Én már egy egy teljesen más világban kezdtem el írni, egy teljesen más Nőben – az Új Nőben. Mások az elvárások és mások az olvasók is, mint harminc-negyven éve. Legalábbis így mesélik azok, akik átélték mindkét korszakot. Az én generációm úgy véli (hiszen ezt sulykolják belénk): a szociban szörnyű volt az élet. Fullasztó elnyomás, már-már paródiába illő kötelezettségek. A múltba való visszanézés rendkívül hasznos dolog. Ha összehasonlítjuk a jelennel, hamar kiderül, melyek azok a területek, amelyeken előrehaladtunk – és melyek azok, ahol hátra. Mert ilyen is van...
Hetven éve alakult meg sok felvidéki család kedvenc lapja, a Dolgozó Nő, később Nő, amely elődje volt a mai, lassan húsz éve megalakult Új Nő-nek. Két régi kolléga, M. Nagy László (nyugdíjas fotoriporter) és Nagyvendégi Éva (ma szerkesztőségi igazgató, akkor kezdő újságíró) emlékeit olvashatjuk a hetvenes-nyolcvanas évekből.
Tanácskoznak az újságírók: Láng Éva, Zsebik Sári és Dusza Pista
TÉMAVÁLASZTÁS – akkor...
– Bizonyos irányelveknek meg kellett felelni, de ezek inkább íratlan szabályok voltak. Mindenki tudta, mit nem szabad – anélkül, hogy erre bárki is figyelmeztetett volna. Innen rugaszkodott el az újságíró, aki megpróbálta feszegetni és kitolni a határokat – és a sorok között, esetleg metaforákba rejtve kimondani a kimondhatatlant. A cikkeket cenzúrázták, s ha valamilyen, pártunknak és kormányunknak nem tetsző írás jelent meg a lapban, akkor azért a főszerkesztőt „raportra hívták”. Rendszeresen tudósítottak a gyárak és a termelőszövetkezetek fejlődéséről, illetve kiemelten foglalkoztak az állami ünnepekkel (például május elsejével), amit az újságírók a hátuk közepére kívántak. Ezen túl azonban szabad kezet kaptak, amelyet a Nő ki is használt.
„Rengeteget írtunk a magyar iskolákról, igyekeztünk meggyőzni a szülőket az anyanyelvi oktatás előnyeiről, felkaroltuk a népművészetet és a magyar kultúrát – emlékszik vissza László. – Egyszóval kiálltunk a magyarságunk mellett. Ez nem mindig tetszett a felsőbb vezetésnek. Néha a penge élén táncoltunk. Főszerkesztőnk kiváló diplomata volt: pontosan tudta, kivel és hogyan kell tartani a kapcsolatot. A végén mégis menesztették, mert túllépte a határt.”
M. Nagy László 1975-ben került a Nőhöz (előtte hegesztőként dolgozott Losoncon). Hamar kiderült: nem csak kiváló fotós, hanem írni is tud, ezért megesett, hogy egyedül ment ki egy-egy riportra. Úgy ismerte az országot, mint a tenyerét, így hát ezen a téren is nagy hasznát vették. Igazi újságíró: minden érdekelte, mindenkivel szót értett. Pályáját sportfotósként fejezte be, innen ment nyugdíjba.
... és ma
A cikkeket már nem kontrollálja a Központi Bizottság. Mégis kényes helyzetben találta magát az Új Nő: értékválság van. Megjelent a színen a bulvársajtó – az olvasó lassan már nem is tudja, hogy van a bulvárújságíró (aki szenzációt hajszol és legalpáribb érzelmekre apellál) és az újságíró, aki az igazság nyomában jár. (Olyan ez, mint a pornószínésznő és a színésznő viszonya: ma már a ponószínésznőt is művésznőnek titulálják, egyszóval keverik a relációkat.)
Általános tendencia, hogy több kép kell és sokkal kevesebb szöveg, az írott sajtóban is vizualitás került előtérbe. Az olvasók többségét jobban érdekli a szenzáció mint a hétköznapi élet. Mi nem ezt az utat választottuk: több olvasnivalóval szolgálunk, mint a ma kapható női magazinok bármelyike. Hisszük, hogy foglalkoznunk kell az itt élő magyar nők és családok égető gondjaival, nem véletlenül született a jelszónk: Sok lap van, ami Önnek szól, de csak az Új Nő az, ami Önről szól.
Rólunk, szlovákiai magyar nőkről ugyanis senki nem ír: se a szlovák lapok, se a magyar lapok. Rendületlenül hisszük, hogy a sajtó feladata az olvasó látókörének szélesítése – és nem a szűkítése. Vajon ha ilyen szellemben dolgozunk, megveszik-e egyáltalán a lapunkat? Mi is a penge élén táncolunk: a mai kor nagy kihívása, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a „könnyű” és a „komoly” műfajok között, a helyes arányt a kép és a szöveg között. Néha bizony úgy érezzük, árral szemben úszunk...
SZERVEZETTSÉG – a múltban...
A Nőt a Csehszlovák Nőszövetség kiadója, a Živena adta ki sok más havilappal és hetilappal együtt. (Régen a Nő is hetilap volt, a fordulat után váltottunk a pénzügyi nehézségek miatt kétheti, majd havi periodicitásra). A Nő szlovák nyelvű testvérlapja a Slovenka volt – és az anyagi gondok nem nyomasztották a szerkesztőséget. Természetesen bele kellett férni egy keretbe, de ez azért nem volt olyan nehéz. Nyugodtan fenn lehetett tartani egy nagyobb szerkesztőgárdát, nem okozott problémát elutazni az ország legkeletibb csücskeibe se. A Nőszövetség kiterjedt hálózatának köszönhetően majd minden településen volt egy „összekötő”, akihez fordulhattak, ha a környéken riportot szerettek volna készíteni, vagy ha szállásra volt szükség. A Živena szükségesnek tartotta az utánképzést is.
„Mi, fotósok a szocialista térség legkiválóbb orosz, német vagy magyar sajtófotósaitól tanulhattunk, természetesen ingyen – meséli László. – Nagy koponyák voltak, rengeteget köszönhetek nekik. A kiadó ezen túl a legmodernebb, legdrágább fényképezőgépekkel látott el minket. Ahová csak mentünk, mindenhol csodálva nézték, tapogatták a felszerelésünket. A Nő saját autót is kapott, nem is akármilyet! Luxusautóval, Skoda 603-assal jártunk riportokra, természetesen sofőrrel. Haraszti Erzsébet kényes volt arra, hogyan képviseljük a lapot: ízlésesen kellett öltözködnünk, nem fogadhattunk el lekenyerezésképp ajándékokat. Az olvasók szeretettel fogadtak, a Nő újságíróinak volt hitele.”
Haraszti Mészáros Erzsébet
... és ma
Ma az Új Nő teljesen magára van hagyva – és állandó pénzügyi gondokkal küszködik. Evidencia, hogy a hazai magyar lapok veszteségek, mivel alacsony a példányszám: a lapeladásból lehetetlenség megélni. A reklámbevételekből kéne a veszteségeinket pótolni, a szlovák reklámpiac azonban diszkriminál: reklámot pedig a szlovák és multinacionális cégek alig adnak nemzetiségi lapba, alig csurran-cseppen valami. Anyagi támogatást csak a pályázatokból remélhetünk – amit ugye, a pártok megbízottjai osztanak. Mit gondolnak: segítenek nekünk? A választ a fantáziájukra bízzuk...
A saját luxusautó a sofőrrel együtt álom, úgyszintén a szerkesztőségi fotós fölszerelés – sőt még a saját, státuszban levő fotós is. Olyan magyar hálózat, akiktől riportútjaink során segítséget tudnánk kérni – és valóban segítenének is, nem létezik. Az újságírás hitelét pedig már régen lerombolta a bulvársajtó, ezért nagyon fel kell kötni a nadrágunkat, ha kiszállásra megyünk.
Mindez nem panasz: pusztán tények, korunk nehézségei. Nekünk ezekkel kell megküzdenünk.
TECHNIKAI ESZKÖZÖK – a múltban...
– „A fényképezésnél észnél kellett lenni, nem kattingathattam össze-vissza – mondja László. – Egy útra 12 darab színes, és 36 darab fekete-fehér képet kaptam – ebből gyakran három riportot is megfotóztam! A képeknek olyanoknak kellett lenniük, hogy címlapra is mehessenek, szóval nem volt gyerekjáték. A riportalanyok minden rezdülésére oda kellett figyelni, igyekeztem meglátni a hétköznapi helyzetek nagy pillanatait. Akkoriban még nem volt mobiltelefon, és ha kimentünk egy riportútra, három napra kiszakadtunk időből és térből: csak az „itt és most” létezett. Emiatt vicces sztorik is megestek velünk. Megtörtént például, hogy szállást ígértek nekünk a szőlőhegyen egy hétvégi házban. A gazda azonban nem jelent meg, mi pedig kénytelenek voltunk a szénakazalban éjszakázni. Halálra fagytunk...” „Még nem létezett számítógép sem, írógépen dolgoztunk – szól közbe Éva –, ezért az újságírónak alaposan meg kellett gondolnia, mit vet papírra. Ha valamit elrontottam, újragépelhettem az egészet.” A lap átfutási ideje hat hét volt – kellett is ennyi, hiszen a fényképeket elő kellett hívni, a cikkeket nyelvhelyességi szempontból korrektúrázták, majd újragépelték – és a nyomdai előkészítés sem volt olyan egyszerű, mint manapság.
... és ma
Ma annyit fényképezünk, amennyit csak akarunk, és a fotót helyben meg tudjuk mutatni az interjúalanynak. A beszélgetéseket diktafonra lehet venni, és ha az írás folyamán hibát követek egy-kettőre ki tudom javítani a szövegszerkesztő segítségével. A lap átfutási ideje egy hét – a munkánk ma már elképzelhetetlen számítógép nélkül.
Lány a bányában: Lampl Zsuzsa
SZERKESZTŐSÉG – a múltban
– „Olyan voltunk, mint egy nagy család – emlékszik vissza László. – Sok időt töltöttünk együtt, egymáshoz csiszolódtunk. Itt is voltak ellentétek, rossz napok, de másnap mindig kisütött a nap. A szlovák szerkesztőségek irigyeltek bennünket, olyan jó társaság voltunk. Minden születésnapot, névnapot megtartottunk – összekovácsolt bennünket a küldetéstudat, az az érzés, hogy magyarok vagyunk és meg kell őrizni a nyelvünket és a kultúránkat. Az Új Nő is ezért létezik még, Éva küldetéstudatból vállalta és vállalja a lapkiadást. (Neki is az a véleményem, mint neki: ha a Nő eltűnne, vele valami végleg eltűnne az életünkből.) Talán mi jobban tudtuk, mit miért teszünk, mint a szlovák kollégák, akiknek nem kellett olyan alapvető dolgokért – például az iskoláinkért, a nyelvhasználatért – harcolni, mint nekünk. Haraszt Mészáros Erzsébet igyekezett szakmailag is összeválogatni a szerkesztőket: például volt köztünk pedagógus (Megyeri Andrea, Gál Eta), vegyészmérnök (Baranyai), építészmérnök (Könözsi István), agrármérnök (H. Zsebik Sarolta), szociológus (Lampl Zsuzsanna), írónő (L. Gály Olga) is. Ha riportra mentünk, és a témában nem volt otthon a szerkesztő, külsőshöz fordultunk (például néprajzkutatóhoz).”
... és ma
Szerekesztőségünk ma is barátságos, ám nagyon kicsi – többségében külső munkatársakkal dolgozunk. Az újságírók otthon és a terepen dolgoznak, ritkábban járnak be a szerkesztőségbe. Egy dolog azonban ma sem változott: ez pedig a küldetéstudat. Hisszük, hogy kisebbségi létünk ma is plusz feladatot ró ránk – és emiatt cseppet sem vagyunk szomorúak, sőt, mindez erőt ad.
Kint a terepen Kocsis Aranka.
Termelési riporton Baranyai Lajos.
Aki történelmet írt a tűzhelyen: Mikola Anikó. Sorozata könyvben is megjelent.
Nagy esemény a faluban: T 603-sal megérkeztek a fővárosból az újságírók.
Ajándéksorsolás.
Mostani kiadónk, Nagyvendégi Éva lányával, Rékával.
