Harcos Artemisz

Sorozatunkban a görög istennők hasonmásait mutatjuk be, akik dehogy tűntek el, ma is itt vannak közöttünk. Vendégünk Keszegh Tünde (45) ügyvéd Komáromból. Tündét Artemisznek látjuk, a vadászat istennőjének. Harcos természet, küzd az igazságért, emellett védelmezi a nőket és a gyermekeket.

Ma már nem biztos, hogy a jó ügyvéd férfi. Tünde nevét akkor ismertük meg, mikor pert nyert az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Az állam elperelt egy földterületet az örököstől a Beneš-dekrétumok alapján. Csapatával olyan bravúrt vitt véghez, amilyent kevesen: Strasbourgban elérte, hogy elmarasztalják Szlovákiát az igazságtalan döntés miatt. (Hisz azonnal felmerült bennünk a kérdés: még mindig érvényben vannak a rettegett dokumentumok?)

Tünde férjével közös ügyvédi irodát visz, a család és a karrier között lavírozik, és három gyermek, Gábor, Zsófi és Juli szerető édesanyja. Huszonegyedik századi Artemiszként nem ismer lehetetlent. Nem fél a kihívásoktól, elképesztő a munkabírása – fáradhatatlan lélek. Szemét Justitia, az igazság római istennőjének a mérlegén tartja. S hogy hátrány-e a pályán, hogy nőnek született? Igen. Nem lehet több terepen egyszerre váltót futni, egy dolgozó nőnek mindig van restanciája.

Az Artemisz-gyermek igazi felfedező. Akárcsak egy ,,zsák bolha“, egy pillanatra sem marad nyugton, mindent meg akar ismerni. Hasonló gyermek volt Tünde is?

– Igen. Jártam zeneiskolába, énekkarra, szavalóversenyre és később néptáncra, a matematikaversenyeken brillíroztam, az országos döntőbe is bejutottam, egy szem magyar gyerekként. Senki sem hajtott, én akartam ott lenni mindenhol. A szüleim mindenben támogattak, de időnként azért megjegyezték, hogy nem kéne ennyi mindent egyszerre csinálni. Ma is erős bennem a lelkesedés – és az életszeretet! Akkor tudjuk szeretni az életet, ha igazán megismerjük. S a jog ebben sokat segíthet.

A jog számomra egy lassan kibontakozó szerelem volt. Kezdetben furán néztem arra a kollégámra, aki elmesélte, hogy esténként bírósági ítéleteket olvasgat. Mára én is nagy élvezettel ásom bele magam a régi ítéletekbe.

– Milyen egy Artemisz a munkájában?

– Konok vagyok, nem kenyerem a köntörfalazás. Megyek a fejem után, és nem engedem el a koncot. Ám ahogy minden embert, engem is érnek kudarcok. A kudarcok fontosak, mert megedzenek. Minden kudarcomból tanultam valamit. Harminckét éves voltam, Gábor fiam pedig kétéves, mikor elváltam az első férjemtől. Nehéz, de jó döntés volt. Az ég beborult, azt hittem, ezzel bezárult előttem egy ajtó. Ha valaki akkor azt mondta volna nekem, hogy nemsokára megint férjhez megyek, s még két gyermekem születik, nem hiszek neki. Az életemben mindig voltak meglepő újrakezdések.

– Az Artemisz-hölgyek olyan párt választanak maguknak, akikkel egyenrangú partnerek lehetnek. Így történt?

– A férjem a magánéletben és a munkában is a társam – ha létezik egyenrangúság, akkor nálunk az van. Hogy is mondjam? Nem venném jó néven, ha mindent nekem kellene irányítanom, de az se tetszene, ha engem irányítanának. A férjemmel tudunk kompromisszumot kötni; igaz, mindketten érvelünk a magunk igaza mellett (végül is ügyvédek volnánk!). Én szeretem humorral feloldani a helyzeteket. Ezt még a cseheknél tapasztaltam, hét évig Prágában tanultam, majd dolgoztam. A cseh humor nem derűs, azt nem mondhatjuk; de van benne egy groteszk vonás, ami utánozhatatlan.

– A nőiség és a szakmaiság megfér egymás mellett?

– Az iskolában volt olyan érzésem, hogy a fiúk azt gondolják, nekik flottabbul megy az élet. Könnyebben mentek át a vizsgákon; és én nem voltam százszázalékosan biztos abban, hogy mindig jobbak voltak. Az első munkahelyemre először egy férfit szerettek volna felvenni. Megkérdeztem, hogy akkor miért engem választottak. Határozott voltam és megnyerő, lesöpörtem a többi jelöltet a porondról, válaszolták. Gondoljunk csak bele, hogy néhány évtizede még nem voltak női ügyvédek és bírók, most pedig a jogi területen dolgozók fele már nő. A Harvard Egyetem jogi kara például csak 1956-ban nyitotta meg kapuit a női hallgatók előtt. Az 500 hallgatóból csak 9 volt nő, akiknek rengeteg megaláztatásban volt részük. Maga a dékán tette fel nekik a kérdést, hogy mivel tudják igazolni, hogy ők olyan nagyszerűek, hiszen egy férfi helyét foglalják el.

A harcos Artemisz

– Össze lehet egyeztetni a karriert és a családot?

– Gyakran felteszem magamnak a kérdést: Hogyan csináljam, hogy mindent győzzek? Bennem erős az anyai ösztön, nagyon vágytam gyerekre – s több gyermekre, nem egyre. Nagyon szeretem a gyerekeimet, de a munkámat is. Nem voltam sosem törtető, de kaptam a jóistentől egy talentumot, amit szeretnék kibontakoztatni. Úgy érzem jól magam, ha minden nap tehetek valami hasznosat. Azzal viszont meg kellett békélnem, ha szívvel-lélekkel akarok anya lenni, akkor nem tudok olyan nagy léptekkel haladni a karrieremben. A mai anyák élete sűrű folyam. Mindent meg akarunk a gyerekeinknek adni, külön foglalkozásokra hordjuk őket... Megy, halad a szekér, s egyszer csak a gyerekek egymás után lebetegednek. Ha az a fránya betegség nem volna, minden nőnek könnyebb lenne! Igen, vannak kilátástalannak tűnő pillanatok, órák, napok. Sajnos, kevés nő beszél arról, hogy nem könnyű megtalálni az egyensúlyt a munka és a család között, néha lehetetlen. Ezért is hiányoznak még bizonyos posztokról a nők, hisz mi szimultán többfelé osztogatjuk magunkat; a férfinak pedig megadatik, hogy csak egyfelé kelljen koncentrálnia. De azért bele kell vágni, lám, itt az én példám. (Nevet.)

– Mesélne a gyermekeiről?

– A nagyfiam tizenhat, a két lányom pedig kilenc- és hétéves – nekem ők a világ legcsodálatosabb gyerekei! A lányok egymás után születtek, több mint négy évig voltam velük otthon. Zsófi 15 hónapos volt, mikor kiderült, hogy megint várandós vagyok. Már készültem vissza, de így maradtam még két és fél évig. Zsófi jó baba volt, tudtam mellette kicsit dolgozni is – vittem a restitúciós, kárpótlási ügyeket, azokat a férjem nem tudta átvenni, nem az ő asztala. A kisebbik lányom, Juli mellett nem nagyon lehetett másra figyelni; na, ő egy igazi harcos Artemisz. De pont így volt jó. Eddigi életemben sosem bántam meg semmit, csak azt, amit nem tettem meg.

Nagyon szeretünk utazni. Télen mindig síelni megyünk – már a gyerekek is sítalpakon állnak. Nyáron igyekszünk vízpart mellett kikapcsolódni. Szeretünk színházba és moziba járni.

– Ki segít a gyerekekkel?

– A férjem sokat segít, amúgy ,,férfiasan”. (Nevet.) A nagyszülők is besegítenek. A nő mindig többet forog a konyhában, de ha van támasza, még öt keze nő. Nekem a férjem a támaszom, mikor betelik a pohár, beáll a helyemre. Azt szoktam mondani, hogy ő nem szól bele a női dolgokba, én pedig nem szólok bele a férfi dolgokba. Elviseli a kis csecsebecséimet és a díszeimet, nem mondja, hogy neki nem tetszenek; én pedig csak annyit mondok, ha megkérdezi, hogy milyen autót vegyünk: pirosat.

– Gyakran ütközik a munka és a család?

– Sokat agyalok azon: hogy csináljam, hogy jól csináljam?! Lázas a gyerek, hogy ne menjek el a tárgyalásra, mikor az ügyfél már fél éve erre a tárgyalásra vár. Ott kell hagyni a lázas gyereket, mert nem tudom azt mondani az ügyfélnek, hogy várjon még fél évet. A szívem szakad meg, mert a gyerek az első, de nem hagyhatom cserben az ügyfelet sem. Ilyenkor jó, hogy van az embernek egy társa, aki azt mondja: „Jó anya vagy, ne félj! Menj csak, intézd el, addig én tartom a frontot!”

– A nők saját magukat is gyengítik, rivalizálnak egymással, számonkérők egymással szemben. Nincsenek tisztában azzal, hogy hatalmas erőt képviselnek, hiszen a társadalom fele nő. S mint mondta, a politikában, a döntéshozó helyeken pedig alig vannak nők...

– Tudom, az a jó anya, aki három évig otthon marad a gyermekkel, legalább fél évig szoptat, és természetes úton szüli meg a gyermekét. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Ettől azért sokkal összetettebb a kérdés. A gyereknek szabadságot kell adni, de korlátokat is kell neki állítani, határokat szabni. Az ember konfliktusainak nagy része abból származik, hogy nem gondoskodik azokról a dolgokról, amelyek a határain belül esnek, s nem vállalunk felelősséget olyasmiért, melyek kívül esnek. Szerintem nincsenek tuti szabályok, melyek minden gyerekre ugyanúgy érvényesek lennének, hiszen minden gyerek más. Pont ettől összetett az egész. Van olyan család és gyerek, akiknek az a jó, ha négy vagy akár több évig is otthon marad az anya; de van olyan gyerek és család, ahol más a fontos. Az én lányaim még nem voltak háromévesek, de már oviba jártak; és imádták a gyermektársaságot. Nem volt sírás, és nem volt szükség beszoktatásra. Úgy masíroztak be az ajtón, hogy hátra sem néztek. Kullogtunk utánuk a férjemmel, és döbbenten kérdeztük: Legalább egy puszi? S akkor végre visszaszaladtak.

– Apropó, szabadság. Ön mikor érezte szabadnak magát?

– Prága és az egyetem nagy szabadságérzetet adott – ott éreztem magam életemben igazán szabadnak. Az elején nehézséget okozott a cseh nyelv, mert az idegen nyelvekhez sosem volt tehetségem. Magyar iskolából, magyar környezetből indultam; arról nem is szólva, hogy egy „fiskálisnak“ kell a jó beszédkészség.

Kitartás kellett hozzá, hogy ne adjam fel, aztán minden évvel könnyebb lett. Olyannyira, hogy haza sem akartam jönni.

– Mi miatt döntött másként?

– Sok olyan fordulat volt az életemben, ami után minden megváltozott. Az egyik nap ott ültem a metrón, s az egyik pillanatban még mosolyogtam, a másik pillanatban pedig azt mondtam: „Vége! Hazamegyek.” Eljátszottam a gondolattal, hogy egy csinos, jól kereső ügyvédnő leszek, aki Chanel kosztümben ül majd egy modern irodaház tizenötödik emeletén. Vonzottak a nagyvárosi fények... Egy cseh barátnőmmel laktam, cseh újságokat olvastam, csehül gondolkodtam; lassan azt vettem észre, napok telnek el úgy, hogy nem beszélek magyarul. Hiányzott az az ismerős melegség, ami itthon mindig átjár. Nem akartam, hogy a gyerekem majd cseh óvodába, iskolába, cseh moziba és színházba járjon – pedig szeretem a cseh mozit és színházat. De a magyar az itthoni, az enyém, s itt Komáromban van is egy kitűnő színházunk. 

– Nem bánta meg a döntését?

– Jó és hasznos volt az ott töltött idő, de a szívem hazahúzott. Nincs annál jobb érzés, mint mikor egy idős bácsi letesz az íróasztalomra pár szem paradicsomot a kertjéből; ezzel is megköszöni a segítséget. S bár nem lett Chanel kosztümöm, és nem keresek tízezreket, nem bánok semmit sem. Ezt a szép pillanatot semmilyen kosztümmel nem cserélném el!

– Minden ügyet elvállal?

– Felelőtlenség volna. Azt az ügyet vállalom el, amelynél látok esélyt a győzelemre.

– Mondana példát?

– Évekkel ezelőtt felkeresett egy idős úr. A felesége olvasott rólam az újságban, és úgy érezte, én fogom megoldani az ügyüket, ami egy gordiuszi csomó volt, szinte kibogozhatatlan. A feleség családja szeretett volna visszaszerezni egy eltulajdonított földterületet. Megnéztem az ügyet, és azt mondtam: ne menjünk bele. Rizikós, a nyugdíjukat fordítsák inkább az unokákra. Nem húzok bele senkit egy perbe, ha nem látok legalább ötvenszázalékos esélyt a nyerésre. A végén elküldtem a bácsit a levéltárba. Eltelt pár hét, megint jött, mutatta, mit talált. Olyan dokumentumra bukkant, hogy azt mondtam: „Tudja mit? Vágjunk bele!” Jó pár évig elhúzódott a per, megjártuk a kerületi bíróságot, de végül visszakapták a földet. A feleség már nem érte meg a végét, de ügyfelem kiment a temetőbe, hogy közölje vele az örömhírt. Ezért jöttem haza, az ilyen szívhez szóló jelenetekért!

– Hogy látja az itteni és a csehországi jogállapotokat?

– Én 1994-ben kerültem a Károly Egyetemre, akkor még ugyanazok voltak a törvényeink. Azóta ez – mint az olló – szétnyílt, ma már más jogszabályok érvényesek. Sok esetben a mieink nem igazodnak a változásokhoz. A családjogi törvény szerint például nálunk nem lehet házassági szerződést kötni. Az örökösödési jogot is meg kéne reformálni. Vagy: a tartásdíj megítélése nálunk a bíró tiszte. Nagyon is hasonló eseteknél egészen más összeget szabnak meg a bíróságok. Emellett az ügyek elhúzódnak. Különösen fájó ez a családjogi perek esetében: jóformán felnő a gyerek, mire lezárul a per. Tizenhét évig húzódott egy ilyen per Dunaszerdahelyen. Mikor tizenhét év után a bírónő a függönyökről kezdett beszélni, az érintett hölgy azt mondta neki: „Bírónő, elhiszi nekem, hogy már nem is emlékszem rá?” Már nem érdekelte a függöny, nem érdekelte semmi. Szinte üres kézzel távozott a házasságából.

– A válóperekkel kapcsolatban mi a tapasztalata?

– Sok válásnál segédkeztem. Nem szabad pálcát törni senki felett, aki a válás mellett dönt. Nem mindenkivel lehet egy fedél alatt élni, sosem tudhatjuk, mi zajlik a négy fal között. Sok esetben egy nő vagy férfi élete titkát bízza rám, először nekem meséli el a történetét. Érzékenyen érint, bár már jobban kezelem az érzelmeimet, mint az elején.

Nyugaton a házaspárok csak besétálnak a hivatalba, és aláírják a válási dokumentumot. Az én nézőpontom az, hogy felnőtt emberek vagyunk, tisztelni kell a döntésüket. Aki benyújtja a keresetet, az már döntött. Még nem láttam olyat, hogy a mediátor segítségével kibékültek volna a felek. A válás igazából nem jogi ügy.

– Milyen ügyekkel szeretne foglalkozni, ha nagyobbak lesznek a gyerekek?

– Az irodánk nagyrészt cégeknek dolgozik. A szívügyem még mindig a restitúció, a kárpótlások, próbálom áttörni a falakat.

Keszegh Tünde a restitúciós ügyek szakértője. A restitúció kárpótlást jelent; célja, hogy az elkobzott tulajdonjog visszaszálljon az eredeti tulajdonosra. A második világháború után a szlovákiai magyarságot a beneši dekrétumok értelmében háborús bűnösnek nyilvánították, szüleink, nagyszüleink elveszítették az állampolgárságukat, s vagyonuk az államra szállt. Olyan bánásmódban részesítették őket, ami összeegyeztethetetlen az emberi jogokkal.

A restitúciós perben a tulajdonos pereli az államot, hogy visszakapja jogos tulajdonát, például az elkobzott földterületet. A rettegett beneši dekrétumokra érdekesmód még mindig hivatkoznak a bírósági gyakorlatban; nem kerültek hatályon kívülre, mint ahogy a szlovák politikusok zöme állítja. A mai restitúciós ügyek azt bizonyítják, hogy a törvény szellemét még mindig arra használják, hogy a szlovákiai magyarok vagyonát elvegyék vagy korlátozzák.