Barátnőmmel történt, hogy falujukban már nem volt hely a magyar óvodában, ezért a szlovák csoportba íratta kisfiát, aki ott jól is érezte magát. Egy évvel később aztán átrakták a magyar részlegre. A kisfiú az első napon nagy boldogan jött haza: „Anyuka, képzeld, nem vagyok buta!” Barátnőm döbbenten kérdezte: „Hogy érted ezt, kisfiam? Persze hogy nem vagy buta!” Mire kisfia így felelt: „Anyuka, értem a mesét!” Barátnőm szíve összeszorult: vajon mit élt át az ő édes fia a kicsi lelkében?
„Nincs itt semmi baj” – nagyjából ez az a mondat, ami mindenki szájából elhangzott, amikor Zsitvabesenyőn jártunk. Zsitvabesenyő Nyitra felé az utolsó magyar falu – a fölötte elhelyezkedő Háj és Nagylót már szlovák községek. Az ilyen falvakról azt mondjuk: a nyelvhatár szélén fekszenek.
„Király, király, adj katonát!” A Föld napja a Zsitva-parton.
Szóval, Zsitvabesenyőn nincs semmi gond. „Mi itt jól megértjük egymást, nincsenek nemzetiségi problémák” – mondják az itt lakók, ki vállvonogatva, mások szinte védekezőn, mintha valami szörnyen kínos kérdést tettem volna fel. Pedig csak arra voltam kíváncsi, hány gyerek jár a falu kisiskolájának, óvodájának magyar, illetve szlovák tagozatába. Mintha hozzáértem volna egy nagyon „illetlen” területhez...
Zsitvabesenyőn a magyar iskola egy olyan épületben működött, amelyben a termeket kályha fűtötte, a gyerekek pedig lavórban mosták le a kezüket. Az állapotok tehát csöppet sem voltak rózsásak, így egyre több szülő íratta gyerekét iskolába a szomszédos Érsekújvárba, illetve Udvardra. A 90-es évek közepén kezdődött meg az új iskola építése, de mire megépült, már 2006-ot írtak. Az építés 10 éve alatt sok minden megváltozott. Elsősorban csökkent a születések száma, tehát kevés lett a gyermek. Másodsorban: a legvonzóbb magyar tanárok szinte egyszerre nyugdíjba vonultak. Így történt, hogy mire megépült a tágas épület, addigra be kellett zárni a magyar iskola felső tagozatát. Jelenleg a szlovák és a magyar óvoda, valamint a szlovák és a magyar alsó tagozatos iskola kap itt helyet.
A magyar felső tagozat megszűnése nagy érvágást jelentett. Több sportkör megszűnt, és a kulturális rendezvények is gyérebbek lettek. Ez természetes jelenség – a szülők olyan programokra járnak szívesen, ahol a gyerekeik is fellépnek. Ők azonban már Udvardon és Újvárban léptek fel... Azonban nem is ez az igazi gond. Inkább az, hogy évről évre egyre több gyermeket íratnak a szlovák iskolába, a magyarba meg egyre kevesebbet. Adott egy szinte teljesen magyar ajkú alu, ahol a magyar szülők íratják szlovák iskolába gyerekeiket.
Ha a tendencia folytatódik, nagyjából 10 év múlva a magyar iskolát be kell zárni. Ha pedig egyszer egy faluban bezárják a magyar iskolát, a falu megindul az asszimiláció felé. De ne aggódjunk a jövő miatt, nincs itt semmi probléma. Itt mindenki megérti egymást...
Azok a szülők, akik szlovák iskolába íratják gyereküket, azt mondják: ők magyar iskolába jártak, és nem tanultak meg szlovákul, ezért számos területen háttérbe szorulnak: az alacsonyabb bérezéstől kezdve egészen addig, hogy szlovák környezetben gúny tárgyává válnak. Ehhez hozzáadódik még a magyarellenesség, ami a mindennapokból árad felénk, és bizony az ember úgy érzi, nem jó magyarnak lenni. A szülők ettől szeretnék megkímélni gyermeküket. Őszintén mondom: megértem őket az érzéseik miatt. Viszont tévednek: a gyermekük nem lesz attól boldogabb, ha szlovák iskolába jár. Sőt, az sem garantált, hogy jobban fog érvényesülni.
De térjünk vissza az iskolához. A 2012/13-as tanévben a magyar osztályba 7 tanulót, míg a szlovák osztályba 12 tanulót írattak. (Jövőre nehezebb lesz: 4 és 3 kiselsőst várnak, a szlovák osztály javára). A hét magyar gyerek szülei szívügyüknek tekintik az iskolát, ami abból is látszik, hogy öten is eljönnek a beszélgetésre. Mindnyájan aggódnak a falu jövője miatt. Szerintük mindez az asszimiláció első, riasztó jele, olyasmi, mint egy vészcsengő.
A kis társaságban volt egy idős hölgy is. Érdekes volt összehasonlítani a két korosztályt: más élményekkel, tapasztalatokkal rendelkeznek, és a dolgokat is másképp élik meg. Egyvalamiben azonban megegyeznek: keserű szájízzel szemlélik a falujukban történő változásokat. Úgy érzik, harcolniuk kell a magyarság fennmaradásáért. Még akkor is, ha szélmalomharcot vívnak, és még akkor is, ha maguk sem tudják, mit kellene tenni.
A magyar első osztályosok. Vajon milyen jövő vár rájuk?
A szülők közül többen nem magyar, hanem szlovák iskolákba jártak. És érdekes: aki szlovák iskolába járt, nem érzi, hogy előnyre tett volna szert. Aki meg magyarba, az nem érzi, hogy hátrányt szenvedne emiatt. Sőt, meggyőződésük, hogy a továbbtanulás szempontjából jobb, ha a gyerek magyar alapiskolába jár, hiszen szélesebb lehetőségek nyílnak meg előtte. Két kultúrát ismernek meg, szélesebb a horizontjuk, mint egynyelvű társaiké.
A kisebbségiek hamar megtanulják, hogy az élet nem csak fehérrel vagy feketével fest, más árnyalatokat is kikever, s ezáltal asszertívabbak, rugalmasabbak. Munkájuk során úgy tapasztalták: jó, hogy magyarok (annak ellenére, hogy esetenként piszkálják őket emiatt), mert könnyebben tudnak kapcsolatot létesíteni a külföldi cégekkel. Egy hölgy pedig azt mondta: a szíve szakadna meg, ha gyerekei nem tanulnák meg Petőfi, Ady vagy József Attila verseit, nem ismernék meg a sokágú, mély gyökerű ezeréves magyar kultúrát. Tudjuk egyáltalán, hogy mit adunk fel?
A zsitvabesenyői iskolában összevont osztályokban tanítanak. A magyar tanári kar három pedagógusból áll, köztük a fiatal igazgatónővel, Komzsík Eszterrel. Eszter ez évben került az iskolába.
– Tény – mondja –, hogy a legtöbben, akik valamire vitték a faluban, magyar iskolába jártak. Ezek élő példák arra, amit már Komenský is megállapított a 17. században: az anyanyelvi oktatás sikeresebbé teszi az embert. Ugyanakkor azt tapasztaljuk: ha valaki a szlovák iskola mellett döntött, azt már nehéz lebeszélni. Egy dologgal tudjuk vonzóvá tenni az iskolát: ha a gyerekek jól érzik magukat nálunk, és ha a továbbtanulásuk is sikeres lesz.
„Mindent megteszünk a magyar iskoláért. Még akkor is, ha szélmalomharcot folytatunk, és még akkor is, ha magunk se tudjuk, mit is kellene tennünk még.” Képünkön a szülők egy része – Ožvald Norbert, Jurík Beáta, Kovács Julianna és Balogh Éva – látható, köztük az iskola igazgatónője, Komzsík Eszter (jobbról a második).
Meggyőződésem, hogy egy kisebb településen az iskola sorsát nagyban befolyásolja az óvoda szellemisége. Vajon kiáll-e az anyanyelvi oktatás mellett? Kíváncsi vagyok, ezért meglátogattam az óvoda igazgatónőjét, Hévízi Ilonát is.
Nos, az első percben kiderül, hogy Ilonának kellemetlen ez a téma. Mindjárt közli is velem, hogy ő ezzel kapcsolatban – szlovák–magyar kérdés – nem akar nyilatkozni. Meglepődve nézek rá: hiszen még nem is kérdeztem semmit! Miután biztosítom arról, hogy csak néhány, egyszerű kérdést szeretnék feltenni, és egyáltalán nem szándékozok feszültséget szítani a faluban, megenyhül kissé. Elkezdődhet a beszélgetés. Kiderül, hogy a 40 ovis közül 18-an járnak a magyar, 22-en a szlovák csoportba.
Aztán újra elakadunk, mert azt kérdezem, hogy a szlovák oviba hány magyar gyerek jár? Ilonanem tudja fejből, hát kihozza a statisztikákat. A szlovák oviba beíratott 22 gyermek közel fele, kilenc, magyar anyanyelvűnek van bejegyezve.
– És a maradék? – kérdezem. – Ők valójában magyarok-e vagy szlovákok? Ezt az érdekes választ kapom:
– Itt mindenki tud magyarul. Itt nincsenek problémák magyarok és szlovákok között...
Ezután arra vagyok kíváncsi, hogy ha „itt mindenki tud magyarul”, vajon a 3-6 éves gyerekekkel milyen nyelven foglalkoznak? Az óvónő így felel:
– A szlovák oviban természetesen szlovákul. Nekünk az a feladatunk, hogy a gyerekek szókincsét minél jobban felfejlesszük – iskolai szintre. Ugyanez a helyzet a magyar részleggel is.
Azt is szeretném megtudni, hogy elbeszélget-e a szülőkkel az anyanyelvi oktatás előnyeiről. Ilona e kérdésben nem foglal állást: – Mindig úgy irányítom a szülőket, hogy olyan óvodába írassák a gyereket, amilyen iskolába szeretnék járatni a későbbiekben. Elmondja személyes indítékait is:
– Magyar vagyok, amit mindig is vállaltam. De respektálni kell, hogy itt élünk, ezért igyekszem korrektül hozzáállni ezekhez a kérdésekhez. Talán azért is van így, mert szlovák férjem volt...
Végül megkérdezem, nem fáj-e neki, hogy az a magyar iskola, ahová ő is járt, fokozatosan a bezárás felé sodródik. Nos, Ilona erre a kérdésre nem kívánt válaszolni.
Ezután a polgármesterhez, Timoranský Gáborhoz vezetett utam, aki több mint 20 éve vezeti a községet. Timoranský úr, ahogy a faluban mondják, „magyar gyerek“, azaz magyar családból származik, azonban szlovák iskolába járt. Ő ennek a jó oldalát tapasztalta. Meggyőződése, hogy a szlovák iskola az élet számtalan területén az előnyére vált. Szerinte el kell ismerni, hogy nem minden gyereknek egyforma a nyelvérzéke. Ők aztán, ha magyar iskolába járnak, és a szlovák nyelvet nem sajátítják el kellő szinten, felnőve sok területen hátrányt szenvednek.
Ahogy szavaiból kivettem, mindkét iskolához egyformán viszonyul, és ezen a téren nem hajlandó befolyásolni a szülőket. Úgy vélem, korrekt vitát folytattunk, amely során kiderült: eleve más típus, mint én. Én afféle szenvedélyes magyar lélek vagyok, aki úgy gondolja: egy magyar község magyar vezetőjének kötelessége mindent megtenni annak érdekében, hogy a magyar iskola fennmaradjon. Ki is fejtem, hogy valami módon biztosan lehetne propagálni a magyar iskolát.
Timoranský úr azonban pragmatikus személyiség. Azt mondja, ő mint polgármester nemhogy nem propagálhatja egyik vagy másik iskolát, hanem egyenesen méltánytalannak tartja az ilyesmit. Hiszen a szülőknek joguk van eldönteni, hová íratják gyereküket, és erről nemcsak hogy vele, de még a nagyszülővel se szívesen beszélnek.
Szerinte az asszimiláció olyan jelenség, ami fölött lehet siránkozni, de jobb lenne, ha nem tennénk, mert ezzel senkinek se segítünk. Okosabb volna, ha az örökös pesszimizmus helyett új utakat keresnénk, ha megpróbálnánk felkészülni az együttélésre (tehát arra, hogy a faluban, járásban előbb-utóbb több lesz a szlovák ajkú). Szerinte az lenne a legfontosabb, hogy Zsitvabesenyőn ismét teljes szervezettségű alapiskola működjön, mert akkor ismét megélénkülnének a mindennapok. Hogy az milyen anyanyelvű legyen? Az már a szülőktől függ...
– Nekem az volt a véleményem – mondja –, hogy próbálkozzunk meg a kétnyelvű, szlovák–magyar oktatással, még akkor is, ha Szlovákiában erre nincs precedens. Hogy ez szakmailag lehetséges-e, döntsenek róla a pedagógusok. Én laikusként a szlovák–angol, magyar–német vegyes tanítási nyelvű iskolákból indultam ki. Szerintem ez mindenki számára jó megoldás lehetne. A falu ismét megtelne élettel, a gyerekek pedig tökéletesen elsajátíthatnák egymás nyelvét és kultúráját. A szülők azonban élesen elutasítják ezt a lehetőséget. Én értem az indítékaikat, de esélyt adnék egy ilyen próbálkozásnak, mert félő, hogy a magyar szülők egy nap arra fognak ébredni: már csak szlovák iskola van a faluban, ahol már egyáltalán nem lehet magyarul tanulni. Kényes kérdés ez...
A polgármester, Timoranský Gábor mérnök: „Fel kell készülni, hogy a térségben előbb-utóbb többségbe kerül a szlovák lakosság. Én megpróbálkoznék a kétnyelvű, szlovák– magyar oktatással.”
Hm! Érdekes volt ez a beszélgetés. Felfogom, megértem a polgármester úr indítékait. És megértem azt is: az alapvető különbség ott kezdődött köztünk, hogy én magyar iskolába jártam, ő meg szlovákba. Én szenvedélyesen ragaszkodom a magyarságomhoz – neki ez a dolog nem annyira fontos. Ő is jót akar, meg én is... Egyvalamiben azonban egyetértek vele: ha a magyar szülőknek nem kell a magyar oktatás, akkor a legjobb, legtisztább, legőszintébb magyar érzelem se segíthet az iskolán.
Utamat a katolikus plébánián fejezem be. A jóságos tekintetű lelkiatya, Pintér Zoltán, aki 14 éve él a faluban, kívülről szemléli az eseményeket.
– Erre a vidékre is jellemző, ami az egész országra, hogy egyre inkább fogyunk – mondja. – Ez az utolsó népszámláláskor is megmutatkozott: Zsitvabesenyőn a több mint 1600 lakosból csaknem 500-an vallották magukat szlovák nemzetiségűnek. (Érdemes megjegyezni: ebből az 500-ból 100-an a másik rubrikába azt írták: anyanyelvük magyar! – a cikkíró megj.) Ha bármelyik idősebb zsitvabesenyőit megkérdeznénk, van-e itt a valóságban 500 szlovák személy, azt mondanák, hogy nincs. Én is így látom: talán még ötvenet is nehéz találni, nem hogy 500-at, aki tiszta szlovák lenne. Inkább az a helyzet, hogy sokan nem merik vállalni a magyarságukat. Ennek oka nem annyira a vegyes házasság, hiszen inkább azok közül került ki ez az 500 személy, akik valaha szlovák iskolába jártak. Nekik már meggyöngült a nemzettudatuk.
– Úgy látom, fennáll a veszélye, hogy a magyar iskola megszűnik a jövőben. És tapasztalataim szerint az iskola után mindig a templom következik. Most Zsitvabesenyőn van két magyar nyelvű mise. De aztán majd lesz egy magyar és egy szlovák (valószínű, magyarok fognak arra is járni, azok a magyarok, akik szlovák iskolába íratták a gyerekeiket). Várható, a következő lépés az lesz, hogy olyan papot fognak idehelyezni, aki gyöngén tud magyarul, vagy nem is fog tudni.
Akkor már a másik mise is szlovákul lesz. Ezen majd megengedik az idősebbeknek, hogy magyarul énekeljenek – egy ideig, mint Vicsápapátiban, ahol aztán olyan papot kaptak, aki semmit se tudott magyarul, és a végén leállíttatta még az éneklést is. Ilyen sorsa jutott Zsély is, ahol már a hatvanas években átálltak a szlovák iskolára, pedig addig szinte tiszta magyar falu volt.
– Most már ott tartanak, hogy alig van 20% magyar, hogy egyáltalán kiírhassák magyarul a falu nevét. Már csak szlovákul beszélgetnek egymás között az emberek, esetleg a nagymamával magyarul. Most már csak szlovák papot tesznek oda, és van két szentmise, ahol az ún. magyar mise abból áll, hogy az idős nénik magyarul énekelhetnek. Sőt, a temetés is szlovákul zajlik - a magyarokat is szlovákul temetik. És itt még a 90-es években is magyar lelkipásztor volt... Ez van Nagyzellőben is, és még nagyon sok helyen a Nagykürtösi járásban. És ki merem jelenteni: hosszú távon ez a sors várhat Besenyőre is, ha a lakosság nem kap észbe.
– Mint a falu lelkipásztora minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy ezt a folyamatot megállítsam. Olykor a templomban is felhozom: ne hagyjátok az iskolát! Mert a tét nem egy iskola megszűnése: fennmaradunk-e, vagy sem. Az iskola előtt álló gyerekekhez verset is írtam, amit szétosztottam a templomban. Számomra ez azért is fontos kérdés, mert egyházunknak az a tanítása, hogy híveink az anyanyelvükön éljék meg hitüket, gyakorolják vallásukat. Márpedig azoknak a gyerekeknek, akik szlovák iskolába járnak, szlovák és magyar nyelven van az elsőáldozás és bérmálkozás. Egyelőre még el tudtam érni, hogy ezek a szertartások legalább részben magyarul történjenek – de vajon meddig?
„Az anyanyelv a teremtőtől kapott ajándék, amelyért érdemes áldozatokat is hozni. És most nem egy iskola bezárása a tét, hanem a magyarság fennmaradása a községben” – mondja a lelkiatya, Pintér Zoltán.
– Még akkor is mindent megteszek ezért az ügyért, ha látszólag nincs semmi értelme. Ugyanis nem biztos, hogy ott vannak a templomban azok, akikhez ez szól. Nincs ezen mit csodálkozni, a két dolog összefügg: akinek meggyöngül az identitástudata, annak könnyebben meggyöngül a hitélete is, és fordítva. Mindnyájan az anyanyelvünkön álmodunk, és az anyanyelvünkön imádkozunk... Az anyanyelvre úgy kell tekinteni, mint a teremtőtől kapott ajándékra, amelyet értékelni kell, és amelyért érdemes áldozatokat is hozni. Ha elfelejtjük az anyanyelünket, megsérül a lelkünk is. Még akkor is, ha mindebből semmit sem veszünk észre.
Riportunk végéhez érkeztünk, lassan hazaindulunk. Hazafelé menet csak egy mondat zakatol újra és újra fejemben: „Zsitvabesenyőn minden rendben van. Itt nincsenek nemzetiségi problémák, mindenki tiszteli a másikat.” És saját magunkat vajon mennyire tiszteljük?
