Megnyugtat, simogat, körülölel. Feldob, erőt ad, kizökkent. A zene elkísér bennünket, ha öröm és bánat ér; ott van velünk életünk sorsfordító eseményeinél. Az iskolákban a zeneórák csökkentett száma mégis arról tanúskodik, hogy igencsak alulértékeljük a zene jelentőségét…
Egy magzat úgy fejlődik kilenc hónapon át, hogy végig édesanyja szívdobogását hallja. A csecsemő ezért képes megnyugodni a ringatástól, a ritmusos lépésektől és az anya ismerős, dúdoló hangjától. Vajon létezik ennél szebb, intimebb élmény?
(© Tanaka Tatsuya)
„Megmondom a titkát, édesem a dalnak: Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat. Mindenik embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek” – Babits Mihály A második ének c. versének sorai alighanem minden kórusban éneklő gyermek és felnőtt számára ismerősen csengenek. A vers 1928-ban született, és bár fogalmam nincs, hogy a költő mennyire tudott vagy szeretett zenélni és énekelni, a sorok között örök érvényű igazságok bújnak meg. A zene ugyanis kulcsfontosságú ahhoz, hogy a lelkünkben harmónia legyen: általa jobb emberek lehetünk. Ezt azonban hétköznapi teendőink során, a nagy rohanásban gyakran elfelejtjük…
Anya elringat
Kevés szebb jelenetet tudunk elképzelni annál, mint mikor az édesanya karjában ringatja csecsemőjét, s közben dúdol. A baba a dal hatására fokozatosan megnyugszik, hiszen ilyenkor úgy érzi: minden rendben van. Ennek oka, hogy a gyermek már a világra jötte előtt megtapasztalja a legősibb ritmusélményt. 9 hónapon keresztül ugyanis, miközben fejlődik, végig az édesanyja szívdobogását hallja. A ringatás, a ritmusos lépés és az ismerős hangok ezért később is képesek megnyugtatni őt.
Ezt zenepedagógusként minden alkalommal elmeséltem azoknak a leendő óvópedagógusoknak is, akiket zenei alapokra tanítottam. Hiszen az, hogy óvodáskorban milyen kapcsolatot alakítunk ki a zenével, ugyancsak meghatározó a későbbi életünkre nézve.
Mégis ritkán gondolunk bele, hogy egy felnőtt érzelemvilágát milyen mértékben képes befolyásolni pusztán az a tény, hogy az anyukája, nagymamája – vagy akár a szeretett óvónénije – mennyit énekelt (egyáltalán énekelt-e) neki…
„De hát nincs hangom!”
Már hallom is a tiltakozást, amivel rengetegszer találkoztam a pedagógusi pályám során: „Mégis hogyan énekeljek a gyerekeknek, ha magam sem tudok? Görcs van bennem, izzad a tenyerem, szörnyen hamis vagyok. Inkább csendben maradok!” Szerencsére azonban, ahogy haladtunk előre, ez a hozzáállás megváltozott. Voltak diákjaim, akik azzal jöttek vissza: „Sikerült énekelnem, de örüljön a Tanárnő, hogy nem hallotta!” S én ezeken mindig csak mosolyogtam. A saját alapvetésem az, hogy magunkkal szemben kell igényesnek lennünk. Ezért tőlük is csak azt kértem, hogy magukból próbálják kihozni a maximumot, és a saját határaikhoz mérten mozduljanak ki a komfortzónájukból. Nem kell tökéletesen énekelniük – de igenis kell énekelni a gyerekekkel! Sőt, a kicsik azt is igénylik, hogy táncoljanak velük, és sok-sok nekik való zenét hallgathassanak.
A zene mint megtűrt tárgy
Zenepedagógusként rettenetesen elkeserít a tény, hogy a legtöbb iskolában a nevelési tantárgyakat általában másodrendű – már-már haszontalan – tárgyként szinte csak megtűrik az órarendben. Ezt első kézből tudom, hiszen a felvételiző diákjainkat mindig kifaggattam, hogy az alapiskolában hogy nézett ki náluk a zeneóra. Mivel foglalkoztak, milyen élményeket szereztek. Sajnos, alig néhány pozitív beszámolót hallottam az egy évtized alatt…
Kedves Pedagógustársaim! Tényleg elvárjuk, hogy az országos tesztelésen egy olyan nemzedék teljesítsen jól matematikából és nyelvekből, amelynek az oktatása során teljesen háttérbe szorul a zene és a kreativitás? Van egy rossz hírem: a zene szorosan összefügg a logikai gondolkodásmóddal, a rendszerezéssel, a memorizálással, a pontossággal és a stresszkezeléssel. Gyakorlatilag mindennel, amit a diákoknak el kellene sajátítaniuk ahhoz, hogy felelősségteljes, érett felnőttek legyenek…
Amíg azonban a zeneóra arra szolgál, hogy az osztályfőnök azon hozza be a lemaradásokat, addig ne is reménykedjünk. Pedig az alsóbb évfolyamokban a kisgyerekek annyira fogékonyak még az éneklésre, zenélésre! Elhiszem, hogy egy lármás hetedik osztálynak nem könnyű tisztességes zeneórát tartani, de szerencsére a digitális korban már erre is van lehetőség.
Mindenkihez vezet egy út
Miért ne dolgozhatnánk azzal a zenei anyaggal, amit a tinédzser korosztály magáénak érez? Nem kell a kamaszokkal mindenáron Bachot hallgattatni: annyi műfaj és előadó közül lehet válogatni! Én amondó vagyok, hogy támogassuk őket saját útkeresésükben a zenével, hisz egy pubertás életében éppen a zenének elemi fontossága van. Tudom, hogy a rocktól dübörgő falak vagy a pikírt rapszövegek olykor bosszantóak, de ne feledjük: ezek mind-mind a kamasz szárnypróbálgatásának a részei. Igenis jó ez az útkeresés; s még ennél is jobb, ha a tini kipróbálja magát a zenélésben!
Szuper, ha zongorázni, hegedülni tanul, de ugyanennyire nagyszerűek a garázszenélések is. Egy dobfelszerelés, egy gitár, néhány akkord… Nem egy problémás kamaszt éppen az új hobbi – vagy akár a közös zenélés megtartóereje – terelt vissza a helyes útra. Ebben a korban az együtt zenélés hasonló hatással bír, mint a kicsiknél a babazene. Majd jönnek a telített, felfokozott felnőttévek, amikor a zene jobban kell, mint egy falat kenyér…
Ki ne hallgatott volna éjjeleken át csöpögős dalokat, amikor szerelmes volt? De ott vannak azok a jó kis koncert- és fesztiválélmények is, amikor a hatalmas tömeg egyszerre énekli, hogy: „Úristen, ki ez a lány?” (Ezt a számot konkrétan nem is ismerem, de a fiataloktól tudom, hogy ilyen is van.) Zene szól a koncerteken, a tévében, a rádióban autóvezetés közben: a zene ott van mindenki otthonában, mindenki életében.
Zeneterápia
A zene gyógyító hatásával egy egész tudományág foglalkozik: ez az ún. zeneterápia. A zene ugyanis rezgésekből, frekvenciákból áll, amelyek jótékonyan hatnak az elménkre és a szervezetünkre. Ha most a Kedves Olvasó azt hiszi, ez valami új keletű dolog: téved! Gondoljunk csak az ősemberre, s arra, hogy mennyire hamar felfedeztük magunknak a ritmust és a zenét! Nem véletlen, hogy elődeink vadászat előtt táncot jártak, énekeltek; de ugyanúgy a hangjukat használták kifejezőeszközként akkor is, amikor a halottaikat siratták. Hiszen az öröm, a bánat, a felfokozott lelkiállapot mind-mind átélhető zenével. S egy zeneterápiás foglalkozás pontosan abban segít, ami a mai társadalomnak létszükséglete: önmagunk megismerésében, a stressz enyhítésében és a gondolatainkban lévő zűrzavar kitisztításában. Sőt, figyelemzavar és koncentrációhiány esetén egyenesen életminőség-javító hatása lehet!
Lehetőség tehát van bőven! Mindössze rajtunk áll, hogyan használjuk ki ezt a varázslatos dolgot, amit úgy hívunk: zene.
Egy egyszerű gyakorlat a végére! Üljünk le úgy, hogy semmi zavaró tényező – főleg mobiltelefon – ne legyen a közelünkben. Kapcsoljunk be egy néhány perces, számunkra kedves zeneszámot. Dőljünk hátra, és fókuszáljunk csak a zenére és az egyenletes légzésre. Próbáljunk ne gondolni másra – vagy ha a gondolataink mégis elkalandoznának, tereljük vissza őket a zenére. Kerüljünk a hatása alá, vigyen el minket a dallam és a ritmus.
Nem is olyan könnyű, ugye?
