Ahány ház, annyi család. Mára így módosult a szólás – az örök hűséget fogadó párok 60 százaléka bontja szét a szétbonthatatlan köteléket. De hogyan és mi mindenben befolyásolja ez a család életét? És hogyan telnek a karácsonyi ünnepek egy mozaikcsaládnál?
Az emlékek darabjaikra hullnak, és a mozaikdarabkák épp oly illékonynak bizonyulnak, mint a pancsolt karácsonyi puncs illata. Az én szüleim is elváltak. Nekem az a természetes, hogy anya és nevelőapukám alkotnak egy párt, nem pedig anya és apa. Tizenhét éve a bíróság úgy határozott, hogy testvéremmel minden második hétvégét apánál kell töltenünk.
Kórósi Lilla
A családi ünnepekről nem esett szó a tárgyaláson. Alakult, ahogy alakult, vagy ahogy a szüleim megegyeztek. Néha azt éreztem, elkélt volna nálam Hermione Granger időnyerője a Harry Potterből, hogy anyánál és apánál is át tudjuk élni az ünnepek varázsát.
I. felvonás – Válás előtt
Mikor a válás előtti szentestékre gondolok, homályosan látok, mintha egy jégvirágos ablakon át fürkészném a kinti tájat. A régi videófelvételek azért mutatják, hogy milyenek voltak. Élénken él az emlékezetemben egy ezüst ruhába öltöztetett karácsonyfa. A fán megannyi ezüst gömb pompázik szerénytelenül, mind tudja, hogy mennyire pompás látványt nyújt. Édesanyám már ekkor is „zero waste“ módon csomagolt, megelőzve a hulladékmentesség korát: érdes zsákanyagokba bújtatta kis ajándékainkat. Idilli ünnepeink voltak, mint a mesében, állt az idő.
A videófelvétel kegyesen csak a szépet rögzítette. Anya, apa, bátyám és én ebédeltünk. Az étkezés végeztével anya kiment a nappaliba, csengő csilingelt, mi pedig szaladhatunk kibontani a csomagokat. Délután játszottunk az ajándékokkal, vendégek jöttek hozzánk, este pedig meglátogattuk a nagyszülőket. Kórósi mamánál és papánál kettővel többen álltunk a fa alatt, mert keresztszüleim is eljöttek.
Egyszer fájó érzés áttekinteni a múlt jégvirágos ablakán, másszor meg csodálatos, hiszen az üvegen túl még mindkét keresztszülőmet látom megérkezni – és a négyből négy nagyszülő nyit ajtót...
II. felvonás – A válás évében
2003-ban volt az első karácsony, amit elvált szülők gyermekeként éltem meg. Anyával és bátyámmal márciusban hagytuk el a családi fészket. Egy ideig a nagyszüleimnél húztuk meg magunkat, decemberben pedig egy kicsi házban leltünk új otthonra, ahol már anya, pótapukám – vagy ahogy én hívom, papi –, bátyám és én alkottunk egy családot. Pontosan december 24-én költöztünk: ez volt az ajándékunk. Új ház, új élet. A pici otthon békét és révbe érkezést ígért. Ma már elképzelni sem tudom, hogy fértünk el ott, nekem mégis a tökéletes otthon volt. Szebbnek láttam, mint bármelyik kacsalábon forgó palotát. A nappali közepén – egyben ez volt a hálószoba is – pompázott a feldíszített fenyő az ajándékokkal.
Arra már nem emlékszem, hogy testvérem mit kapott, de engem egy türkiz uszonyos sellő Barbie várt a fa alatt. És egy nagy kerek sajt a hűtőben! Hónapokkal előtte ugyanis megláttam egy majdnem malomkerék nagyságú sajtot a bevásárlóközpontban. Legyökereztem előtte, ámultam és bámultam, odaképzeltem mellé az Egérkirályt. Tüstént szaladtam édesanyámhoz, hogy megkérdezzem: ugye, megvehetjük? Azt felelte, hogy nagyon sajnálja, de erre most nincs pénzünk. És én megértettem, hogy nem vagyunk olyan helyzetben... Attól fogva, ahányszor csak üzletbe mentünk, megcsodáltam a különleges óriási sajtot, de többé nem kértem édesanyámat, hogy vegyük meg. Aztán 2003. december 24-én a szinte üres házban a karácsonyfán és a rózsaszín hajú sellő Barbie-n kívül még egy meglepetés várt: a hűtőből egy óriási kerek sajt mosolygott ránk. Életem egyik legszebb karácsonya volt.
III. felvonás – Válás után
A karácsonyi füzér fénye az ajtó üvegén át bevilágít a gyerekszobába... Lelkesen ugrok ki az ágyból, hogy megcsodáljam a fenyőfát. Anyáék előző éjjel feldíszítették a fát: volt hát reggelre meglepetés. Felveszem a napokkal előtte előkészített ruhácskámat, testvérem is szépen felöltözik, kocsiba pattanunk, és rohanunk apához ünnepi ebédre. Az ünnepi szokások nem változtak: ünnepi ebéd, utána ajándékosztás következik. Minden ugyanolyan, mint régen, a régi házunkban vagyunk, ebédelünk, ugyanott áll a fenyő, ám hiányzik a karácsonyi varázs karmestere: anya és az ő csengettyűje.
Nem ő sertepertél a konyhában, és nem ő osztja ki az ajándékokat. Az apró változások is okoznak némi bizonytalanságot. Régen a nappali ajtaja be volt csukva, míg az ebéd tartott, ezért csak az üvegen át leselkedhettünk. Apa idén már nem csukta be az ajtót. Egy férfi nem figyel ilyesmire, az új barátnő meg értelemszerűen nem ismeri – és nem is akarja megismerni a régi szokásokat (melyek aztán homályba is vesztek). Ebéd után hazaindultunk, anyához és papihoz. Igazából ebben az apró házikóban éreztem csak az otthon melegét. Először nem értettem, hogy miért? Hisz a meghitt karácsonyesték emléke nem ide köthető, hanem ahhoz a házhoz, ahonnan most jövök. Ám mintha a költözés során anya a karácsonyt is becsomagolta volna a bőröndjébe. Anya itt is a családi tűz védője volt, egy tökéletes Hesztia. A varázsdoboz fedelét ő pattintotta ki. Ő rázta meg a csengőt, a díszek, a fények, a kézzel készített kellékek mind az ő keze munkáját dicsérték.
Ám nem tölthetünk otthon túl sok időt, várnak ránk a nagyszülők. Anya szüleit, Lubinsky mamát és papát látogatjuk meg, majd nevelőapukám édesanyjához igyekezünk, aki mindig óriási szeretettel és nagy mosollyal fogad. Csupán papi húga nem zárt bennünket a szívébe. Este nyolc óra körül még indulunk Kórósi mamához és papához. Mama mindig szaloncukrot aggatott a fára, amit a galériára vezető lépcső mellé állított, így könnyedén megkopaszthattuk - akár a csúcsdísz mellőlieket is elcsenhettük. Aztán az évek során a fát a másik sarokba tették, a szaloncukrot már nem értem el.
Egy idő után úgy éreztem, testvérem és én egy kirakós játék egérrágta darabkái vagyunk, akiket ugyan ebbe a puzzle-ba terveztek, de valahogy már nem illünk bele. Ám azért hiányzott volna, ha nem ünnepelhetek velük: hiszen ők is az én családom.
Az utolsó megálló nevelőapukám nagymamája, ahol azóta is minden évben összegyűlik a család, hogy együtt ünnepeljen. Csodás hangulat, vidámság és jókedv lengi körbe a házat – példaértékű, hogy mennyire szeretik és támogatják egymást. Bár örültem volna neki, de a kirakós darabjait ide sem lehet bepasszintani. Mégis, minden karácsonykor ellátogattam a nagy mulatságba, hogy papi nagymamájának kellemes karácsonyi ünnepeket kívánjak. Talán ő volt az egyetlen, aki őszinte kedvességgel és szeretettel fogadott bennünket, ezért örökre a szívembe zártam.
Innen nyílegyenest hazafelé vettük az irány, csakhogy a nap már réges-rég elszállt felettünk. Ahol a világon a legkomfortosabban éreztük magunkat, ahol a kirakós minden darabja passzolt, ott töltöttük a legkevesebb időt. Édesanya is sajnálta, hogy egész idő alatt szüntelenül az óra mutatóját figyeljük, ezért újraértelmezte, s töviről-hegyire megreformálta az ünnepet!
IV. felvonás – Új szokások
Anya mindig is azon volt, hogy a széles családdal összekötő kapocs ne lazuljon meg. Az ünnepeket is azért nyújtotta meg, hogy hosszú napokig élvezhessük egymás társaságát. Hogy is néz ki a mi megreformált ünnepünk? Anya már december elején feldíszíti a karácsonyfát, s ma is éppen oly pompás ruhába öltözteti, mint régen. Éveken át, egyetlen napba zsúfoltuk bele az egész karácsonyt – mintha több kiló szaloncukrot egyetlen csöppnyi zsákba igyekeznénk beleszuszakolni.
Anya most egyszerűen kibontotta ezt a zsákot, és csodás tartalmát több napra szórta szét. Ezen általában minden kívülálló csodálkozik – de én odavagyok az egy hónapon át tartó ünneplésért. Már réges-rég elköltöztünk az aprócska házból, de az ünnep varázsa velünk jött az új házba is. Anya, papi, bátyám és én december 23-án üljük meg a karácsonyt, 24- én pedig apuhoz megyünk, a régi házunkba. Az évek során apa és felesége mindent lecseréltek a házban, de a falak ugyanazok maradtak. A ház őrzi a szép emlékeket, és apa is óv egy tradíciót: a december 24-i karácsonyi ebédet.
V. Felvonás – A jelen
Az évek során kibővült az anyukám, a papim, a testvérem és az általam alkotott négyes: csatlakozott hozzánk bátyám menyasszonya és az én szerelmem. December 23-át mindig együtt töljük: s végre azt érzem, hogy a kirakós hiányzó darabjai a helyükre kerültek. Ráadásul néhány éve anya és apa elásták a csatabárdot, ezért karácsonykor mindannyian összeülünk, ahogy az illik egy békésen ünneplő mozaikcsaládhoz. Abban a házban, ahol a válás előtt éltünk, megint egy asztalnál ülünk – csak épp többen vagyunk.
A viharok elmúltak, de kirakósunk újfent hézagos, néhány mozaikdarab ragasztója elfáradt, és a részecskék a földre hullottak.
Lubinsky papám, keresztapukám és Kórósi mamám többé nincsenek velünk. Hányszor éreztem magam kívülállónak a nagyszüleim nappalijában, s most, hogy hozzájuk már nem tudunk menni, egyre jobban hiányoznak. Annak a háznak a mama volt a Hesztiája, de lénye többé nem ragyogja be a szobát. Egyszerre vagyok keserű és melankolikus, mikor eszembe jutnak az elcsent szaloncukrok. Lezárulnak fejezetek és korszakok, máshol meg új ajtók nyílnak. Mennyi ember kisétált az életemből – és mennyi újat üdvözölhetek.
Szerelmem rengeteget segített, hogy megtaláljam a helyem ebben az új világban, és jóleső érzés, hogy az ő családja is nagy szeretettel fogad az ünnepek alatt. Már sehol nem érzem magam a kirakós egérrágta darabjának, pontosan tudom, hová tartozom. A mozaikkarácsonyt pedig áldásnak tekintem. Míg ennyi helyen látnak szívesen karácsony napján, addig békés, boldog és főként áldott lesz az ünnepem!
