Ladóczki Vilmos kedves tárgyait mutatjuk be, melyek Gömörból és Nógrádból származnak.
A történelmi Nógrád megyéhez a jó palóc, vagyis Mikszáth Kálmán által lefestett vidékek tartoznak, Gömör pedig a vadabb szépségek földje – itt él Ladóczki Vilmos is. (Fotó: Rabec László)
Palóc bádogbetlehem
Jézus istállóban született, s ott anyja, Mária – bölcső nem lévén – jászolba, az állatok etetővályújába fektette. A betlehemi istálló kicsinyített mását nevezik nálunk betlehemnek. A képen egy, a Monarchia korából származó, templom alakú bádogbetlehemet láthatunk.
A betlehemezés a legismertebb népszokások egyike. A betlehemesek karácsony előestéjén Nógrádban is útra keltek, hogy családról családra járjanak, s előadják Krisztus születését. Közeledtüket csengettyűszó jelezte.
– Ez a szép betlehemi kistemplom sokáig használatban volt – mondja a kistemplom megmentője, Ladóczki Vilmos. – Egy jómódú család készítette a falusi iskolás gyerekeknek, akik pásztorjátékukért almát, diót, utóbb már pénzt kaptak. Száz évig járták az apáról fiúra szálló hagyományt, s a kistemplom szentestére mindig hazatért az őrzőjéhez.
Ladóczki Vilmos
– Aztán az idő porral fogta körbe, már nem volt igény a karácsonyi játékra, s egyik kereskedőtől a másikhoz került. Végül az egyik pesti gyűjtő barátom szólt, hogy fellelhető nála egy jellegzetes, palóc bádoglemez betlehem. Úgy éreztem, nem hagyhatom tovább vándorolni, betlehemünk így hazatalált. A legtisztább gondolatot hirdeti, miszerint Jézus Krisztus állandóan itt van velünk, s ha a szívünkbe zárjuk, a lelkünkben béke lesz, s béke lesz a családokban, a világon is...
Időtlen karácsonyok, tovatűnő emlékek…
Minden vágyam az volt, hogy egyszer ellátogassak Ladóczki Vilmoshoz. Az idei karácsony aztán meghozta nekem ezt az ajándékot. Az 53 éves egyházasbásti néprajzgyűjtő a legnevesebbek közé tartozik, ott van minden nagy börzén. Jó volt az időzítés, épp karácsonyi kegytárgyait rakosgatta a helyükre a tisztaszobában.
Mikor megláttam a gerendára függesztett karácsonyfát és az alatta lévő szentelményeket, nagymamám viaszos illatú szentestéje jutott az eszembe. Az egyházasbásti tájház valódi időkapszula, gyűjteménykincséről évszázadok rétegeit lehet lefejteni. Minden megtalálható itt, ami egykoron a palóc embert körülvette: ivócsanakok, teknők, szerszámok, bőrtáskák, kelengyék, foncsorozott gyertyatartók, üvegpalackokba zárt golgota, szenteltvíztartó... A porta pajtájában pedig mélységes csodálattal járok körbe egy több száz éves harangot.
– Ezeknek a tárgyaknak lelkük van, mert emberek készítették őket. Vannak ritka kincseim, ilyenek például a palóc türelemüvegek. Néha csak lecsukom a szemem, és látom magam előtt, ahogy az alkotás csendjébe zuhant parasztember a verandán ücsörög, kezében egy jókora hársfadarabbal, melybe életet lehel: karácsonyra betlehem lesz belőle.
– Hogy lesz valakiből gyűjtő? Padlások sokaságát kell hozzá megjárni?
– A gyűjtőszenvedély gyerekkoromból ered. Kalandos életem volt, a határ túloldalán, Szurdokpüspökiben nevelkedtem, nevelőszülőknél. Egyszer az iskola régiséggyűjtést szervezett. Tizenévesként először másztam fel a házunk padlására. Fakanalakat, régi kisteknőt találtam, hajtott a kíváncsiság: Vajon mire szolgáltak ezek az eszközök? Utána már csak ezt a gyermekkori álmot hajkurásztam, hosszú évtizedeken keresztül. Végül itt telepedtem le, Rimaszombat közelében, mert úgy látom, itt tisztábban él még a palóc kultúra. Saját tájházat szerettem volna alapítani, és itt sikerült. Immár tizenegy éves a tájházam. A palócság szerelmese vagyok, évről évre egyre több tárgyat hozok „haza”. A házat a megtakarított pénzemből vettem, s felújítottam, saját műhelyem is van. Mára turisták százai látogatnak el ide hozzám, Egyházasbástra.
Azok a díszek, melyekre a gyűjtésem során lelek, igazi hősök: túléltek két világháborút, forradalmakat és lomtalanításokat. Sérülékeny papírból, üvegből vagy viaszból készültek, a viszontagságos huszadik század ellenére mégis épségben maradtak.
– Gyűjteményedben sok a szakrális, szentségekkel kapcsolatos tárgy. Ezek a mai kor emberét szinte visszavarázsolják a régi korok karácsonyába.
– Pontosan ez a célja a gyűjtésemnek. Az embereket visszarepíteni a múltba, a régi díszletek közé, mikor az ünnep lélekben a leggazdagabb volt. Az öregek, akikkel gyűjtőmunkám során beszélgettem, mindig azt mondták: a kevesebb több. Nagyanyáink világában még rend volt: nemcsak a pompás díszbe öltöztetett karácsonyfa került a tisztaszobába, a komódon vagy a falon ott voltak a szentelmények is. A mai ember pont azért szereti ezeket a régi tárgyakat, kézzel faragott csecsebecséket, mert ott van bennük a lélek és a hit.
Ladóczki Vilmos kedvenc tárgya az öntöttvas falikép az 1820-as évekből (Balogtamási)
– Miként néztek ki a múlt századok szentestéi?
– A tisztaszoba gerendájára felkötötték a karácsonyfát. A paraszti világban mindent saját kezűleg készítettek, csak később jelentek meg a vattából, nemezből készült díszek, sőt a dombornyomott papírmasé angyalfejek, puttók. Szaloncukor nem jutott minden fára, ezt helyettesítette a dió és az aranypapírba vagy ezüstpapírba csomagolt fapálcika. Ma nem igazán népszerű az asztalra papírbetlehemet állítani, pedig régen kötelező kellék volt: fából, porcelánból, de vaslemezből is készültek betlehemek. Nagy szereppel bírtak a szentek is: a házi oltáron jelen volt Szűz Mária és Szent József, illetve azok a szentek, akikhez az ember fohászkodott, akikbe a bizodalmát vetette. Igazság szerint mindenkinek volt „saját” szentje, az egyik asszony Szent Antalhoz imádkozott, a másik a Prágai Kis Jézushoz. Ezeket a szakrális tárgyakat az egyszerű ember keresztszülői ajándékként kapta, vagy épp búcsújáró helyről vásárolta.
Hogyan telt a palóc karácsony? Szenteste a jó palócok megitták az áldomást, imádkoztak, majd elfogyasztották a karácsonyi vacsorát. Ezután bementek a tisztaszobába, körülállták a fát, a gyerekek énekeltek, megköszönték Jézusnak, hogy egyben tartja a családot. Nagy jelentőséggel bírt minden, a gyerek ugyanis azt a képet viszi tovább a karácsonyról, amit otthon megkap a fa alatt.
– Mennyire nehéz a régi karácsonyok tárgyait begyűjteni?
– Nehéz. Huszonöt év gyűjtése mondatja ezt velem. Ott vannak például a betlehemek: hiába ép a korpusz, ha a kellékek hiányoznak. Sajnos, úgy vagyunk beállítva, ha egy figurának letörik a keze, lába, pikk-pakk kidobjuk. Legérdekesebb betlehemeimet Gömör és Nógrád vidékéről gyűjtöttem, Bénán például preglejkából, furnérlemezből találtak Szent Családot, Szent Józsefet, csillagot. A vaslemezből készült betlehem Nógrád megye pereméről származik, ám később Budapestre került. A tulajdonosa megvált tőle, eladta egy régiségkereskedőnek – sok régiségnek ez az útja, sokszor cserél gazdát, kézről kézre vándorol. Kemény pénzeket fizettem azért, hogy ez a betlehem „hazatérjen”: értéke nagy, mert szép bádogosmunka, szegecselt technikával készült. A legrégebbi betlehemem öntöttvas dombormű, kifinomult munka gyümölcse, Balogtamási kastélypadlásán találták. Komoly restaurálási munkát igényelt a megmentése. Mert nem csak a begyűjtésből áll a régiséggyűjtő munkája: ezeket a tárgyakat rendszerezni kell, tisztítani, impregnálni, mert csak akkor kelnek életre, mutatják meg a valódi arcukat.
