Közel a negyvenhez egy ötéves kislány és egy csecsemő édesanyja vagyok. Dolgozó nő, anya, feleség, lelki társ, házvezetőnő, szakács egy személyben... A család összetartásának napi terhét mind én cipelem. S most elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogynem bírom tovább. Fogytán az energiám és a türelmem.
Nem vagyok már mai csirke. És nem győzök mindent. Mindössze napi huszonnégy órám van arra, hogy minden szerepkört betöltsek. Ami nem könnyű, főleg lelkileg. S ki máshoz fordulhatnék segítségért, ha nem a férjemhez? Mire ő azt válaszolja, hogy reggeltől estig robotol a családjáért, s mikor hazaér, pihenésre vágyik... Na és én? Én mikor tehetem üresbe a váltót?
(© Geoff McFetridge)
Mikor a gyerekek elalszanak, tizenegy után leheveredek a kanapéra, kezembe veszem a könyvemet, aminek sosem érek a végére. Pár átnyálazott oldal után kipottyan a kezemből, mély álomba zuhanok, csak a bekapcsolva maradt tévé vet véget a bóbiskolásomnak. Résnyire nyitott szemmel becsoszogok a hálóba, lefekszem az ágyba, de alig hajtom le a fejem a párnára, a kicsi már ébreszt. Közben az ötéves nagy is bemászik mellém, a fáradtság fejbe vág, mit a fél tégla, s reggelre nyálasra alszom a párnámat.
Szabadnapot kérek!
Kedves anyukák és feleségek, magatokra ismertetek? Bizonyára nem vagyok egyedül az érzéseimmel... A férjem kétségkívül egy jó ember. Mindene a család, igyekszik mindent megadni a gyerekeknek, de a pelenkacsere és az altatás kifog rajta. Imád mókázni és vidámkodni a lányokkal, de egy sikertelen nap után jobb őt messzire elkerülni – olyankor minden ingerli. A gyerekzsivaj, a kávédaráló, de legfőképp az, hogy vigyázzon a gyerekekre, míg leugrok a boltba kenyérért. Ritka alkalom, mikor a barátnőimmel sikerül összehozni egy csajos programot. Kéthavonta egyszer tudok rá időt szakítani, s olyankor apás délutánja van a lányainknak. A férjem azt mondja, oké, csak menjek, de a találkákra mindig pattanásig feszült idegekkel érkezem...
„Anya vagy! Minden este arról tartasz nekem előadást, hogy nem győzöd elvégezni a feladataidat! Mikor elmész, olyankor hogy éred utol magad?” – szegezi nekem a nyílt kérdést. Betegesen féltékeny. Mindig is az volt. Félszeg kirohanása is ennek tudható be. „Nem érdekel, ki mennyi ideig szürcsöli a kávét vagy a végére jutottatok-e a pletykának. Fürdetésre mindenképp érj haza!”– hangzik a verdikt. Pedig én szívesen maradnék, hisz kéthavonta egyszer talán nekem is kijár egy kis házon kívüli lazulás... Mégsem ellenkezek. Igen, kozmetikushoz is járok – szerinte az is kikapcsol. Igaza van. Mégis! Ő akár heti két-három alkalommal is bejelentheti, hogy focira megy, sőt eljár a haverokkal síelni, nyáron a tengerhez, mert neki igazán szüksége van „kikapcsra”, hogy bírja a stresszt.
Pedig olyan jó lenne, ha legalább egyszer azzal jönne haza: „Elviszem a gyerekeket sétálni, nyugodtan pihenj le.” Úgy látom, a teher nagyon egyenlőtlenül van köztünk elosztva, és ha ezen hamarosan nem változtatunk, összeroppanok.
Még több segítség, még több szabad délután!
Mindketten olyan családban nőttünk fel, ahol jelen volt az anya és az apa is. Az anya háztartásbeli volt, az apa pénzkereső. Az anyukám egy veterán szuperhős, nagy teherbírással. A család gondviselője, rá mindig számíthatunk. A gyerekeim imádják; bármikor bevállalja az unokákat, kérés nélkül jön és segít. A régi idők nagyija. Nem értem, hogy neki hogyan sikerült az, ami nekem nem... Mit ne mondjak, apukám sem volt igazán jelen az etetésnél, fürdetésnél. Anyukám sütött, főzött, mosott, takarított, nevelte a gyerekeket, és nem várta el apámtól, hogy vegye ki ebből a részét. Persze, örült, ha apa az ebéd befejeztével elmosogatott, de semmit nem követelt. Az is igaz, hogy segítő kezek vették körül, mert többgenerációs házban éltünk, és a nagyi vigyázott rám, míg anya a dolgát végezte. Az ő példája nyomán én is egy mindent elbíró nő akartam lenni.
És a férjem el is hitte, hogy én mindent bírok. Kár. Munka után, mikor hazaér, és megkérdezi, mi van enni, ha én azt találom mondani, hogy „ott van a vacsora tűzhelyen, melegítsd meg, mert viszem a lányokat fürdetni”, ő látványosan összetörik... Neki jobban esik az étel, ha kitálalom, s ott vagyok mellette, míg megeszi. Van, mikor sikerül, de ha későn ér haza, akkor ezt a luxusszolgáltatást már nem kapja meg, mert kétfelé nem tudok szakadni. Olyankor felemlegeti nagyanyáink korát, hogy egy igazi asszony kiszolgálta az urát. Igen, ők, a régi nők mindent győztek, de én nem. Miért? Nem tudom. Lehet, hogy nem vagyok erre alkalmas. Vagy valamit rosszul csinálok. A lényeg, hogy több segítségre volna szükségem... S gondolom, ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül a világon.
Drágám, hagyok neked itt egy üzenetet!
Tudom, igyekszel segíteni, nem is erről van szó igazából. Kicsivel több kellene... Vagy más, icipici megértés, csipetnyi tolerancia. Mert én is emberből vagyok, engem is tarkón csap a napi öt-hat óra alvás. A gyerekek leszívnak és lelaknak, így nem bírok minden nap a topon lenni, nem tudlak meleg étellel várni esténként, masszírozgatni, össze-vissza csókolgatni.
– Beteg vagy? – kérdezi a szomszéd.
– Nem, csak fáradt.
– Ja, már azt hittem, valami komoly bajod van – hangzik a válasz. Én meg nyelek egyet, és nem mondok neki semmit. Lassan én vagyok a ház és a környék zombija a fekete karikás szememmel. Szóval, drága férjecském, pár dolgot még kérnék tőled. Igazán nem sok, meg nem is annyira megterhelő. Becsszó! Éjszaka egyszer legalább te is felkelhetnél a kicsihez – ahelyett, hogy a paplan alatt bökdösöd a lábam (A gyerek!). Tudom, a reggelek gyorsak, de néha annyira jólesne, ha azt mondanád: Menj a kicsit pelenkázni, én majd a nagyobbat elkészítem oviba! Ehelyett a kicsi kezébe táblagépet adsz, és mesét nézetsz vele, míg én a nagyobbat öltöztetem.
Tudom, hogy neked így kényelmesebb, de a kicsinek nem tesz jót, mert este is csak a tabletet nyomod a kezébe, míg a nagyra pizsamát adok. És ha megkérdezem, hogy mit csináltok, azt mondod: „Játszunk.” Én meg úgy teszek, mintha elhinném. Haha! Jobban örülnék, ha inkább építőkockáznátok, vagy valami érdemlegeset csinálnátok. Mert rettenetesen dühít, mikor azt látom, hogy a másfél éves lányom rendre a képernyőt bámulja.
Csak ennyit kérek!
Délutánonként tölts velünk több időt. Tudom, hogy nehéz, de már annak is örülnék, ha heti kétszer nekünk tudnád szentelni a délutánodat. De ne a bevásárlás legyen a közös program, hanem egy séta a szabadban vagy közös játék a nappaliban. Ha itthon vagyunk mindannyian, te akkor sem vagy jelen, ugyanis a kanapén heversz, az internetet böngészed vagy a tévét nézed. Nincs ezzel semmi gond, de azért reménykedem, hogy egyszer csak odaszólsz a nagyobbnak: Gyere malmozni! Vagy: Gyere, öltözzünk, kimegyünk egy kicsit sétálni a városba! Ehelyett várod, hogy inkább mi lépjünk le: mondjam én azt, hogy kimegyek a kertbe a gyerekekkel, s te addig nyugodtan pihenhetsz.
Nem bírod a gyereksírást. Tudom. És igazad van, nem lehet nyugodt szívvel hallgatni, mikor a babánk sír, az ember olyankor tehetetlennek érzi magát. Ám néha te is megvigasztalhatnád, míg én a nagyobbal rajzolok. Jól tudod, hisz gyakran mondom: kétfelé nem tudok szakadni. Viszont annak nagyon örülök, hogy egyre gyakrabban segítesz az esti fürdetésnél. Annak meg még jobban örülnék, ha az altatásban is be tudnál segíteni. Mondjuk, míg én altatom a kicsit, addig te a nagyobb lányunknak elolvasnád az esti mesét. Mert mire kiérek a hálóból, az óra kismutatója már a kilencet üti, és a nagyobbik törökülésben, meggörnyedt hátgerinccel tapasztja a szemét a tabletre. Te pedig mellette fekszel... Szerinted ez így helyes? Egy öt-éves kislánynak fél tízkor már a paplan alatt van a helye. Ezzel szemben bőven tíz óra van, mire ágyba kerül.
(© Valeriya Simantovskaya)
És velem, velünk utána mi van?
Bevonszolom magamat a fürdőszobába, a habok közé merülök, tíz perc „énidő” után kimászok a fürdőkádból, pizsamába bújok, és sietnék hozzád a nappaliba... De te ekkor már általában alszol. Megint eltelt egy nap, amikor nem volt időnk beszélgetni. Majd holnap... Itt vagytok nekem, te és a lányok, én mégis magányosnak érzem magam. Ezért kérem a segítségedet! Szükségem van rád mint apára, mint férjre, mint lelki társra! Szeretném, ha bevezetnénk kis szüneteket a mókuskerékben.
Ahogy te, én is vágyom kis kikapcsolódásra, sétára, edzőtermi felfrissülésre. Továbbá szívesen szerveznék „csak mi kettesben”-estéket – úgy gondolom, az ilyesmi jót tenne a kapcsolatunknak. Ahogy az egymásra való odafigyelés is! Ez a levelem legfontosabb üzenete. Szeretném, ha néha megdicsérnél, mikor valamit jól csinálok; s ezt jegyezd meg és vésd az agyadba, ne az ellenkezőjét. Ha ügyetlen vagyok, és eltörök egy poharat mosogatás közben, ne szólj, inkább harapj a nyelvedbe.
Szóval, legyünk egymásnak hálásak, és értékeld az én munkámat is, a napi tizenhat órás szolgálatot. Mindig felhozod, hogy bezzeg a nagyszüleink, a nagyi teherbírása...
Igen, jó lenne, ha én is képes volnék egyszerre több színtéren csillagos egyesre teljesíteni, és nem kérnék segítséget tőled olyasmiben, ami a klasszikus leosztás szerint az anyák kötelessége. Ellenben már nem azt a régi világot éljük, te is tudod. Nem háztartásbeli vagyok, két pici gyermek mellett is dolgozom – és még sok minden mást is csinálok.
Anya vagyok, de nem vagyok a második nem, ott állok szorosan melletted. S nagyon nagy szükségem van rád és a segítségedre. Néha úgy érzem, szívesen feladnám... Mégis veszek egy mély levegőt, és csinálom tovább. De ez nem mehet így örökké. Szükségem van rád, arra, hogy érez-zem, neked is szükséged van rám!
