós kisgyerek voltam, ezért a szavalóversenyeken mindig elvéreztem. Szinte mindig bejutottam a döntőbe, de a beszédhibám miatt sosem nyerhettem. Aztán kamaszként úgy döntöttem, felvágatom a nyelvem. Az egész csak egy nyisszantás volt, a neheze csak utána következett. Újra kellett tanulni mindent, hogy a berögződéseimet töröljem. Logopédushoz, beszédtanárhoz jártam, és rengeteget, rengeteget gyakoroltam.
– A kitartásodnak köszönhetően a kezdeti sikertelenségek sem tántorítottak el…
– Az első felvételim a színművészetire nem sikerült, így kerültem a Pesti Magyar Színház akadémiájára, ahol életemben először színészmesterséget kezdtem tanulni. Napközben tanultunk, este pedig statisztaként figyelhettük, hogyan játszanak a nagyok. Aztán újra próbálkoztam. Mindenképp Budapesten akartam tanulni – még akkor is, ha igazából nem éreztem otthon magam.
A pozsonyi felvételit szinte félvállról vettem – majdnem lekéstem az időpontot. A meghallgatáson laza voltam, nem akartam görcsösen megfelelni. Talán ezért is végül az első helyen végeztem.
– Tartottál a szlovák fővárostól?
– Igen. Előítéleteim voltak, főleg a szlovák miatt. De úgy gondoltam, ha már felvettek: megpróbálom. Az a fajta ember vagyok, aki fejben előre eldönti, hogy mi lesz számára a legjobb. Én eldöntöttem, hogy Budapesten fogok élni és tanulni, és ehhez az álomhoz foggal-körömmel ragaszkodtam. Pozsonyról pedig épp az ellenkezőjét gondoltam. Ma már azt mondom: jó dolog, ha az embernek vannak vágyai, mert ezek viszik őt előre. A valóságot azonban nem szabad megerőszakolni – és tudni kell váltani. Ha görcsösen ragaszkodunk a véghezvihetetlenhez, az akadályoz és visszavet. Az első két év volt a legnehezebb, amikor úgy éreztem, nekem háromszor annyit kell teljesíteni, mint a csoporttársaimnak. A harmadik évem volt a vízválasztó: amint elkezdtem magam otthonosabban érezni a szlovák nyelvben, megtaláltak a szerepek is, például a Beugró szlovák változata. Ma a színpadon már nem okoz nehézséget a nyelv. A mindennapi kommunikációban azonban még mindig félek, hogy hibázom.
– Miért épp a nagyszombati színházat választottad?
– Negyedévesként leültem, és elgondolkodtam, hogyan tovább. Mindenképp ragaszkodtam a fővároshoz, egyszerűen szeretek Pozsonyban élni. Azt is tudtam, hogy társulatban akarok játszani. Nekem ugyanis fontos, hogy tartozzam valahova. Pozsonyban viszont kevés a társulat. Nagyszombat közel van a fővároshoz, így össze tudtam egyeztetni más munkáimmal is, például a Malá scéna-belivel. Tradíció, hogy a volt osztálytársaimmal minden évben készítünk ott egy előadást. Nagyszombatban ráadásul sok a fiatal, akikkel jól megértjük egymást. Ez számomra alapkövetelmény, hiszen a nap nagy részét intenzíven együtt töltjük. Próbák, előadások töltik ki a napokat, egy hónapban nagyjából húsz estét töltök a színpadon. Ősszel már a negyedik évadomat kezdem.
– Nem gondolkoztál azon, hogy magyarul játssz?
– A főiskola második évében Komáromban játszottam Lizát a Karamazov testvérekben, Martin Huba rendezésében. Nagyon jó fél évet töltöttem el a Duna-parti városban, és azt gondolom, hogy kiváló szlovákiai magyar művészeink vannak. De úgy éreztem, ha rögtön a diploma megszerzése után magyarul kezdek játszani, kárba veszik a sokéves küszködésem. Már a Karamazov testvérek után is volt mit behozni!
Számomra egyébként szlovákul játszani különleges feladatot és élményt jelent, hiszen a két nyelv eszközrendszere és belső logikája sokban eltér egymástól. Persze vágyom rá, hogy magyarul is játsszak. Kicsit irigylem is a képzőművészeket és a rendezőket, mert ők nincsenek ráutalva senkire. Nekem viszont meg kell várnom, amíg felkérnek.
– Sok a diplomás fiatal színész, aki nem tud elhelyezkedni.
– Szlovákia kis ország, kevés színházzal és állandó társulattal. Azt gondolom, hogy egy szlovákiai színésznek univerzálisnak kell lennie. Nálunk nem lehet valaki csak sorozatszínész vagy musicales. Ahhoz, hogy meg tudjon élni, mindent tudnia kell, és nem válogathat. Ugyanakkor nem elég csak tehetségesnek, szorgalmasnak, alázatosnak lenni – a „jókor lenni jó helyen” sokkal fontosabb.
– Ennek köszönheted életed első filmfőszerepét is?
– Szeretem ezt a történetet. A film alkotói, Lucia Siposová és Juraj Krasnohorský az utolsó simításokat végezték a forgatókönyvön. A főszereplő, Jazvec megszemélyesítője még hiányzott, ezért Lucia az interneten szörfölgetett, és ráakadt a fotómra. Juraj és Lucia a Malá scénán már láttak játszani, s a fotó alapján elhívtak kamerapróbára. Ezt követően megkaptam a szerepet.
– A Tigrisek a városban egy abszurd komédia: a főszereplő Jazvec, egy sikeres ügyész. Milyen volt egy férfi bőrébe bújni?
– Érdekes volt, és kihívás volt, hiszen Szlovákiában még csak hasonlót sem játszott soha senki. Eddig csak sorozatbeli epizódszerepeim voltak, de egy „igazi” film teljesen más. Eltérő kifejezésmódot kíván, mint a színpad. Az én felfogásom szerint a kamera előtt létezni kell, a színpadon pedig játszani. A filmvásznon a főszereplő érzékeny, az ő kissé feminin lelkét „játszom el”. Nem kellett teljesen férfivá válnom, nem kellett úgy járni, viselkedni, mint egy macsó férfi. Nem utánoztam az erősebb nemet, hiszen ez nem paródia. Figyeltem a körülöttem lévő fiatal férfiakat, akik érzékenységüknek köszönhetően nagyon jók abban, amit csinálnak, viszont épp emiatt magányosak. Meg kellett találnom az arany középutat, és a minimumra kellett csökkentenem a nőiességemet, visszafogni a gesztusaimat, a mimikámat. Hogy a hatás még nagyobb legyen, öltönyt és férfialsót viselek, és smink nélkül szerepelek. A szerepcsere miatt ez egy tipikusan olyan film, amely megosztja az embereket. Játszik a nézőkkel, bevonja őket is a történetbe. Ezt valaki vagy szereti, vagy nem. Középút nem létezik. A filmben megtaláltak a kényes jelenetek is.
Szerepem szerint ugyanis beleszeretek Diana Mórová karakterébe, és van egy közös szerelmi jelenetünk. Kicsit tartottam tőle, de Diana nagyon kedves és közvetlen, nagyon jó volt vele dolgozni. Mint ahogy a stáb többi tagjával.
– Milyen volt visszanézned magad?
– Két éve nyáron folyt a forgatás, de mi is csak most szembesültünk az eredménnyel. Nekem különösen tetszenek a film finomságai: nagyon szépek a képek, elegáns a kamera, és Pozsony is a megnyerő arcát mutatja. Én úgy tudtam, hogy a saját hangomon szólalok majd meg. A rendező viszont az utómunkálatok során úgy döntött, hogy kifejezőbb a férfihang, és a nézők számára is könnyebben emészthető lesz vele a történet. Kicsit furcsa volt a vásznon magamat látni, és szinkronban egy kolléga, Tomáš Maštalír hangját hallani.
– Következő film?
– Ha felkérnek, szívesen elfogadom. De most inkább kiélvezem a Tigrisek körüli felhajtást – és jól kipihenem magam a nyáron. Augusztus végén kezdek újra próbálni – egy Boris Vian darabban játszom majd. És közben új dolgokon töröm a fejem, szeretem magam lefoglalni. Somorján színjátszó kört indítottam az alsó tagozatosoknak. Annak idején nekem ez hiányzott, és úgy látom, hogy a gyerekeknek igényük van az efféle foglalkozásokra. Ha minden jól megy, még bemutatónk is lesz. A nagyobbakkal az Alice Csodaországban-t mutatjuk majd be.
