„A téli halászat volt a legszebb halászat!” Ezt állítja Kuzslik László (66) Vajkáról. Vajon mit csinál egy halász télvíz idején, amikor az élet lelassul, a víz pedig megszilárdul?
– Régen nem ilyen telek voltak, mint most. Akkor még befagytak a vizek. Ez volt benne a szép! – meséli Laci bácsi, akinek az édesapja még favágásból, no meg halászatból élt. A halászmesterség apáról fiúra szállt. Sőt, még a nők is kijártak a csekélyebb vizekhez. (© Fotó: Lelkes Ernő)
Régen még befagytak a vizek
– Én mindig is szerettem egyedül bóklászni, mert olyankor nagy a csend. A halász régen mindig kint volt: éjjel-nappal, nyáron és télen. Télen lékeket vágtunk a jégen, úgy piszkáltuk ki a halakat a vízből. A 3-4 centis jég már elbírja az embert, csak tudni kell, hol és hogyan vágja fel. Amikor kivágunk egy részt, fejszével alányomjuk a másik réteg alá, és máris dupla a jégtakaró. Arra már rá is lehet állni.
Sokáig úgy tartották, hogy a Csallóközben a halászélet gyöngyélet! „Nem kellett hozzá tudomány, csak jó víz és sok dohány. Ha ez megvolt, mindene volt a halásznak, aki többnyire csendes, elhagyott helyeken, ligetekben, füzesekben ütötte fel a tanyáját, s ott egyedüli mulatsága az volt, hogy gyönyörködött a csallóközi táj szépségeiben.” (Marczell Béla: A csallóközi fafaragó halász)
A „fejszés” halász
A halászok a zord időben más technikákat foganatosítottak. Bár azt beszélik, hogy sokszor még télvíz idején is a hálót vetették be, ami végül szinte belefagyott a vízbe.
S amikor már fagyos jégtakaró borította a tájat, előkerült a balta és a fejsze. A halász nem csupán léket vágott velük, hanem egyenesen fejbe kólintotta a halakat!
– Télen táplizni szoktunk vagy horgászni. Ahol csekély volt a víz, ott láttuk, hol úszik a hal. Volt, hogy megállt, ekkor odaütöttünk fejszével a jégnek jókorát, amitől menten felfordult a hal. Nem döglött meg, csak sokkot kapott az ütés és a nyomás miatt. Ilyenkor hamar felvágtuk a jeget, és kivettük a halat. Ha nem voltunk gyorsak, akkor bizony mind elúszott! A víz tiszta ilyenkor, és persze jeges. A halak fészket, gödröt kaparnak maguknak a Duna fenekén, s abba feküsznek aztán mind egy rakáson. No, én nemegyszer kivágtam a léket, levetkőztem, beleugrottam, és kézzel szedtem ki őket. Olyan hideg volt a víz, hogy szinte sütött! – meséli nevetve Laci bácsi, aki azóta szerencsére felhagyott ezzel a dermesztő szokásával. Azért persze a hal is megpihen télvíz idején: akár egy hétig is elvan táplálék nélkül. S míg nyáron lubickolnak, bolyognak és sütkéreznek kedvükre, télen összegyűlnek.
– Mintha melegedni akarnának! Kétméteres körzetben egy csök mellett ott lapulhat akár 5-6 mázsa is belőlük!
A horgos metódus
– A hal nem úszik ám el! Amelyiket akartam, azt kivettem, amelyiket nem akartam, azt arrébb löktem. Ezeket meg is lehet ám simogatni! Hurkot kötöttünk, és rávetettük azt a hal nyakára. Hopp, így ni! Meghúztuk, és gyorsan kivettük – meséli nekem nagy elánnal a vajkai halász, aki a horgos metódust az én nyakam körül prezentálja. Körülbelül most úgy érzem magam, mint a horogra akadt hal. Megköszörülöm a torkom, és érzem, hogy szorul a hurok...
Kuzslik László
A téli halászat volt ám az igazán szép halászat!
Összehasonlítani az 50 évvel ezelőtti halászatot a maival már nem lehet. Adatközlőnk szerint régen még lehetett tudni, melyik hal hol tanyázik éppen. A Duna tavasszal megáradt, utat tört magának, s az erdő alja tele lett hallal. A halak elkezdtek ívni, és kezdődött a halászszezon!
– Bizony, régen a Dunáról beúszott a sok hal, csekély vizeket, patakokat és az erdő alját keresve – a meleget, ahol ívni tudnak. Jó helyük volt, megvolt itt mindenük. Azok a halak aztán itt maradtak, és fel is nőttek télre! Most meg alig téved erre néhány! Az új meder miatt nem tudnak bejutni az ágvizekbe. Pedig itt, Vajkán mindenhol tavak voltak. A mi időnkben még 8-10 gyerek született egy családba, s mivel szegénység volt, élnünk kellett valamiből. Hal volt elég, nem úgy, mint most! Más világ volt, a Duna is más volt. Mindig meghozta nekünk a betevőt: harcsát, csukát, süllőt, keszeget, márnát...
Anno bizony tényleg a halászatból, vadászatból élt a csallóközi nép. A vizeket bérbe adták, s az emberek így teremtették be maguknak a betevőt. Laci bácsi még emlékszik Khín Antalra, az utolsó halászmesterre, aki a Felső-Csallóközben bérelte a vizeket.
Hatalmas hálókkal halásztak akkoriban. Ladikokra kötötték, s azzal hozták felszínre a rengeteg halat. A kifogott halért pedig Dunaszerdahelyről jöttek szekéren. Jégkockákat vágtak rá, és úgy vitték aztán tovább.
Khín Antal, az utolsó halászmester
Khín Antal lánya, Khín Anna az 1988-as Nőben azt vallja apjáról, hogy ő volt az utolsó halászmester, aki anno a somorjai céhbe iratkozott. Akkor még vizsgát kellett tenniük a halászoknak, valamint egy pecsétgyűrűt kaptak, amit Szent Péter gyűrűjének hívtak. Anna emlékei szerint azokban az időkben mindenki halásznak ment, és a grófoktól bérelt területen dolgoztak. A szerszámaik értékes kincsek voltak, s az iskola után a gyerekek is mind halászni indultak. Kereskedője volt a családnak, aki „métermázsaszámra” vitte tőlük a halat jégen. A jeget pedig a kocsmárostól szerezték, hiszen annak volt pincéje. S bizony annyit vágtak a jeges tömbökből, hogy még júniusig is kitartott.
Anna is ugyanazt vallja, mint a vajkai halász, Laci bácsi: hogy akkor volt jó igazán halászni, amikor ívtak a halak. Óriási hálójukat gyakran kivetették, amelyik 20-30 méter hosszú és 5 méter mély volt. Csónakázni pedig még abban az időben a kisgyerek is tudott! „A mi ladikjaink nem olyan közönségesek voltak – ez olyan, mint a mosóteknő –, de a mieink karcsúk, mint a gondola. Annak az orra szakította a levegőt”, emlékezett vissza Anna.
Ezért jó a téli időszak!
A halásznak egyszerűbb dolga van, hiszen nem kell a csónak, az ember gyalogszerrel bejárja az egész vidéket. Ahogy mi is Laci bácsival. Azon a hideg szombat délelőttön a beszélgetés után kisétáltunk a Duna vizéhez. Igaz, még nem fagyott be, de már csak néhány fokot mutatott a hőmérő.
A vajkai halász azonban így is egy szál pulóverben sétál mellettem, és állítása szerint nem fázik, hozzászokott a hideghez. Boldogan mesél a régmúlt időkről, s arról, hogy egy egész más világ lett itt hirtelen. Régen még dúskáltak a halászok a finom halakban, ma meg már nem lehet tudni, hogy akad-e hal a halász hálójába.
– Vajkán már csak én halászok. Elmúlt az a világ, ami volt. Kiszáradnak a fák, erdők sincsenek már. Hogy is lehetne, amikor ide nem jön be a víz?! – konstatálja Laci bácsi. Bár azért a mai napig összejönnek a barátokkal itt a Duna mellett, hoznak egy kis forralt bort, tüzet raknak, szalonnát sütögetnek. Ahogy ott ácsorgunk, elképzelem a szavai által lefestett vidéket, a rengeteg halászt. S bár azt visszahozni nem lehet, azt kívánom, mi is úgy tudjuk élvezni a hideget, mint a régi, egyre csak fogyatkozó halászaink. Mert ők voltak azok, akik ennek is meglelték a szépségét!
A vajkai halász elmondása szerint a családban csak ő és a fia szeretik a halat. „Jöhet a süllő, a harcsa, a csuka. A kedvencem egyébként a süllő, melynek a húsa hártyákra bomlik szét. A halászlét pedig egyenesen imádom, a hét összes napján megenném!
Khín Anna mesélte az 1988-as Nőben:
„Nekünk rendes kereskedőnk volt. Mindig csütörtök este jött, és péntek hajnalban ment. Szerdahelyi, aztán meg krakkói meg ungvári zsidók. Úgy vittek el öt-hat mázsát lejegelve. Itt vették a jeget a kocsmárosoknál. Azoknak volt pincéjük. Öt méter mély vagy négy méter mély pince is lehetett. Szalmával volt kibélelve a feneke, a teteje náddal lecsinálva, mint a ház teteje. Amikor befagyott a Duna, január felé, figyelték, no, meddig tart még a jég, akkor a kocsmáros rendelt embereket jégvágásra. Húsz-harminc kocsival is hordták a jeget, telihordták a pincét. A jégvágást jól megfizette a kocsmáros, áldomást csinált. És még júniusban is volt jég. A zsidó aztán a kocsmárostól vett jeget, kosarakat hozott, vagy itt fonatta a kosarakat. Mohával a fenekét kimoházta. Arra hegyibe tette a jeget, hegyibe halat, aztán jeget, aztán halat, aztán jeget, aztán mohát, és le volt varrva... S a zsidó feladta vonatra, Úszorra szokta kivinni az állomásra... Azelőtt itt gyönyörű volt, bejött a Nagy-Duna, s egészen kiláttál, láttad a hajókat. Nagyon szép volt ez a táj. Csak mióta ültették ezt a buta sok fát, azóta nem látsz át. Nem kellett volna ezeket ültetni, mert volt itt elég, és itt a fűzfa a jó ennek a talajnak.”
