Szipogva, forró teás termosszal a kezünkben vágunk neki a színpompás ősznek. Ám az időjárás megtréfál bennünket, mert sokszor már hatalmas köd ereszkedik a tájra.
Így készül a természet a télre: mikor be akarjuk járni a természet csodáit, és megnézni az őszi erdőket és a vizeket, az orrunkig sem látunk.
Nekem rögtön eszembe is jutott a vicc a szögedi nénikről, miszerint két asszonyka beszélget: ,,Ejj, de nagy „feneköd” van! S a másik rögtön rávágja: ,,Nököd, Mariskám, nököd!” Mert ha már egyszer az idő nem kedvez nekünk, azért a humorunk maradjon a régi. Szóval, az erdész, a fotós és az újságíró a fene nagy köd ellenére is útnak indulnak, hogy megnézzék az őszi Csallóköz flóráját és faunáját. Először a Csiliz lassú folyását vesszük szemügyre. (A Csiliz patak egykori Duna-ág, ám a bősiek ma azt mondják: nem patak az, csak Csiliz!)
A víz szabályozásának köszönhetően ma lassan folydogál, holott régen a Csiliz jelentette az egyik legnagyobb veszélyt az Alsó-Csallóközre. A sárguló faleveleket lágyan ringatja a víz felszíne: olyan, mintha egy színeit vesztő meseországban járnánk. Kísérőnk, Fekete Zoltán erdész mesél nekünk az itt megbúvó állat- és növényvilágról. Leveleket nézünk, ágvégeket szagolgatunk, madárfütty után hallgatózunk. Megtudom, hogy a varjútövis hegyes kis végére szúrja fel a tövisszúró gébics a kiszemelt prédáját!
Hihetetlen. A madár zsákmányállatát erre a szúrós végű növényre biggyeszti, hogy aztán jól belakmározzon belőle! Míg én csodálkozom ezen a kegyetlenségen, a fiúk mosolyognak rajtam, hogy: hát a természet már csak ilyen! Továbbállunk, és később holtágak, aktív csatornák között barangolunk. Döbbentem figyelem a hódok által véghezvitt nagy lakmározást! A fák törzse teljesen lesoványodott, s mikor a közelükbe megyünk, akkor látjuk csak igazán, mekkorát harap hód úr a fa törzséből.
Közben a szajkó hangjára hívja fel erdész kísérőnk a figyelmünket. Hiszen a szajkó az, amely mindenféle hangot utánozni képes, sőt, még szavakat is taníthatunk neki! Mi aznap éles riasztást hallhattunk tőle. Lehet, a betolakodókat érezte meg a személyünkben?
– Ahogy közeleg a tél, egyre nagyobb lesz a csend. Hiszen elmennek az énekeseink. A falevelek elszégyellik magukat, és lehullnak. Potyog a sok makk, s az állatok – a mókusok, pelék – összegyűjtik ezeket az odújukba. Óriási mennyiséget halmoznak fel! A hörcsögök a földeken szintén rengeteg gabonát össze tudnak hordani! Készülnek a téli időre, és szorgosan gyűjtögetnek – meséli nekünk Zoltán, miközben az Öreg-Duna medréhez igyekszünk. Azt mondja, ahol épp sétálgatunk, ott a Duna áradáskor a fejünk búbjáig érne. Most igazából a medrében sétálhatunk. Iszapos, mocsaras területen járunk, ahol síri csend honol. Csak a kisebb-nagyobb kagylók ropogását halljuk a lábunk alatt. Tappancsokra lelünk!
– Ez, ni, a rókáé! Ez pedig a hódé! – mutatja nekünk Zoltán. Mi pedig azon mókázunk Edével, a fotóssal, hogy majd mikor a róka és a hód visszatér, ők is megvizslatják a mi lábnyomainkat, ahogy mi most az övéiket. Az erdészét már ismerik, na de a miénket?!
Sokak szerint a szunnyadni készülő természet szomorú és lehangoló. Mekkora tévedés! Nincs annál szebb, mint amikor megnyugszik az életet adó tér körülöttünk. Szinte érezni, ahogy álomba merül: kopár a táj, kevesebb a zaj, elcsendesül minden.
Az állatok rejtekhelyet keresnek maguknak, hogy téli álmot aludjanak. Gyakran a fiatal egyedek összeverődnek, hogy felmelegítsék egymást a hűvös időkben. Az élet lelassul. A kisebb vizek befagynak, a halak iszapos, hínáros helyre húzódnak, majd egy helyben maradnak. Mintha megdermednének.
Ha befagy a halastó, az ember léket vág rajta, hogy oxigénhez jussanak a halak. A költöző madarak elvonulnak, s még a tyúkok is tollat cserélnek. A prémes állatok pedig dúsabb bundába bújnak. Még a legyek is „elülnek”! Halkan lépkedünk tovább, s a túra végére teljesen elcsendesülünk. Eszembe jut József Attila Holt vidék című versének néhány sora, miszerint:
„Kövér homály, zsíros, csendes;
lapos lapály, kerek, rendes.
Csak egy ladik, mely hallhatón
kotyog még a kásás tavon
magában..."
Fotó: Dömötör Ede
