A média világában nem könnyű gyökeret ereszteni, mert a tehetség önmagában nem elég. Kell hozzá valami plusz, ami odatapaszt minket a képernyő elé. Ezt tanulni lehet, de megtanulni nem. Az M1 műsorvezetője, Novodomszky Éva rendre ott van a legnépszerűbb televíziósok ranglistáján. Az egyik évben a tévénézők őt választották minden idők legszebb és legszexisebb híradósának!
– Remélem, nem késtem el. Kicsit elhúzódott a programmegbeszélés. Innét már egyenest rohanok a fiúkért az iskolába, óvodába. S ugye, itt a karácsony! – mondja mosolyogva.
– Pont most határoztam el, hogy nem megyek bele a plázaőrületbe. Rá kellett jönnöm, hogy sem én, sem a férjem nem igazán tudjuk eltalálni, hogy ki minek örülne a legjobban. Ezért adoptáljuk az „élményadományozás” ötletét. Valami kirándulásban gondolkodunk, ami a család minden tagjának, kicsiknek és nagyoknak is jó. Idén az ünnepet itthon, a férjem szüleivel együtt fogjuk megülni. Volt év, amikor megfeleztük: szenteste még Szarvason vacsoráztunk, huszonötödikén meg már repültünk Szicíliába. Csak ez megtörte a varázst.
– Összeegyeztethetőek az olasz és a magyar karácsonyi szokások?
– Olaszország katolikus ország, és mivel a karácsony nálunk is elsődlegesen vallási ünnep, egetverő különbségek nincsenek. Eltérés inkább az ünnepi menüben van, de itt is inkább az elkészítés különbözik, mint az alapanyagok. Például náluk, az ország földrajzi helyzetéből adódóan, szentestére tengeri halat készítenek, tepsiben, fűszeres kéregben.
A karácsony három nap trakta, így otthon is beleférnek a férjem olasz specialitásai, akárcsak az anyukám és nagymamám ünnepi étkei. S ami alföldi szokás szerint elmaradhatatlan, az a decemberi disznóvágásból készült friss hurka és kolbász.
– Ezek szerint az ünnepi főzés alól fel vagy mentve.
– Én nem igazán szoktam jeleskedni a konyhában. Hétköznap elkészítek valami gyors vacsorát, de a férjem, Salvomellett, akinek szakácsképesítése is van, és piff-paff, fantasztikus ebédeket képes kirázni a kisujjából: inkább csak kuktáskodom. Én inkább a dekorálással szoktam hozzájárulni a hangulathoz.
– A fiús anyukákra nem igazán jellemző, hogy díszcsomagolásban adják át „kicsi fiukat”. Ráadásul te még egy másik országból származol. Nehéz volt az út addig, míg úgy érezted, igen, már befogadtak?
– Én azt látom, hogy tele vagyunk sztereotípiákkal, és még mindig olyannak képzeljük az olaszok életét, ahogyan azt a Keresztapa című filmből megismertük. Nem mondom, hogy nincsenek apró falvak, ahol még lehet látni fekete ruhába öltözött, padon ücsörgő néniket és bácsikat, de nem ez a jellemző. A tengerparti városokban és a nagyobb településeken nyoma sincs az idegenekkel szembeni gyanakvásnak. A férjem családja pedig az átlagosnál is nyitottabb. Az apósom egy komoly számítástechnikai cégnél dolgozott középvezetőként, ezért évekig Milánóban, Bariban, Rómában éltek. Az anyósommal is meglepően gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Ő, mikor tinédzserkori szerelmének kimondta az igent, végleg lemondott mindenféle önérvényesítésről. Ezzel szemben én egy európai nagyvárosban lettem felnőtt, és a televíziózás folytán pörgős életet élek. És mégis, egy sereg mindent egyformán látunk. S miután megnyugodott, hogy Magyarországon is van spagetti, televízió, és még a férjem ingeit is ki fogom vasalni, áldását adta ránk. Soha nem volt köztünk konfliktus. Nyaranta, amikor hosszabb ideig náluk vagyunk, látom, milyen veleszületett bölcsességgel kezeli apósom felhorkanásait. Az apósom egyébként pont olyan vérmérsékletű, mint a férjem, így sokat tanulok tőle.
– Nagyon másak a férfi-női szerepek egy olasz családban?
– Nem látok nagy különbségeket. Talán annyit, hogy az olasz férfiak kevésbé veszik ki a részüket a háztartási munkából. De ez máris változóban van. Ott a nők még mindig tudják a kis trükköt, hogyan lehet a férjet okosan irányítani. Rájuk tényleg igaz a mondás, hogy a férfi a fej, de a nő a nyak. Szerintem ezeket az ősi taktikákat a mi nagyanyáink ugyanúgy tudták. Mindenáron azonban soha nem akartam megfelelni! A férjem is lassan felszámolta a berögződéseket, amiket otthonról, a „mamahotelből” hozott. Főleg, hogy az elején nagyon másképpen voltak leosztva a szerepek, mint amit ő otthon látott. Mikor ő Budapestre jött, neki itt nem volt se munkája, se gyökerei, se kapcsolatai, se támasza. Én voltam az egyetlen ember, akit ismert. Ráadásul a nyelvet sem beszélte, így aztán hónapokig nem talált munkát. Közben megszületett a fiunk, Cristano. Féléves korában vissza kellett mennem dolgozni, így Salvo maradt otthon a picivel. Hát akkor nagyon a feje tetejére állt minden. Hiába igyekeztem, elfoglaltságot is találtam neki, nagyon megviselte, hogy nem ő hozza haza a „mamutot”. És pont, mikor már éreztem, hogy lelkileg kezd megroggyanni, jött egy stabil munkalehetőség. Amióta pedig megnyitotta az éttermét, szárnyal. És ez a munkáján is meglátszik, hiszen az utóbbi időben többek közt elnyerték a minőségi olasz vendéglátás és a Best of Budapest díjat is.
– Amikor a szicíliai nyaralásodon megismerted őt, bizonyára nem hitted volna, hogy tíz év múlva arról fogsz nyilatkozni, milyen vele élni.
– Mi akkor a barátnőmmel együtt olyan lelkiállapotban voltunk, hogy férfit látni sem akartunk. Itthon szépen elterveztük, hogy majd napozunk, jókat eszünk, borozunk, szórakozunk – és felejtünk. Aztán úgy alakult, hogy a férjem barátjának megtetszett a barátnőm, és rajta keresztül ismerkedtünk össze. Mivel Cefalu nem egy nagyváros, ha fagyira vártunk, röplabdáztunk, ebédeltünk, lépten-nyomon belé botlottunk. Jókat nevettünk, de mikor adta a „latin lovert”, közöltem vele: nem lesz ebből semmi. Ezen ő nagyon meghökkent. Utólag kiderült, pont az keltette fel az érdeklődését, hogy falakat emeltem.
– És te mikor „vesztél el” teljesen?
– Hazautazásom után is tartottuk a kapcsolatot. Naphosszat SMS-eztünk, telefonáltunk, chateltünk, és talán a harmadik napon jött a felismerés, hogy beleszerettem. Nem sokkal később ismét Szicília felé vitt a gép. Mellette biztonságban érzem magamat! S pont a nehezebb időszakok mutatták meg, hogy mi együtt egy jó csapat vagyunk! Pedig alapjáraton nagyon különbözünk. Ennek ellenére a fogaskerekeink valahogy úgy illeszkednek egymásba, hogy felfelé húzzuk egymást.
– A konfliktusokat „olaszosan” kezelitek?
– Az én szarvasi családom sem fojtotta vissza soha az érzéseit. Nálunk is voltak hangos sírások és nevetések. Salvo szerint egyébként én nagy diplomata vagyok, de hiába! A hárítást nem viseli el: mindent ki kell beszélni. Viszont az évek során meg kellett tanulnia, hogy vannak helyzetek, amikor bizony vissza kell fognia magát.
– Tapasztalatból tudom, hogy idegen nyelven sokkal nehezebb érvelni, veszekedni, mint az anyanyelvünkön. Nálad mikor jött el az a pillanat, amikor már nem azt mondtad, amit tudtál, hanem amit akartál?
– Én még akkor sem éreztem, hogy köztünk nyelvi akadályok lennének, amikor olaszul körülbelül tizennégy szóval kommunikáltunk. Volt egy saját keveréknyelvünk, és kézzel-lábbal mutogattunk. Gyakorlatilag egy „Activity” volt az életünk!
Közben Salvo roppant kitartóan tanított engem. Számára fontos, hogy tudjuk árnyalni a mondanivalónkat. És ha egy szó értelmezése egy órát tartott, akkor annyit.
– Gondolom, két gyermek, munka, háztartás mellett erre azért már kevesebb az időd.
– Már szavak nélkül is értjük egymást. Ami szabadidőm van, azt igyekszem a kilencéves Cristianóval és a hároméves Marcóval tölteni. Érdekes, hogy a nagyobbik rám hasonlít, a kicsi viszont pont olyan buldózer, mint az apja: mindenáron megszerzi mások figyelmét. Ha kell, mondja magyarul, ha kell, olaszul. Rengeteg figyelmet elszippant a bátyjától. Egyelőre nem merek vállalni még egy babát. Ennél jobban már nem tudnám megosztani magamat.
– Nem lehet könnyű dolog három temperamentumos férfival együtt élni.
– Három? Öt! Nálunk még a papagáj és macska is fiú! Salvo és a gyerekek megszavazták, én meg kaptam három nap gondolkodási időt, hogy rábólintsak. Hát legyen, beletörődtem. Így most a macska kergeti a szegény madarat – én meg takarítok utánuk is.
– Édesapád korai halála miatt egy nem igazán mindennapos családban nőttél fel, a nagymamád és a dédnagymamád is veletek élt. Így nem volt előtted tipikus családmodell.
– Igaz, hogy férfi nem volt a családunkban, de az anyukámtól, nagyimtól, dédnagymamámtól jó emberi példát hoztam. Egészséges lelkületű emberek, akik megtanítottak arra, hogy mi a fontos az életben, és hogyan lépjünk túl a nehéz helyzeteken. Én otthon azt láttam, hogy igenis, apa nélkül is fel lehet nevelni egy gyereket. Az anyukám stabil volt, mint egy kőszikla. Soha nem láttam őt tanácstalannak, kétségbeesettnek. Olyan jól csinálta, hogy megfordult a fejemben: lehet, én is berendezkedek egy olyan életre, amiben nincs helye férfinak. Ezért sokáig attól féltem, hogy nem fogok tudni kellőképpen ragaszkodni. Ma már tudom, hogy az ember életében semmi sem lehet olyan fontos, mint a családja.
– Lehet, pont azért tudod hitelesen vezetni a Család-barát című magazint is, mert így gondolkozol?
– Nagyon szeretem a műsort, mert színes, izgalmas. Ráadásul az időpont is megfelel, mert így vinni-hozni tudom a gyerekeket. Január 25-től viszont mozgalmasabb időszak jön, mivel ismét elindul A Dal című műsorunk. Itt dől el, ki képviseli 2014-ben Magyarországot Európa legnagyobb zenei versenyén, az Eurovíziós Dalfesztiválon. Ez egy igazi megashow, pompával, csillogással – és Gundel Takács Gáborral. Szeretek vele együtt dolgozni, mert vesszük egymás poénjait. Elnézést, ez a telefonom... Cristiano és Marco már várnak – szedelőzködik sietve. – Boldog karácsonyt! – integet vissza.