„Amikor először jártam kint a telepen, egyetlen gondolat fogalmazódott meg bennem: csoda, hogy ezek a gyerekek egyáltalán iskolába járnak! Amíg az ember nem látja, el sem tudja képzelni, hogy egyes roma családok milyen körülmények között élnek” – mondja Hamelli Zsuzsanna (51, Berzétekőrös) a rozsnyói Fábry Zoltán Óvoda, Alap- és Szakközépiskola egykori igazgatónője.
Hamelli Zsuzsanna Borzováról származik: férjével sokáig Berzétekőrösön éltek, a kávézó és a kertészet azonban most már Gombaszöghöz köti őket. Zsuzsanna a tanítóképzőt Sárospatakon végezte, majd a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen honosította diplomáját. 1996-tól a rozsnyói Fábry-iskolában tanított: öt éven át igazgatóként állt helyt az intézményben.
A rozsnyói Fábry-iskolát több mint 90 százalékban roma diákok látogatják. Hamelli Zsuzsanna igazgatóként a szegregáció megállítását tűzte zászlójára – törekvését azonban nem mindenki nézte jó szemmel. Egy névtelen rágalmazó levél következményeképpen ötvenéves korában elhagyta a pedagógiai pályát.
Zsuzsannával és az ő nem mindennapi életútjával egy különös véletlen folytán ismerkedtünk meg. Gömöri riportutunk során éppen a gombaszögi Andrássy-kúriát és a mellette található intézőlakot vettük szemügyre, amikor egy kedves hölgy – mint megtudtuk, a szomszédos kertészet vezetője – kávéval kínált bennünket.
– Nemsokára kávéházat üzemeltetünk itt, az intézőlakban! – újságolta akkor mosolyogva Zsuzsanna. – Egy történelemmel, misztikummal átitatott helyet álmodtunk meg, ahol régi felvételekkel, archív anyagokkal illusztráljuk a térséget. Tudniillik mi nagyon ragaszkodunk a kultúrához, a magyarságunkhoz és a történelemhez! És ha már az élet úgy hozta, hogy ötvenévesen, a pedagógusi karrierem csúcsán lettem pályaelhagyó, a kávézóra új lehetőségként tekintek – mondta.
Mindent pénzben számolnak! Ha megkérdezel egy roma kisgyereket, hogy mennyi háromszor kettő, valószínűleg nem fogja tudni a választ. De ha azt kérdezed tőle, mennyibe kerül három kenyér, ha egy kenyér ára 2 euró, már rá is vágja, hogy 6 euróba!
– Miért állhatott bárkinek is érdekében besározni téged?
– Mert az illető nem akarta, hogy igazgató legyek. A levél írója azzal vádolt, hogy diszkriminálom a gyerekeket, hogy megkárosítom az iskolát. Ekkor telt le az előző ciklusom. Öt éven át vezettem az iskolát, tele voltam tervekkel a jövőre nézve. A diszkriminációt azért sütötték rám, mert az osztályokat igyekeztünk úgy kialakítani, hogy azokba nagyjából hasonló képességű gyerekek kerüljenek. Ez elkerülhetetlen, ha az ember színvonalat szeretne elérni! Pláne egy elromásodott iskolában, ahol az alapok alapjaitól kell tanítani mindent. A helyzetemen tovább rontott az, amikor elfogadtak egy törvényt, amely kimondta, hogy az összevont intézmények igazgatóinak a legmagasabb részképesítéssel kell rendelkezniük. Nekem nem volt középiskolai részképesítésem, igaz, két szakmunkáslevelet is szereztem a konkurens szlovák szakközépiskolában (vendéglátó és cukrász szakon), hogy szakmailag segítsem a saját diákjaimat. De nem vették figyelembe, így nyilvános meghurcoltatásnak voltam kitéve, és bizonygatnom kellett az igazamat. A törvényt különben nem sokkal ezután eltörölték. Végül a levélíró elérte a célját, nem lettem igazgató. Sőt, az egész huzavona annyira mélyen érintett, hogy az egész tanári pályát magam mögött hagytam.
– Mibe kapaszkodhat ilyenkor az ember?
– A tiszta lelkiismeretébe. És abba, hogy utólag sem csinálna semmit másképp! Amikor eljöttem, velem együtt nagyon sok kolléga is felállt a székéről, ami, úgy gondolom, egyértelmű visszajelzése a munkámnak. A gyerekeket viszont sajnálom. A szegregációban nincs jövőkép. Pedagógiailag hatékony, úttörő módszerek nélkül aligha lehet változást elérni ebben a rendszerben.
– Ennyire elkeserítő a rozsnyói romák helyzete?
– Vannak rendezett családok, amelyek ügyelnek az otthonaik tisztaságára, és rendben tartják a gyerekeket. De az átlag, sajnos, nem ez. A telepeken és a szociális házakban élők nagy részének nincs semmiféle elképzelése a jövőre nézve. Egyik napról a másikra, támogatástól támogatásig élnek. Előfordul, hogy egy tucat ember nyomorog egyetlen szoba-konyhában, a higiénia pedig egyenlő a nullával. Sok kisgyerek az iskolában lát először toalettet vagy folyó vizet – otthon, ahol érik, ott végzik el a dolgukat. A gyerekeket az utca neveli, vagy az idősebb testvérek. Az anyuka általában mindig a legkisebbre figyel, így a kilenc- és tízéves kislányok már „kis anyukákként” látják el a többieket. Csoda, hogy ilyen körülmények között nem tudnak felkészülni másnapra?
– Hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozni önmagában is óriási kihívás – hát még igazgatóként vezetni őket. Téged mi hajtott előre?
– Be akartam bizonyítani, hogy lehet esélye egy elromásodott iskolának is! Illetve folyamatosan azon ötleteltem, hogyan tudnánk az intézményt a nem roma szülők szemében újra vonzóvá tenni. Az elromásodásugyanis az utóbbi bő húsz év hozadéka. Sokáig a nem roma diákok is a mi állami iskolánkba jártak, de a 90-es évek végén megnyílt a református iskola, és a szülők átiratták őket oda. Gyanítom, hogy a Fábry-óvodának ugyanez lesz a sorsa, hiszen két évvel ezelőtt a református óvodát is átadták. A városban az a szóbeszéd járja, hogy aki nem akarja a cigánynak vagy a papnak adni, az majd elviszi a tótnak a gyerekét.
A lopások és betörések rendszeresek. Virágzik az uzsora, és a fetihez (metamfetamin, függőséget okozó stimuláns drog) is hozzájutnak a telepeken. „Van, hogy a családok – gyakran az egyedülálló anyák – annyira eladósodnak, hogy már a jövőbeli támogatásaik is el vannak ígérve. Az uzsorások néha 50 százalékos kamattal dolgoznak.”
– Milyen megoldásokban gondolkodtál?
– Próbálkoztam például magyar–angol nyelvű bilingviális osztállyal, hátha az angol nyelv meggyőzi a szülőket. A romagyerekek közül sokan az alapiskola végéig sem jutnak el, így kidolgoztam az alacsonyabb végzős osztályok tantervét is. Szerettem volna, ha van a gyerekek kezében valamiféle szakképesítés, máskülönben a munkaerőpiacon értéktelenek, és a 7. osztály után csak lézengenek az utcán. A lányok háztartásbeli ismereteket tanulhattak volna, a fiúknak pedig összeállítottam egy kisegítő munkás szakot. Illetve kertészeti szakban is gondolkodtam, hiszen a saját kertészeti vállalkozásunk révén el tudtam volna helyezni őket. Sokan persze ezt is félremagyarázták volna, hogy dolgoztatjuk a gyerekeket… Végül az igazgatóságom alatt beütött a koronavírus, ami a legtöbb számításunkat keresztülhúzta. A roma gyerekek nem tudtak bekapcsolódni a távolsági oktatásba, mi pedig hiába jártunk ki közéjük, teljesen el voltunk vágva a társadalmuktól.
– Gondolom, nem könnyű meggyőzni a gyerekeket, hogy tanuljanak…
– Mivel a gyerekek otthonról nem kapnak semmiféle támogatást, az hajtja őket, hogy mihamarabb pénzhez jussanak. Egy nyolcadikos fiú például, aki már kész férfi, és akinek esetleg már barátnője is van, hamarabb megy el feketemunkásnak, és vállal be ilyen-olyan fusizást, mint hogy tanuljon. Csak az a bökkenő, hogy így nem fogja előrevinni sem a saját életét, sem a társadalmunkat. Ezeknél a romáknál hatalmas eredménynek számít, ha valaki eljut a középiskola végéig. A középiskolásainknál egyébként több fronton is sikerült pozitív változást elérni. A magyar államtól kaptunk egy mozgó tankonyhát – ez egy hűtőautó és egy mobilkonyha együttese –, ami a vendéglátó szakosainknak nagyon nagy hasznára volt. A gyerekek megtanultak a nyilvánosság előtt dolgozni és az emberekkel kommunikálni. Sajnos, többségükben akkora a kisebbségi érzés, hogy fel sem merül bennük, más út is létezik, mint hogy krumplit pucoljanak valamelyik konyha mélyén.
– Mennyire volt nehéz együttműködni a szülőkkel?
– Meg kellett találni a hozzájuk vezető utat. A romák teljesen más értékrend szerint élnek, mint a fehér emberek. Náluk a fennmaradás és a család a legfontosabb. Ők nem akarnak agysebészek, atomfizikusok lenni – csak élni szeretnének. Ha az ember ezt el tudja fogadni, és egyenlő partnerként kezeli őket, akkor szót érthet velük. A szülők csak akkor jöttek be az iskolába, amikor probléma volt, és a gyereküket valami sérelem érte. Ilyenkor persze indulatosak, majomszeretettel védték a sajátjaikat. Én inkább leültettem őket az irodámban, ahol lecsillapodtak, még azokat is, akik korábban azzal fenyegetőztek, hogy megnyúznak minket.
– Többször érintettük már, hogy a roma gyerekek hamarabb érnek. A szexuális felvilágosítás mennyiben az iskola dolga?
– Szomorú, de ezeknek a gyerekeknek a pornófilm olyan, mint a mesefilm. Próbálkozhatunk mi felvilágosítással, ha a család esténként együtt nézi a felnőttfilmeket. Az iskolában is nagyon résen kellett lennünk, hogy ne legyenek ebből fakadó problémák, például ne bújjanak össze a gyerekek a WC-ben. És sajnos, ezeket a dolgokat megint csak nehéz közölni a szülővel, hiszen nem a gyereket, hanem a tanárt fogják hibáztatni.
A Hamelli-kertészetet 2002-ben alapította Zsuzsanna férje és sógora. Azóta Gömör egyik legjelentősebb kertészeti vállalkozásává nőtte ki magát. Fő profiljuk a virágtermesztés, de krumplit, illetve káposztát is termelnek (utóbbit maguk is savanyítják).
– Nincsenek a térségben olyan képviselői a roma közösségnek, akikre felnézhetnek? Akik példaképként mutatnák, hogy máshogy is lehet?
– Vannak ügyes, szép karriert befutott emberek. Viszont az átlagos romának a jómód a példa, és nem az intelligencia.Én úgy látom, hogy inkább a vajdának lenne fontos szerepe: ha volna egy erőskezű vezetőjük, akitől tartanak és akire felnézhetnek, az csak a javukat szolgálná. Mi az iskolában próbáltuk visszatanítani a gyerekeknek a saját kultúrájukat: együttműködtünk roma szervezetekkel, ahol mesélnek nekik a gyökereikről. Otthon, a családjuktól ezt a fajta tudást már rég nem kapják meg.
– Feltételezem, hogy teljesen mást jelent a sikerélmény fogalma egy ilyen iskolában...
– Itt egyszerre pedagógus, pszichológus és szülő az ember. Míg más iskolák igazgatói annak örülnek, hogy a gyerekeik milyen szép eredményeket érnek el a versenyeken, én annak örültem, ha nem voltak tetűproblémáink. Vagy ha megtanítottunk rendesen tisztálkodni egy kisgyereket. Sajnálatos viszont, hogy az országos tesztelésbe az ő tanulmányi átlagukat is beszámítják. Azzal érvelnek, hogy ugyanannyi gyereksegélyre jogosultak, mint bármelyik másik család, így a rájuk vonatkozó kötelezettségek is egyformák. Csakhogy ekkora hátrányt behozni szinte lehetetlen! Az így kapott eredmények soha nem fogják hűen megmutatni, hogy hogyan teljesítenek a magyar iskolák.
– Valaki, aki élete felét arra tette fel, hogy hátrányos helyzetű gyerekeknek segítsen, hogyan talál új kihívást az életben?
– Hiszek a Jóistenben – abban, hogy van, aki vigyáz rám és erőt ad nekem. Talán ő akarta úgy, hogy a pedagógiai tudásomat innentől kezdve csak az unokám nevelésének szenteljem. Miután otthagytam az iskolát, nem sokáig tétlenkedtem: projekteket kezdtem írni családi cégünknek, és teljes erőbedobással belevetettem magam a kertészeti vállalkozásunkba. Most pedig a kávézó a fő projekt, illetve írni kezdtem. Kávéházi történeteket jegyzek le egy-egy jó beszélgetésről, élményről: ezek a kávéház Facebook-oldalán olvashatók. Nagyon sok pozitív visszajelzést kapok! (Mosolyog.) Néha pedig, amikor úgy érzem, hogy túl sok a teendő, csak kiülök ide, a pálos monostor mellé. Nézem a természetet, és töltekezem. Hátrafele nem nézek már, előre viszont igen!
