Az ember sokat szeretne megtudni a hóról, ezért örökíti meg a világmegváltó havazásokat vagy olvadásokat.
Egyik legismertebb „havas“ festményünk Szinyei Merse Pál festménye, a Hóolvadás. Azért is érdekes ez a kép, mert Eperjes mellett, Jernyén készült, ugyanis Szinyei itt élt.
„Kint, természet után festettem meg a Hóolvadást” – írta. Ez azért fontos, mert addig a festők „hasból festettek” (ezek is az ő szavai). Ő azonban azt a festésmódot már nem tudta művelni, hisz nem lehet több száz évig mindig ugyanazt csinálni, ugyanazt ismételgetni. Csak egy mestertől lehet tanulni, a természettől.
Mikor erre rájött, s hallotta, hogy a többiek, a franciák is ugyanazt csinálják, amire ő jernyei magányában rájött; már nem akart a műterem falai között maradni.
Már lefotózták a legnagyobb hópelyhet: a hírek szerint 38 centiméter volt az átmérője. Mi mást mondhatnánk erre, ha nem azt, hogy: Hűha!
Az egyik nap megfogadta barátja, a szintén festő Mednyánszky tanácsát (aki nála vendégeskedett), hogy hamar menjen ki festeni, mert megragadó az olvadó hó látványa. Szinyeit is megragadta a motívum, s impresszionista módszerrel kezdte megfesteni az eltűnő havat.
Ez annyit jelent, hogy a friss benyomását, a pillanatnyi állapotot sikerült neki vászonra vinni. Egy óra alatt készen is volt vele. Barátjának nagyon tetszett a kép, s később a nézőknek is, mert 1900-ban a párizsi világkiállításon ezüstérmet nyert vele.
Hó, csönd...
79 évvel ezelőtt, a januári nagy fehérségben a messzi távolban egy katonafiú levelet írt az édesanyjának: “Drága Édesanyám! Nagyon várt válaszlapotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagy sokára jött. Ne várjatok most már tőlem levelet, és ti sem küldjetek... Az orosz itt valami nagyra készül, mi meg a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg. Remélem, hogy Pista öcsém derekasan átveszi a helyemet a családban... Istentelen nagy hideg van. Itt ülök a géppuskám melllett, a kezem az üres csajkámhoz fagy. Itt halunk meg. Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom, s elmúlik az éhségem is. Kérlek, hogy ne haragudj rám! Hű fiad, Jóska 1943 január 12.”
Ezen a napon a Don kanyarban 130 ezer magyar honvéd és munkaszolgálatos esett el, került fogságba vagy sebesült meg. Közöttük az én nagyapám is. Esténként mindig a nagy orosz télről és a nagy hóról mesélt, miközben elfagyott lábát kékgálicban áztatta... Sokáig nem lehetett erről beszélni, a kommunisták nem engedték.
