Minden évben előkerülnek a szekrény mélyéről azok a kellékek, melyek az adventi koszorú díszítéséhez szükségeltetnek. A váz marad, évről évre csak a gyertyák újak, melyek belekerülnek a rozoga tartóba, majd körberakom őket néhány gömbbel és fenyőgallyal. (Ismerem az örök dekoratőrszabályt is, hogy mindig kell egy kis piros, ezért minden évben piros bogyóval töröm meg a sok zöldet.) Idén kicsit szomorkodva pakoltam fel a régi koszorúalapot a kamra felső polcára...
Megannyi szép emlék kötődik hozzá, most is magam előtt látom, ahogy gyerekeim csillogó szemmel éneklik felette a karácsonyi dalokat. Ám változik a világ, változom én is – gondoltam tavaly, mikor beiratkoztam távoktatásra a karvai vidékfejlesztési iskolába. (Riportkészítés közben ugyanis megbabonáztak az iskola kis virágkötői.) Egy pillanatig sem bántam meg, mert azóta minden tanórán a széppel fogok kezet. Idén pedig úgy döntöttem, megkötöm életem első karácsonyi koszorúját.
Az általam készített koszorú
A munka menete
A zöld alaphoz az ágakat az udvarunk fenyőfájáról és a tujákról kapom le éles metszőollómmal, majd nekilátok a koszorúnak. Szép, egyenletes darabokra vágom a lemetszett ágakat – nemcsak a csúcsokat, de az oldalsó, nem egészen egyenletes, girbe-gurba, kissé foghíjas ágacskákat is. Minden alapanyagot felhasználunk, nem pazarolunk! – lelki füleimmel közben a tanárnőm hangját hallom, aki arra tanít, hogy a tökéleteshez hozzáfogva a kevésbé mutatós ág is mutatóssá lesz.
Támogatják egymást, mint a jó rokonok, arról nem is szólva, hogy így sűrűbb lesz a koszorúnk alapja. A drótkarikához bal kézzel hozzáfogok egy csokornyi zöldet, majd egy vékonyabb dróttal erősen odafogatom, kétszer is átmegyek rajta. Jöhet a a következő kis csokor zöld, benne bőven fenyőág és tuja. Szépen mutat a sűrű zöld koszorúalap – lassan, centiről centire haladok. Koncentrálok, összeszedem és belerakom minden tudásomat. Azt szeretném, hogy aki majd ránéz, érezze a karácsony hangulatát.
Természetes a divat! Koszorút igazi fenyőből, igazi bogyókból kössünk, akkor lesz igazán közünk hozzá.
Elkészült a zöld alap, nekifogok a díszítésnek. Valóban a szeretet koszorúja lesz, hiszen a fenyő és a tuja is az udvaromban nőtt, s a tobozokat is ott szedem össze. Szépen megdrótozom mindegyiket, külön-külön, hogy majd erősen tartsanak. A házunk előtti japán díszcseresznye évente kétszer tölti meg örömmel a szívem. Tavasszal, mikor babarózsaszín virágokkal borul be, és ősszel, mikor a barna és a narancs ezer árnyalatába hajlanak a levelei. Ezekből a lehullott, még nedves levelekből hajtogatom a rózsákat, melyek a tobozok közé kerülnek. Tudom, hogy a rózsa egy adventi koszorún nem szokványos dekorelem – de mindig kell kis csavar, hogy megbolondítsuk a szemet.
A piros-barna termések pedig egy nagyon kanyargós ágú, számomra ismeretlen nevű fáról kerültek hozzám, méghozzá a párkányi Vörösmarty utcából. Majd napokig azon gondolkodom, hogy még hiányzik a szükséges plusz, az „egy kis piros” a koszorúmról. De mi legyen az? Nem szerettem volna az üzletben kapható műanyag préselt bogyókhoz nyúlni, bár azok sem csúnyák – csak én most ragaszkodom a természetes alapanyagokhoz. Tanárnőnk minden órán elmondja, hogy mindig természetes alapanyagokkal dolgozzunk, az igazi virágkötő igaziból köt.
Eltartott pár napig, mire felkerült az i-re a pont (mert alkotni hosszadalmas folyamat: azt is jelenti, hogy törjük a kobakunkat). Úgy esett, hogy az egyik borongós napon Zsidó János atyát látogattam meg a nyékvárkonyi plébánián, hogy meséljen a karácsonyi reményről ebben a reménytelen világban. S nini, a kiskertben ott állt előttem egy hatalmas magyalfa, telis-tele élénkpiros bogyókkal a zöld, szúrós levelek között. Mint a mesében, rajzolni sem lehetett volna náluk pirosabbat. Nem restelltem, s kértem az atyától ebből a növénykéből, mert úgy éreztem, ezzel lesz teljes a szeretetkoszorúm.
A koszorúkötésből a végén lelki utazás lett. (Bár igyekeztem megkötni a legszebb koszorút, ami tőlem kitelhet.) Ám ahogy egyik dísz jött a másik után, úgy kezdtek peregni ajkamról a nevek: szeretet-imámba belefoglaltam mindent és mindenkit, valóban mindenkit. Mire a lista végére értem, elkészült a koszorú. Masnit kötöttem rá. Vasárnaptól pedig a maga természetességében díszít ajtót, ablakot, asztalt (végül kopogtatókoszorúként az ajtómra akasztottam). A lényeg úgyis az, hogy minden embernek szüksége van a karácsonyi szeretetre.
A legújabb trendek szerint készített masnis-szalagos karácsonyi dísz.
Virághajtogatás levélből
Rózsát hajtogatni mindjárt az első órán megtanultunk Karván. Erre a célra a legmegfelelőbbek a platánfa éppen lehulló őszi levelei, mert nagyok, a nedvességtől pedig rugalmasak. Igaz, színük a száradás után kifakul, de némely virágkompozícióba pont ez illik. Én a házunk előtt álló japán cseresznyefa leveleit néztem ki rózsakötésre. Igaz, babramunka volt velük dolgozni, mivel kisebb levelekről van szó.
Menet
Az első levelet félbehajtva tekerem össze elég szorosan, ez lesz a virág közepe. Majd körétekerem a többi levelet (szintén félbehajtva), hogy úgy nézzenek ki, mint a rózsa szirmai. Bal kézzel kell egybefogni a szárakat mindaddig, míg elkészülünk a virágfejjel, aztán vékony dróttal összefogni, s miután még kissé igazítottunk a levelek formáján, jó erősen meghúzni – a végén kis drótszárat hagyni neki. A virágfej szirmain száradás után már nem lehet igazítani, mert nagyon törik (ez tapasztalat). A szárakat egyenesre vágjuk, és dróttal beszúrjuk a kompozícióba, vagy ragasztópisztollyal a helyére nyomjuk.
