Nálunk a megvert nők gyakran visszavonják a feljelentést, és a segítségül hívott rendőrök nem veszik komolyan a bejelentést.
Lássuk csak, milyen az eljárás a szomszédos Ausztriában! Ott a rendőrség nem titulálja családi perpatvarnak vagy magánügynek a feleségbántalmazást. A hatóság emberei hívás esetén a helyszínre mennek, kihallgatják (külön-külön) a feleket, rögzítik a bűnjeleket – éppúgy, mint más bűnesetnél.
A rendőr azonnal kiadhatja a „távoltartó rendelkezést”. Nálunk csak a bíróság adhatja ki a távoltartást, és van rá 30 napja. Természetesen az agresszor addig gond nélkül bántalmazhatja a nőt, hisz sokszor csak életveszély esetén hívják ki a rendőrséget. Ausztriában az agresszornak tíz napra el kell hagynia a közös otthont, nem mehet a lakás egy kilométeres körzetébe, és a feleségét nem zaklathatja sem telefonon, sem az utcán. A tíznapos távoltartás akkor is érvényben marad, ha a nő sírva könyörög: engedjék hozzá a párját!
A szakemberek ugyanis tisztában vannak vele, hogy a bántalmazott nőnek időre van szüksége. Felkeresi egy pszichológus, aki segít neki – majd a nő dönt. Ha továbbra is együtt marad a férjével, a férfit kötelezik, hogy indulatkezelési tréningen vegyen részt. A nő pedig csoportfoglalkozásra jár, ahol megpróbálják helyreállítani megcsappant (vagy nem létező) önbecsülését. Számtalan menedékház nyújt védelmet a bántalmazottnak.
Svédországban például évekre szóló távoltartó rendelkezés védi a nőt. Kap egy elektronikus karperecet, s ha a közelében megjelenik a bántalmazó, elég megnyomni a gombot, s a járőrök pár percen belül kiszállnak.
Nálunk semmilyen hasonló védelem nem létezik. Egy felmérés szerint a pszichoanalízisen részt vevő erőszakos férfiak csak az esetek 2-3 százalékban „gyógyulnak ki” a veréskényszerből.
Hamis mítoszok
1. mítosz
Ez nem erőszak, ők csak veszekednek. Nem igaz. Mikor az erősebb üt, ver, rúg, a másik, a gyöngébb pedig képtelen védekezni: az már nem családi perpatvar!
2. mítosz
A nők ellen elkövetett erőszak csak az „alsóbb” rétegekre, a szegényebbekre jellemző. Nem igaz. Az esetek 80 százalékában „tisztes” családapák és férjek az elkövetők, akik a külvilágnak a szebbik arcukat mutatják. Ha a nők színt vallanának, oda lenne a család jó híre; a nők ezért hallgatnak.
3. mítosz
A családon belüli erőszak magánügy, nem kell beavatkozni. Az erőszak a törvény szerint büntetendő, függetlenül attól, hogy családban vagy családon kívül követik el.
4. mítosz
A nők csak kitalálják ezeket a történeteket, hogy megszerezzék a lakást, illetve megkönnyítsék a válást. Épp ellenkezőleg: a nők a legtöbbször eltitkolják vagy bagatellizálják a rajtuk elkövetett erőszakot, mert szégyellik magukat.
5. mítosz
A nők szenvedni akarnak (ha nem így lenne, elhagynák az erőszakoskodót). A bántalmazó szigorú ellenőrzés alatt tartja áldozatát. És nem minden nő fordulhat bizalommal a rokonaihoz... Sok nőnek nincs pénze, vagy fél, hogy elveszíti a gyerekeit; s főleg – fél a bosszútól. A bántalmazó életveszélyesen megfenyegette.
Sokan azért maradnak az erőszakoskodó mellett, mert reménykednek, hogy a házasságuk egyszer megjavul.
6. mítosz
A férfiak azért bántalmazzák a nőket, mert gyermekkorukban őket is verték. Néha igaz, néha nem. A gyermekkorban átélt erőszak nem igazolhatja a terrort.
7. mítosz
A férfiak erőszakosságának az alkoholizmus az oka. Alibi, melyet a férfiak felmentésére kreáltak. Az alkohol feloldja ugyan a gátlásokat, hatására fokozódhat az agresszivitás, ellenben a józan férfiak is megverhetik a párjukat.
