Számtalan olyan dolog van az életünkben, amihez erősen ragaszkodunk. Nehéz elengedni azt, amit szeretnénk megtartani. Mert bizony általában ez történik: próbáljuk megtartani. Még akkor is, ha már nem a javunkat szolgálja, inkább mérgezően hat ránk. Olyan erőfeszítéseket teszünk a megtartás érdekében, hogy közben észrevétlen magunkból veszítünk el valami lényegeset. Olvassuk el Kunyik Szilvia bölcselkedését az elengedésről.
Gyötrődünk gyerekkori traumák, megcsalások, múltbéli sérelmek miatt – ahelyett, hogy szembenéznénk a mumusainkkal, felismernénk őket, illetve megbocsátanánk magunknak és az ellenünk vétkezőknek. A sérelmeinket pedig feldolgoznánk és elengednénk. Hiszen nincs sok időnk várni, csupán csak annyi, míg „az a dolog” ki nem kezdi testi és lelki egészségünket. S hogy mi ez a dolog? Bármi lehet. Vagy bárki.
(© Giselle Dekel)
Hajlamosak vagyunk összekeverni az elengedés és a veszteség fogalmát. A veszteség többnyire rajtunk kívül álló okok miatt következik be, végleges és visszafordíthatatlan. Fájdalommal jár, gyásszal, a gyász lefolyásának minden fázisával. Legyünk türelmesek magunkkal, ez sokat segíthet. A szeretet sosem szűnik meg, mint ahogy a közös emlékek sem tűnnek el, amelyeket hűen őriz az elménk. Másképpen: a valódi szeretet túlmutat az anyagi síkon, és nem számít, hogy fizikailag távol vagyunk-e egymástól, a lelkünk örökké kapcsolatban lesz.
Az elengedés felett viszont van hatalmunk. Az elengedés annyit jelent, mint változtatni az életminőségünkön. Örök érvényű íratlan törvény, hogy minden és mindenki változik. Az összes ember változik körülöttünk, még azok is, akik régóta jelen vannak az életünkben, akik évek óta mellettünk lépdelnek az úton. Mi magunk is folyamatosan változunk, tapasztalunk, így könnyen előfordulhat, hogy amit korábban hittünk magunkról, a világról, a másikról: ma már egyáltalán nem igaz. Például elfejlődhetünk egymástól. Valamint nem lehet olyan múltbéli dolgokhoz ragaszkodni, amelyek már régen nem léteznek. Attól, hogy ragaszkodunk hozzájuk, nem lesz szebb sem a jelenünk, sem a jövőnk.
El kellene engednünk a régi dolgokat, hogy helye legyen az újaknak. Mert azok bizony kopogtatnak. Csak rajtunk múlik, beengedjük-e őket.
Két emberről szólva...
Ha kicsit konkretizáljuk a dolgot, két hosszú ideje egységben élő ember is eltávolodhat egymástól.
Mindenkinek más a szeretetnyelve. Vannak, akik az együtt töltött minőségi időben hisznek. Vannak, akik helyett a tárgyi ajándékok beszélnek. Vannak, akik elismerő dicséretekkel szeretnek, és vannak, akik a testi érintkezés nyelvén tudják leginkább kifejezni az érzelmeiket.
Akkor van baj, ha a szeretetnyelvünk már nem érthető a másik számára. Sokszor kerülhetünk életünk során nehéz helyzetbe, amikor jó szándékunk ellenére sem tudjuk már jól kimutatni a szeretetünket. S amikor már minden igyekezet hiábavaló, nem marad más, mint elengedni a másikat. Félretéve mindenfajta sértettséget, elfogadva a kialakult új helyzetet, egészen egyszerűen, a szó legnemesebb értelmében engedjük el egymást – bízva abban, hogy a távolság majd megoldja ezt a nehéz képletet. A megoldás pedig lehet időleges, de akár végleges is. Fájhat, de szabadságot és békét is hozhat. Könnyebb úgy az élet. Mindenkinek. Úgyis olyan rövid.
Nagyon fontos, hogy nem azért engedünk el valakit, mert már nem törődünk vele, s nem azért, mert már nincs szükségünk rá – hanem azért, mert megértjük, hogy máshol vagy mással az a valaki boldogabb lesz. Az elengedés mindig az önzetlenség, a lelki erő, a tisztelet, a bátorság és a végtelen nagy szeretet jele.
Az értelmetlen ragaszkodás börtön. Mindig alkalmazkodást vár, ezzel ellentétben a szeretet nem támaszt igényeket. A ragaszkodás egy nyomasztóan nagy igény, amiben a másiktól várjuk, hogy teljessé tegyen minket. Pedig erre csak mi magunk vagyunk képesek. A szeretet két ember határain kívül terjed, a ragaszkodás kizár két emberen kívül szinte mindent. Ennyire egyszerű.
Következzék egy ide illő bölcs idézet Lao-ce kínai filozófustól: „Légy olyan, mint a természet erői: ha fúj, csak a szél, ha esik, csak az eső, amikor a felhők elmennek, a Nap, ami átsüt.” Ha nem tesszük le terheinket, megszakadunk a súlyuk alatt. Ahelyett, hogy elengednénk őket, elveszítjük a legnagyobb kincset, melynek birtokában vagyunk: a szabadságunkat.
Van különbség az elengedés és a veszteség között. Nem is kicsi.
Az emberszeretet és az együttműködési szellem a különböző életválságok közepette is nélkülözhetetlenek. Elengedhetetlenek ugyanis ahhoz, hogy olyan biztonságos közeg teremtődhessen körülöttünk, melyben jó élni Békében. Csatározások nélkül.
Tudom, hogy mindezt a gyakorlatban nehéz alkalmazni, de azért érdemes elgondolkodni rajta.
