Mennyit álmodoztunk róla... Hogy ott állunk majd hosszú nadrágban vagy épp tele tetoválással – mert mi már megengedhetjük magunknak. Vagyis megengedtük magunknak, mert a szülők vagy az iskola többé nem szólhat bele az életünkbe. Felnőttünk, elindultunk a saját utunkon. A kérdés: Vajon ez az út merre vezet? Fiatalon mindannyian más képet alakítunk ki magunkban arról, hogyan fogjuk megteremteni saját függetlenségünket. Keressük a módot, hogyan válhatunk igazi felnőtté saját magunk szemében...
Vajon milyen lelki mozgatórugók hátráltatnak minket a felnőtté válásban? S miért olyan veszettül nehéz megfogalmazni a lélek oldaláról a felnőttség kérdését? Többek közt erről is beszélgettünk Limpár Imre (Budapest) tanácsadó szakpszichológussal.
– Félünk a témától, mert nehéz téma! – mondja a szakember. – Egy álfelnőtt például retteg a lelepleződéstől: felnőttnek gondolom magam, de valójában nem vagyok az, és félek attól, hogy ez mások számára is kiderül... A másik lehetőség: tudom magamról, hogy nem vagyok felnőtt, de valamelyest azért mégiscsak el kellene adni magamat a világnak, mert, mondjuk, betöltöttem már a harminckettőt. Sokszor üres frázisokat pufogtatunk, mint például: „Az a felnőtt, aki felelősséget vállal önmagáért és a szeretteiért.” Mit is mondtam ezzel? Igazából semmit. Én a filozófus Ancsel Évát szoktam idézni, aki azt írta: „Az ember akkor felnőtt, amikor már nem kér kegyelmet.” Pluszban ilyenkor szóba szoktam hozni a sorsot is. Szerintem azt az embert nevezhetjük felnőttnek, aki nem mutogat végre másra, hanem azt mondja, hogy ez az én életem, és elsősorban én tehetek arról, hogy az életem miképp alakul. Tönkremegyek vagy kivirulok: ez elsősorban rajtam múlik. És így tovább. Nem az a felnőtt, akit nem érnek csapások, hanem az, aki kibírja a csapásokat, és ki tud mászni a gödörből.
– Az ön olvasatában ki az álfelnőtt?
– Amikor jól megy a sorunk, akkor könnyű felnőttnek látszani. Ellenben amikor elér minket egy krízis, akkor kérdés, hogy elfogadjuk-e az életnek azt a tulajdonságát, hogy nem mehet mindig jól nekünk... Mert nem csak boldog és könnyű pillanatokból áll az élet. Szerintem egy álfelnőtt mindig jól akar járni, mindig jól akarja magát érezni. Ez nem azt jelenti, hogy sosem billenünk meg, hanem azt, hogy a kibillenés után hamarabb megtaláljuk az egyensúlyunkat.
Az érést ne keverjük össze a fejlődéssel! Bizonyos dolgokat nem lehet sürgetni. Harmincéves kor alatt például veszélyes vezetői pozícióba kerülni, mert a fiatalok még éretlenek. Az élettapasztalat, a szakmai tapasztalat megszerzése is érésnek számít. Ma az informatikai területen valaki 26 évesen már szenior lehet. Nem tartom helyesnek! A lélek hajlítható, de mi lesz a vége ennek a nagy rohanásnak 45-50 évesen?
– Mi segít és mi hátráltat bennünket a felnőtté válásban?
– Érdemes különválasztani a személyi tényezőket, illetve a környezeti körülményeket. Vajon kinek érdeke, hogy ne legyek felnőtt? Sokaknak. Ha társadalmi szinten nézzük, akkor a mindenkori politikai hatalomnak. A marketingeseknek is elemi érdekük, hogy azért olyan nagyon ne legyünk felnőttek. Plusz ne nagyon gondolkodjunk, mert akkor nem leszünk jó fogyasztók, kevésbé leszünk manipulálhatók, vagyis befolyásolhatók. A családban ez gyakran úgy néz ki, hogy van egy családanya, aki nagyon szeret fürödni a családanyaságában. Ám nem biztos, hogy tényleg annyira vágyik arra, hogy a kislánya vagy a kisfia felnőjön, és leváljon róla... Hiszen ezzel elveszik tőle azt az erőforrást, ami élteti. A másik oldalon ott vannak az éles helyzetek, amikor is bedobnak bennünket a mélyvízbe. Például: betöltöttem a 16. életévemet, de még mindig szorongok, ha el kell menni a postára befizetni a csekket... Ha már anyu úgyis megy, legfeljebb elküldöm vele... Esetleg merek-e nemet mondani bizonyos helyzetekben – vagy inkább elbújok egy ímél mögé. Merek-e hangot adni a véleményemnek? Ezek fontos kérdések.
Limpár Imre
– Hogyan tudják segíteni a szülők a gyerekeiket a felnőtté válásban?
– Jó lenne, ha megengednénk a gyerekeinknek, hogy időnként fájdalmat okozzanak maguknak! Akár a szó szoros értelmében, akár átvitt értelemben. A legjobban egy példával tudnánk ezt szemléltetni. Manapság a legtöbb iskolában kizárólag elektronikus naplóban kapják meg a diákok az érdemjegyeiket. Ezt káros dolognak tartom, hiszen könnyen előfordulhat, hogy a szülők hamarabb tudomást szereznek a gyerek rossz jegyéről, mint ő maga. Régen, ha a gyerek rossz jegyet kapott, akár két napig is azon tanakodott magában, hogy miképp „adja be” a szülőknek, mikor írassa alá az ellenőrzőt és hasonlók. A morfondírozás életre nevelte a gyereket. Mert ugyan szorongott ez idő alatt: ámde a szorongás nem jelent feltétlenül rosszat. Adott volt egy nehéz helyzet, amikor ki kellett állni a szülő elé, ki kellett állni magunkért – ami a későbbiekre nézvést is hasznos tapasztalatnak bizonyult. Amennyiben a gyerek nem találkozik ilyen érzésekkel, akkor a tapasztalatokat nem tudja a saját hasznára fordítani. Egyébként mélyen hiszem, hogy a gyerek van velünk, és nem mi vagyunk a gyerekkel! Ha ezt a különbséget figyelembe vesszük a hétköznapokban, az ünnepnapokon, akkor már sokat tettünk azért, hogy gyerekeinket az életre tanítsuk.
Sajnos, sokan elfelejtik, hogy a jó viszonyt a kamasz gyerekkel nem akkor kell kialakítani, amikor a gyerek serdül, hanem már csecsemőkorban. Sok férfinál tapasztalom, hogy úgy vannak beállítva: jaj, hát ezzel a csecsemővel nem tudok mit kezdeni... Majd ha beszélni kezd, és értelmes lesz, akkor beszállok a nevelésébe. Akkor viszont már késő!
– A technika vívmányaival körülvett gyerekek számára nehezebb lehet a felnőtté válás?
– Nem mondanám, hogy nehezebb. Csak más! Egy alkoholfüggőség simán tönkretehet családokat és sorsokat – de éppígy egy okostelefon is! A baj viszont az, hogy ezt nem látjuk be. Amikor egy hároméves gyerek közelít a bárszekrény felé, akkor nem fogja kinyitni, mert tízből kilenc szülő ezt nem engedi meg. Az okostelefont viszont odaadjuk a gyerek kezébe. Miért? Pár hónappal ezelőtt az egyik kliensem egy remek gondolatot fogalmazott meg: „Rájöttem arra, hogy engem nem a sors ver, csak következmények vannak.” Tehát ő belátta azt, amire sokan nem képesek. Vagyis azt, hogy most csak arat: pontosabban az előző tíz-húsz évének a következménye az, hogy most milyen most az élete... Azt gondolom, hogy ez már egy felnőttes hozzáállás. Az álfelnőtt erre azt mondaná, hogy nincs szerencsém, a felnőtt viszont belátja, hogy a tettének igenis következményei vannak.
– A fiataloknál mostanság az állandó felpörgetettség a legveszélyesebb – és gyakori a kiégés. A legtöbb fiatalnak inkább csak vágyai vannak, mintsem céljai. Ha valaki egyszer rádöbben élete nagy céljára, a főbb kikötőkre, ahol ő célba akar érni: akkor nem fog kiégni. A FOMO jelenségéről is egyre gyakrabban cikkeznek. A mozaikszó az angol „Fear of Missing Out” kifejezés betűiből tevődik össze, ami magyarul nagyjából annyi tesz: „Félelem attól, hogy lemaradunk vagy kimaradunk”. Rengeteg fiatal érzi azt, hogy minden nap történnie kell valaminek, mert ha nem, akkor lemaradunk valamiről. S ez az érzés bizony megbetegíthet, mert hiszen nem tudjuk az Instán az összes posztot megnézni – és persze nem is kell! Az igazi élet nem az online térben zajlik.
– Saját magunkat hogyan tudjuk kirángatni egy vesztes helyzetből?
– A motiváció elvesztésének egyik komoly tünete, hogy kudarc esetén azonnal elkezdjük a környezetünket hibáztatni. A jó motiváció ott kezdődik, hogy valós célokat tűzünk ki magunk elé. Érdemes megtalálni a saját kis mozgatórugóinkat, amelyek akkor is beindulnak, ha épp egy esős, borongós hétfő reggelre ébredtünk... Nem érdemes mástól várni a változást, saját magunknak kell megváltozni. Elsősorban mi vagyunk a felelősek az életünkért. Az én krédóm évek óta az, hogy mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint eddig tettünk... Ezért is lehetséges a változás!
