Igazság szerint a nagy hajszában szinte elfeledkeztünk róla: hetven éve, hogy megjelent a Nő. Az ötvenes években ez igen nagy szó volt, annál is inkább, mert akkoriban kevés volt a magyar szó. A következő évtizedekben akkora példányszámot ért el a lap – negyvenezer szorgos kezű dolgozó nő olvasta falun és városon, a gyárakban és a földműves szövetkezetekben –, hogy megjelenése igazi sikertörténetnek könyvelhető el.
A múlt kötelez, így az évforduló alkalmával majd minden számunkban találhat olyan cikket a kedves olvasó, ami csak neki és róla szól, mint ahogy a Nő is csak neki és róla szól. Kövesse hát figyelmesen az írásokat, nosztalgiából pedig olvassa el kis kivonatunkat a Dolgozó Nő első cikkeiből. Így írták 1952-ben a Nőt! S aki szemelgetett: a mostani kiadó, Nagyvendégi Éva.
Lapunk elődje a Dolgozó Nő című hetilap volt, amely 1952 januárjában indult. Az újság neve később Nőre változott, a rendszerváltozás után pedig Új Nőre. A lap életén keresztül nyomon követhetők az utóbbi hatvan év politikai-társadalmi folyamatai. Ha jobban megnézzük a Dolgozó Nő alapításának dátumát, mindjárt szemet szúr valami. 1948 decembere és 1953 januárja között ugyanis összesen kilenc magyar lapot adtak ki. Ne feledjük: közvetlenül a kitelepítések és a jogfosztottság évei után vagyunk, amikor nemhogy sajtótermék nem jelenhetett meg, hanem még az utcán sem volt szabad megszólalni magyarul. 1948 szeptemberében vitték ki az utolsó családokat, decemberben pedig megjelent az Új Szó...
Mi történt? Az, hogy a kommunista párt 1948. február 25-én puccsot hajtott végre. Átvették a hatalmat Demokrata Párttól, amely demokratikus választásokon (!) elért 60%-os eredménnyel irányította az országot. Ezzel a lépéssel Csehszlovákia csatlakozott a szovjet blokkhoz. A Szovjetunió azonban nem szerette, ha népei torzsalkodnak egymással, tudniillik ez megingathatta volna a hatalmát. Ez a magyarázata annak, hogy ugyanaz a Csehszlovákia, amely az év elején még vagonra teszi a magyarokat, az év végén már újságot ad nekik. Néhány hónap múlva megalakul a Csemadok, és lassan újra kinyílnak a magyar iskolák is...
A „nagy testvériség” terv része volt tehát a Dolgozó Nő megjelenése is – természetesen csak némi ellenőrzéssel. Az ötvenes években mind a cseh, szlovák, mind pedig a magyar lapok a kommunista párt ideológiájának hirdetőivé váltak.
Az egyes újságok főszerkesztői elsősorban jó pártkatonák voltak, akiknek fő szempontja nem az újságírás követelményeinek való megfelelés, hanem a Központi Bizottság kiszolgálása volt. Mindezt tudva, már nem csodálkozhatunk a Dolgozó Nő első pár évének címlapjain se: elsősorban a hősies, szövetkezetben dolgozó, egészséges asszony képe mosolyog vissza ránk.
A Dolgozó Nőt a Csehszlovák Nőszövetség kiadója, a Živena adta ki, első főszerkesztője pedig Hanka Nová volt, akit a következő évben Turi Mária váltott. Az újság folyamatosan fejlődik. 1966-tól elhagyja a „Dolgozó” előnevet, és Nő címen jelenik meg, hetente. 1962-től Szarkáné Lévai Erzsébet, majd 1972-1986 között Haraszti Mészáros Erzsébet lesz a főszerkesztő. Ezekre az évekre tehető a lap fénykora. A hagyományosan női témák mellett viszonylag nagy teret kapott az irodalom, odafigyeltek a szlovákiai magyar művelődés eseményeire, a népi kultúra bemutatására, kiemelten foglalkoztak a magyar iskolák helyzetével. A hetvenes-nyolcvanas években kiváló újságírók dolgoztak a lapban. Fotósait, M. Nagy Lászlót és Könözsi Istvánt országos szinten is a legjobbak közé sorolták, a címlapképeket irigyelték. A Nő ebben az időszakban csaknem 40 ezres példányszámban jelent meg. E kiadványokat családok százai őrzik mai napig a padláson.
1986-ban Pákozdy Gertrúd vette át az újság vezetését, 1989-ben pedig Zácsek Erzsébet, az Új Ifjúság egykori sikeres riportere váltotta. 1989 novembere után azonban drámai fordulat következett be a lap életében. A Csehszlovákiai Nőszövetség fokozatosan felbomlott, a Živena pedig nem kívánta tovább támogatni a lapot. Hosszas huzavona után a Nő megszűnt.
Végül 1994-től – új kiadó égisze alatt – Nagyvendégi Éva irányításával sikerült megmenteni a magazint: „Az olvasó talán nem is sejti, milyen nehézségekkel kell megküzdenünk hónapról hónapra. Nem olyan egyszerű ma a Felvidéken magyar női lapot működtetni. Mégis vagyunk, tesszük a dolgunk. S hogy miért? Mert hiszünk benne! Mert optimisták vagyunk. Mert tudjuk: a tegnap már elmúlt, s hogy milyen lesz a holnap, az csak rajtunk múlik.”
(Lacza Tihamér: A magyar sajtó Szlovákiában 1945 után c. tanulmánya alapján)
Címlap 1953-ból
1952
Asszonyaink írják: A lakszakállasi asszonyok a helyi efsz-ben nagyon szép munkaeredményeket érnek el. Vannak olyan asszonyok, akik munkateljesítményükkel bizonyítják be, hogy szívügyüknek tartják az efsz-ben való munkát, mert tudatában vannak annak, hogy gyermekeik számára, csak így tudnak szebb és boldogabb jövőt biztosítani.
Németh Ilona, Nagymegyer
Kedves Nőtársaim! Levelemnek az a célja, hogy asszonytársaimat meggyőzzem arról, milyen helyes lenne, ha a nők is foglalkoznának méhészkedéssel. Én 1947 óta méhészkedem. Igaz, hogy a méhek szúrnak, de ez ellen védekezhetünk. Munkára, asszonytársaim, felejtsük már el a régi mondást, hogy nőknek csak a főzőkanál való!
Liska Veronika, Szodov
Veres János:
Erzsike élmunkás lett
Erzsike élmunkás lett,
Még sosem feszült karcsú testén
ily szép ruha. Hajdan csak rongyban
csatangolt kint, a sötét mezsgyén,
ha megúnta a síróst otthon,
hol nyakig ült a fagyos gondban.
A szoknyát vígan simogatja,
szép rózsaszínű selyem kelme.
A szőke haja dús fonatja vállán aranylik;
fürgén lépked a kultúrházba, énekelve.
Első volt ő a békeharcban,
A nyár hevében, téli hóban.
S mosoly csillog a kedves arcban,
mikor a jelvényt felényujtják.
S boldogság zizzen minden szóban,
Mikor kezet fog s megköszöni.
Milyen nagy ünnep! Az apja széke
itt áll elől. Könnyét töröli,
mikor a lányát megtapsolják.
– S még erősebb lett most a Béke.
