India lenyűgözi látogatóit az ízek, színek és illatok kavalkádjával. A sokszínűség azonban nem csak az indiai konyhában vagy a nők által viselt száriban keresendő. India az itt élő sokrétű vallási hagyományoknak köszönheti gazdagságát.
A nyugati ember számára először ijesztő és értelmetlen lehet a szerteágazó hindu panteon, alakváltó istenek, szent állatok, guruk, karmák világa. „A hindu vallás nem egy olyan kert, amelyet kertészek hoztak létre, és utódaik évszázadokon keresztül gondoztak, ápoltak, alakítottak, hanem buja dzsungel, amelybe gondolkodók, szentek és próféták megpróbáltak ösvényeket vágni.“ (Helmut von Glasenapp)
(© Angelo Hornak/Corbis/Getty Images)
India ősvallása, a hinduizmus a 100 országban élő mintegy 800 millió hívével a világ harmadik legnagyobb vallása. Ennek azonban bőszen ellentmond az, hogy hindu vallás tulajdonképpen nem is létezik. A hinduizmus kifejezés ugyanis nem más, mint gyűjtőneve az indiai szubkontinensen kialakult számos hitrendszernek. Közös jellemzőjük, hogy hisznek az ún. Szanátana Dharmában, azaz az Örök Törvényben. A Dharma egyetemes, a mindenséget átható világtörvény, amelyhez minden létezőnek igazodnia kell. A Dharma nem keletkezik, nem múlik el, öröktől fogva létezik, és örökké létező is marad.
A hinduizmus a kereszténységtől vagy az iszlámtól eltérően nem kinyilatkoztatott vallás. Bölcsője az Indus-völgyi civilizációban keresendő.
Az Indus környékén már i. e. 2500 környékén virágzó városok alakultak ki, közülük is a legismertebbek Harappa és Mohendzsodáro. A települések szigorú rend szerint épültek: mindkettőben volt citadella (feltehetően az uralkodó lakhelye), mely alatt kilenc méter széles, nyílegyenes utcák húzódtak, derékszögben keresztezve egymást. Az utcákat emeletes házak szegélyezték.
A városok fejlett csatornahálózattal rendelkeztek, az épületek szennyvizét csőrendszer vezette a település zárt csatornarendszerébe. A városok lakói ügyes kézművesek és földművesek voltak, akik egy máig megfejtetlen írásrendszert dolgoztak ki.
A kutatók itt pecséteket találtak, melyeken egy háromfejű, meztelen aszkéta látható törökülésben, felmeredő pénisszel, ahogy egy fa alatt ül különféle állatok (elefánt, tigris, orrszarvú, bivaly, gazella) körében. Ezt a figurát a régészek Sivával azonosítják. Kr. e. 1800 körül nomádok, ún. indoárják érkeztek a civilizáció területére. Állattenyésztők lévén, nem értékelték a városi kultúrát, így lerombolták azt. A hódítók magukkal hozták vallásukat is, melynek alaptételei évszázadokon át szájról szájra terjedtek, mivel ezek a népek analfabéták voltak. A világról és Istenről alkotott szent szövegeiket Védákban (jelentése tudás) gyűjtötték össze. Ezek a művek tulajdonképpen himnuszok, melyekben már jelen vannak a hinduizmusban ma is tisztelt istenek.
Annak érdekében, hogy a védikus isteneket kedvező irányba befolyásolják, a hívők tűzszertartásokat hajtottak végre – ezek voltak a jadzsnyák. A jadzsnyák során az istenekhez szóló védikus himnuszok recitálása közepette húst és ghít (olvasztott vajat) vetettek a tűzbe, s mámorító italt, szómát ittak. Közben sok fiúgyermeket, tehenet, sikert és hosszú életet kértek.
A védikus társadalmat kezdetben csak a szakmák tagolták osztályokra, az egyes csoportok közt azonban létezett átjárhatóság. Voltak harcos papok, de a harcosok kasztjához tartozó bölcsek is. A védikus periódus végéig az osztályok kasztokká merevedtek – kialakult a papok, a harcosok, a földművesek és kereskedők, valamint a munkások kasztja.
Az indiai Meenakshi templom (© Ministry of Tourism, Government of India/Deepak)
A kasztrendszer rögzítette a hivatásokat, és hierarchiát hozott létre. A legmagasabb rang a bráhmanákat (a papokat) illette meg. A ksatriják voltak a társadalom oltalmazói, a királyok és a katonák. Ők adót szedhettek, és ajándékokat fogadhattak el. A vaisják voltak a földművesek. Alattuk a súdrák, vagyis a munkások álltak, akiknek mások szolgálata jutott osztályrészül. A leigázott bennszülötteket a társadalmon kívülinek tekintették, később pedig az ún. ötödik kaszthoz sorolták őket. A kaszthoz tartozás megváltoztathatatlan, és nem függ semmiféle képzettségtől. Az ember a kasztjába születik, a neki előírt mesterséget űzi, és haláláig ugyanannak a kasztnak a rabja marad. Szakmai előrelépés vagy házasságkötés csak az adott kaszton belül lehetséges!
A Védák által közvetített világnézetnek egyre több megkérdőjelezője akadt. A kételkedők ilyen kérdésekre keresték a választ: Mi az élet végső célja? Mi a lélek, a születés és a halál? A kételkedők hatására születtek meg az upanisadoknak nevezett filozófiai művek, melyeket védantaként, vagyis a Védák végeként is ismerünk.
Ezekben a művekben először tesznek különbséget az istenek és az abszolút szellem, a Brahman között. Mindenben, ami a világban megtalálható, ő működik. A Brahmanból keletkezik a világ, mint a pókháló a pók potrohából, s belé is tér vissza. Az élet célja pedig nem más, mint a Brahman megpillantása, amit csak magunkba tekintve, meditáció révén érhetünk el.
Indiában a lakosság egy kis része semmilyen kaszthoz sem tartozhatott. Ezek az emberek voltak a páriák. Csak a legszennyesebb és legkellemetlenebb munkák elvégzésére használták őket. Senki, a legalsó kaszthoz tartozók sem lehettek együtt velük. Azt tartották, hogy még a puszta érintésük is szennyez. Tehát érinthetetleneknek hívták őket. Nem volt szabad vizet merniük arról a kútról, amelyből az indusok mertek, és ügyelniük kellett, hogy az árnyékuk se essen indusra: hiszen már az árnyékukat is beszennyezőnek tartották.
Az upanisadok különválasztják a testet a lélektől, melyet átmannak neveznek. Ez a lélek halhatatlan, s a testi halál után újjászületik. Az, hogy egy lélek milyen formában születik újjá, a karmájától függ. A karma tulajdonképpen nem más, mint egy emberi élet cselekedeteinek összessége. Ha az ember életében az Örök Törvények szerint él, jó cselekedeteket hajt végre, az újjászületés számára jutalom: halála után egy felsőbb kasztba születik. Ha azonban életében vét az Örök Törvények ellen, büntetésként vagy egy alsóbb kasztbeliként, de akár állatként vagy növényként születik újjá.
Az upanisadok óta az istenek rangsora és jelentősége a mitológiában folyamatosan változott. Ma a hindu panteon első helyét a trimurti, azaz a három isten: Visnu, Siva és Brahma foglalja el. Visnu az örökké létező megtartó, aki megálmodja az új világot, és vigyáz annak rendjére. Köldökéből kihajtó lótuszlevélen létrehozza Brahmát, a teremtőt, aki fizikailag teremti meg a világokat, a körforgásban a lelkeket fizikai testtel látja el.
Siva pedig a pusztító, aki mint a betegségek terjesztője és a pusztítás istene, de mint a nemzőerő megszemélyesítője is megjelenik. Ő az, aki a nagy világkorszakok végén megsemmisíti a mindenséget, hogy Visnu tiszta lapokkal újjáteremthesse azt.
A hindu istenek (© Ashmolean Museum/Heritage Images/Getty Images)
Az indiai mitológia szentként tisztel különféle állatokat, növényeket, de hegyeket és folyókat is. A legszentebb állatnak a tehén számít. Testének minden részét más-más istenség lakja. Az isteni megtestesülések miatt szent állat még a holló, a papagáj, a kutya, a tigris, a teknős és az ezerlábú. A szent növények közül kiemelkedően fontos a szikomorfa, melyről úgy tartják, hogy Visnu teljes alakja. Gyökere Brahma, törzse Visnu, koronája Siva.
A hinduizmus is alakult: a későbbi korokban több olyan mozgalom is született, melyek elutasították a Védák tekintélyét. Ezek közül a legfontosabbak a buddhizmus és a dzsainizmus. Bár az upanisadok a sokistenhittől és a tűzszertartásoktól a lélek és minden dolog közös eredete felé fordultak, mégsem szálltak síkra a Védákkal való szakítás mellett. Ebben az időszakban ahhoz, hogy a hinduizmus fennmaradhasson, meg kellett újulnia. Az idegen vallások meghonosításában a hinduizmus odáig ment, hogy a hinduk a történelmi Buddhát saját istenük, Visnu egyik inkarnációjaként ismerték el.
Születés, halál és újjászületés
A hinduizmus szerint az élőlényeknek csak egy életük van, de mindannyiukat fogva tartja az élet, a halál és az újjászületés véget nem érő körforgása. Ezt a körforgást nevezik szanszárának. Az újjászületésre használatos a reinkarnáció kifejezés is. A szanszárára a hinduk gyötrelmes és értelmetlen dologként tekintenek, és azt remélik, hogy végül megszabadulnak tőle. Az élet kerekeként ismert kerékszimbólum a szanszárát jelképezi. Egy jó cselekedet egy jobb újjászületés felé lendíti az egyént, egy rossz cselekedet pedig egy nyomorúságosabb felé taszítja.
Egy legenda szerint egy bölcs ember úgy tanította fiát a brahma mibenlétére, hogy azt mondta neki, tegyen sót a vízbe, majd vegye ki belőle. A só természetesen feloldódott, és a fiú nem tudta kivenni. Apja ekkor így szólt hozzá: a brahma jelenléte a világban olyan, mint a só a vízben; láthatatlan, de mindenütt jelenvaló. A képen: Visnu köldökéből kihajtó lotuszvirágból emelkedik ki Brahmá, hogy megteremtse a világot, mellete felesége a szépség istennője.
