Tudjuk, nem jó idők járnak ma a világra. Egy nagy válság elején vagy kellős közepén tartunk. Hogy pontosan hol, azt ma még senki sem tudja megmondani.
A fiatalabbak tudják a legkevésbé, hogyan lehet olyan szegényes körülmények között élni, amikor a kevésből még kevesebb van vagy lesz, s amikor alig kapunk meg valamit abból, ami után olyan nagyon sóvárgunk. Hiszen őket a fogyasztásra szocializáltuk, arra, hogy a megvehető dolgok boldogságot adnak.
Soha nem felejtem el, mit éreztem, mikor annak idején a huszonkilences nagy világgazdasági válságról tanultunk az iskolában. Arról, hogy a pénz annyira elértéktelenedett, hogy egy dollárért már házat lehetett venni New Yorkban. Az első gondolatom az volt, hogy ilyen körülmények között nem lehet élni. Csak félni a mától, s rettegni a holnaptól. Mára persze már okosabb vagyok, s megtanultam, hogy a jég hátán is meg lehet élni. S még örülni-vigadni is lehet, s akár teljes életet is lehet élni. Mert a boldogság elsősorban nem a pénz függvénye.
Stefan Zweig, a nagy író egyik visszaemlékezésében leírja, hogy a háború után Ausztriában hogyan éltek az osztrákok. Semmi nagy szenvedésre nem emlékszik, írja. Az ember megszokta az inflációt, és igazodott a káosz természetéhez. Ma sem tudja, honnan teremtették elő azt a sok tízezer osztrák és német pénzt, amire a napi létezéshez szükségük volt; de előteremtették. Pedig egy tojás annyiba került, mint egy luxusautó, s Németországban később négymilliárd márkába (ami Nagy-Berlin teljes ingatlantulajdon-értékével volt egyenlő).
Azt hinnénk, hogy egy ilyen országban a nők torzonborz hajjal szaladgáltak, az üzletek üresek voltak, mert senki semmit nem vett, a színházak bezártak és a többi. Mégis, korántsem volt így! Éppen ellenkezőleg, az élet ösztöne erősebbnek bizonyult, mint az, hogy a pénz ingatag. Tombolt a káosz, de a mindennapi élet zavartalanul folyt tovább. Sok minden megváltozott ugyan, a gazdagok elszegényedtek, mert a bankokban, állami kötvényekben őrzött pénz semmivé lett, a spekulánsok pedig megtollasodtak; de a kerék forgott tovább. A pék sütött, a cipész kalapált, az író írt, az újság minden reggel ott volt az ajtó előtt, és a színházak ezerrel játszottak. Mintha csak most becsülték volna meg igazán az emberek az életet – lett értéke a munkának, szerelemnek, barátságnak, természetnek, művészetnek.
A nép sokkal intenzívebben és érzékenyebb idegekkel élt, mint annak előtte. Fiúk, lányok mohón járták a hegyeket, a bárokban késő éjjelig szólt a zene, mindenki lendületesen élt. Ami régebben fontos volt, az még fontosabb lett; az emberek talán soha nem szerettek annyira élni, mint azokban az években.
Talán érezték a pénz árulásából, hogy csak az örök dolgok jelentenek igazi állandóságot. Tudjuk, az ember mindig többre vágyik, s mivel ez több pénzbe kerül, dolgozik látástól mikulásig. S hogy miért akar még többet? Azért, mert boldog akar lenni.
Ebben a legújabb korban nagyon is elhittük, hogy a boldogságot meg lehet vásárolni. Ezért aztán hajtjuk a pénzt. S hogy boldogabbak vagyunk-e tőle? Nem, kutatások igazolják, hogy noha az anyagiak tekintetében ma sokkal jobban élünk, mint az ötvenes években, ettől cseppet sem lettünk boldogabbak, sőt ma rosszkedvűbbek vagyunk, mint hetven évvel ezelőtt. S hogy miért romlott el mára minden? Talán azért, mert az élet helyett az élet kellékeire terelődött a figyelem.
Az élethez sok minden kell: étel, ital, lakás, fűtés, világítás, kocsi, na de aztán még jobb kocsi kell, még szebb lakás, még szebb ruha. S aztán az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy az élet energiáit lekötik az élet kellékeinek a megszerzésére összpontosított energiák. De hogy ezek a kellékek mihez segítik őt hozzá, azt az ember nemigen tudja. Sok-sok kellék birtokában van, amiről azt hiszi, szükséges ahhoz, hogy ő jól és boldogan éljen – holott nem. Nem kell ennyi kellék az élethez.
A fogyasztói társadalom a kellékek kultusza, az élet kellékeinek kultusza, de nem az élet kultusza! Félreértés ne essék: itt most nem azt akarjuk mondani, hogy lehajtott fejjel törődjünk bele a válságba. Törődjünk bele abba, hogy fázni fogunk? Dehogy. Álljon csak ki mindenki a jussáért, és harcoljon az őt érő igazságtalanságok ellen. Ellenben eljött az idő, hogy leszámoljunk azzal a tévhittel, hogy a pénz önmagában boldogít. Például a depresszió elleni, terápiás célból történő vásárlás nem működik. Ha az ember azért kezd vásárlási ámokfutásba, hogy boldogabb legyen, éppen az ellenkezőjét éri el. Kielégületlenebb, frusztráltabb és boldogtalanabb lesz. A fogyasztás – csak magában – fásultságot okoz.
Ernst Bloch ismert német filozófus a „beteljesülés melankóliájának” nevezte ezt a jelenséget. Vagy ott van az a kísérlet, amit a híres agykutató, Wolfram Schultz végzett a majmokon. „A kísérleti állatokat ketrecbe zárták. A ketrecen kézfejnyi nyílás volt, fölötte egy kis lámpa. Minden alkalommal, amikor a nyíláson át almadarabokat nyújtottak be a majmoknak, egy pillanatra felvillant a fény. A majmok rövid idő múltán felfogták, miről van szó, vagyis amikor a lámpa felgyulladt, megugrott az agyukban a boldogság hormonjának, a dopaminnak a termelése. Ám Schultz azt is megállapította, hogy ez a boldogsághormon csak addig termelődött, amíg a majmok a jutalomra vártak. Amikor végre megkapták az almájukat, nem lett magasabb a dopaminszintjük. Izgalmat csak a várakozás öröme szerzett – a beteljesülés nem járt boldogsággal.”
Schultz professzor még tovább is fejlesztette a kísérletet: ezután mazsolát adott a fényvillanás után a majmoknak, ami még nagyobb dopaminfröccsöt eredményezett az agyban.
Kis idő múltán azonban, mikor a majmok hozzászoktak a mazsolához, csökkent a várakozás öröme. Sőt, amikor újra almát kaptak, az addigi legmélyebbre zuhant a dopamintermelésük. A majmok csalódottak voltak. Igazolást nyert ama bölcsesség, miszerint: akinek magasak az igényei, azt nehezebb boldoggá tenni. És ez mindenre igaz az életben.
Ha az emberben motoszkál a vágy, melyet képtelen uralni, akkor egy idő után a rabjává lesz. Mert nemcsak a drogoktól, szextől, cigarettától, alkoholtól, szerencsejátéktól lehet függőségbe kerülni, hanem mindentől, amit az ember mértéktelenül csinál. Az ember a valódi boldogságát nem az élvezetek hajszolásában tudja megtalálni. Az élvezet valójában csak akkor növelhető, ha megtanultuk a lemondást.
Persze, az sem igaz, hogy a boldog élethez az aszkézis vezet. Hacsak nem leljük örömünket abban, amiben Remete Szent Pál: hogy egy barlangban lakunk, a szomszéd forrás vizét isszuk, és pálmalevelekbe öltözünk. (Remete Szent Pál kilencvennyolc esztendős koráig élt így, nagy megelégedettségben.) Azt a vágyunkat, hogy többek és jobbak legyünk, nem szabad elfojtani, mert az biztosan nem vezet jóra. A fogcsikorgatva gyakorolt lemondásból nem származik öröm.
Szóval: nem az a lényeg, hogy itt, a nagy válság kellős közepén az ember a plázák helyett nagy boldogtalanul a kínai piacra kezdjen el járni. (Nem mintha ezzel bármi baj lenne.) Ne a körülmények határozzák meg a vágyainkat, hanem mi magunk! Az a jó, s az ember igazában attól lesz boldog, ha szabadságában áll bármit tennie: és ő szabad akaratából a jót választja. Aki nem nyomja el a lelkiismeretét, az tudni fogja, hogy mi a jó. Az érzés, hogy „megtehetném, de lemondok róla”, öröm forrása is lehet.
Jó, ha az ember leltárt készít arról, hogy mire van szüksége. Étkezési, utazási, öltözködési szokásaink között rengeteg olyasmi szerepel, ami csak mások véleménye miatt fontos. Van olyan ismerősöm, aki egész héten drága öltönyökben feszít; mégis csak hétvégenként, mikor farmerbe bújik, hat stílusosnak. Ha pedig valaki otthon, mikor senki nem látja, nem hallgat operát, az ne vegyen drága pénzen jegyet a három tenor koncertjére, mert csak feszengeni fog kényelmetlen színházi székén. A kultúrsznobság drága mulatság.
Ha az ember mer nem együtt bégetni a nyájjal, és meri vállalni a véleményét, akkor nagyon sokat spórolhat, és az is kiderül, hogy mennyire gazdag az élete.
