Nyitra megye önkormányzata 2011 májusában hozott egy döntést. Mivel nem kifizetődő két különálló épület fenntartása a magyar és a szlovák gimnázium részére, a zselízi Comenius Gimnázium – úgy, ahogy van – átköltözik a szlovák gimnázium épületébe, de jogalanyisága megmarad. Csaknem négy és fél ezren írták alá a petíciót a döntés ellen. Hiába. A zselízi magyar gimnázium a szlovák gimnázium legfelső emeletére költözött.
Gubík Mária, a zselízi gimnázium magyartanárnője már hármadik évtizede oktatja szívvel-lélekkel a diákokat. Nevét sokan ismerik. Élete nagy részét a régi épületben töltötte. Őt kértük meg, mesélje el, hogyan élte meg a történteket.
Baljós előjelek
Néhány éve született egy kezdeményezés, egy néprajzzal foglalkozó osztály indítására, és úgy több tanulónk lett volna. Való igaz, nem lett volna egyszerű véghezvinni a tervet, de semmi sem egyszerű! Ma azt kell, hogy mondjam: mi ezeket a gyerekeket egyszerűen elengedtük. Olyan helyzetben, amikor fontos lett volna a létszám emelése. Bármilyen lelkes, értelmes kezdeményezés indul, mind elakad valahol, és valamiért nem tud „testet ölteni”. Ami megvalósult, az egy látványos beruházás.
Beépítették a gimnázium épületének tetőterét, nagy összeget kaptak rá a megyétől. Nagyon szép lett. Az alsó szintek maradtak eredeti állapotukban, beázva, helyrehozatlanul. Mi az új, de nem gazdaságos fenti részt használtuk. Tetszetős volt, de télen olyan hideg, hogy majd megfagytunk – külön kellett fűteni, villany fűtőtestekkel –, nyáron meg annyira meleg, hogy nem lehetett fönt tanítani.
Nem volt szerencsés ötlet ez az átépítés, mert már akkoriban tudtuk, hogy valójában nem lesz szükség rá, hiszen kevés a gyerek. Nyitra megye önkormányzata pedig eldöntötte a sorsunkat.
A költözés
Májusban jött az első határozat: egy épületbe költöztetik a két zselízi gimnáziumot. Ezután én magam is gyűjtöttem az aláírásokat, és részt vettem azon az önkormányzati ülésen, ahol, sajnos, nem tudtuk meggyőzni a megyei képviselőket. Megszavazták a költözést! A régi épületünkben a tavalyelőtti június végéig folyt a tanítás. Akkor, már az utolsó hetekben elkezdtük átvinni a dolgainkat a szlovák gimnázium második emeletére. Még szeptemberben és októberben is költözködtünk.
A végsőkig hittem abban, hogy a folyamat visszafordítható lesz, és a könyvtárat az utolsó pillanatig megtartottam a régi épületben. Nem sokkal azelőtt ugyanis a szülői munkaközösség egy könyvtárszobára elegendő új polcot csináltatott, és sikerült fokozatosan berendeznem. Végre teljesült az a vágyam, hogy olyan osztályban taníthassak, ahol – a tankönyveken kívül – mindig kéznél van a szakirodalom és a szépirodalom is. Nehéz szívvel be kellett látnom, hogy hiába várok a csodára. Áthoztuk új helyére az iskola könyvtárát is.
Az új helyzet
Jelenleg a zselízi szlovák gimnázium második emeletén vagyunk. Érettségi tablóinknak csak egy részét tudtuk áthozni, a többi az üresen álló, régi épületben maradt. Fájó, de lazul a kapcsolat az alapiskola és közöttünk. Itt nincsenek osztálytermek, helyette szaktantermek vannak, a tanári szakpárosítások szerint beosztva. Egy szaktanterem – egy tanár. A diákok vándorolnak osztályból osztályba. A régi épületben volt saját osztályuk, amelynek megvolt a maga hangulata, sőt varázsa. A lányok teázósarkat alakítottak ki benne, szinte a második otthonuknak érezték. Azok a tanulók, akik éveket töltöttek ott, nem tudnak itt megszokni, mint ahogy én sem tudok. Pedig magától semmi sem fog megváltozni. Valami okból a túlélésre vagyunk berendezkedve, nem a megmaradásra.
Gubík Mária
A jövő még több gondot tartogat. Az alapiskolákban már látják, hogy évről évre egyre nehezebb lesz gimnáziumi osztályt indítani. Már régebben el kellett volna gondolkodni azon – talán még most sem késő –, hogy milyen képzés induljon még a városban, hiszen Zselízen a magyar és a szlovák gimnáziumon kívül nincs más középiskola. Persze, rosszabb helyzetbe is kerültek már középiskolák kis hazánkban, volt, amelyiket be is zárták. Utólag mindig könnyű okosnak lenni. Ha tetszik, ha nem, egyre kevesebb a gyerek, s az a kevés is rengeteg lehetőség közül válogathat. Ha nem Szlovákiában, akkor Magyarországon tanul tovább, ahol igazán azt tanulhatja, ami érdekli. Egyet azonban semmiképp se felejtsünk el:megtartani sokkal könnyebb egy iskolát, mint újraindítani. A megmaradáshoz kívánunk kitartást, rengeteg erőt és azt, hogy végre ne csak a pillanatnyi „tűzoltáson” gondolkodjanak azok, akiknek kezébe a sors a döntés terhét letette.
A Kincső Ifjúsági Néptáncegyüttes vezetői, Juhász Sándor és Eszter úgy gondolták, hogy jó lenne a zselízi gimnáziumban néprajzos osztályt indítani. Minden segítséget megkaptak volna hozzá. A gimnázium nem tartott rá igényt. Az osztályt végül a Duna utcai gimnáziumban nyitották meg. Juhászék két éve ismét próbálkoztak a zselízi gimnáziumban, de nem jártak sikerrel. Összejött volna egy osztály, mert jelentkeztek gyerekek más táncegyüttesekből is, Ipolynyéktől Kéméndig.
Mivel a jelentkezők egy része nem helybéli, ezért kollégiumot kellett volna létrehozni. (Megjegyzem, rengeteg középiskolás lakik más városokban a kollégium helyett inkább albérletben. Nem gond.) Gond lett volna viszont a próbatermek bebiztosítása. Juhászék nem hiszik, hogy volna értelme újra egyeztetni az ügyben. A Fóti Népművészeti Iskolában tanul nyolc növendékük. Oda járnak, ahol kellenek. Remélik, hogy a gyerekek így is megkapják azt a képzést, amit szeretnének.
A gimnázium elköltözése az alapiskola tanárai és diákjai számára is érzelmi traumát jelent, hiszen évekig együtt voltak, szinte egy épületben. Tulajdonképpen csak egy ajtó zárta el a folyosókat egymástól.
A gimnázium diákjai javarészt a szomszédos alapiskolából kerültek ki, így az alap- és középiskola közt stresszmentes volt az átmenet. Gyakorlati szempontból sem volt logikus a költözés, hiszen annak idején elég sok volt az áttanítás a gimnáziumba, s ez jelenleg számításba sem jöhet. Nincs messze a másik iskola, de a forgalmas főút miatt a gyerekeket nem lehet közlekedtetni. Elmentek a középiskolások, és most ott áll üresen a magyar gimnázium épülete. Ki tudja, mi lesz a sorsa? Sokak szerint a legjobb megoldás a gimnázium és az alapiskola összevonása lenne.
Rekviem egy gimiért
A iskola negyedik osztályos diákjaival találkoztam, akiket arról kérdeztem, mi a véleményük a helyzetről.
− Szerintem a petíció túl későn lett meghirdetve. A költözést Nyitrán már úgyis eldöntötték. Olyan emberek, akik nem is tudják, hogy ez itt a mi mindennapi kis életünkre milyen hatással lesz. Hoztak egy döntést úgy, hogy minket meg se kérdeztek.
− Traumaként ért minket, hogy át kellett ide költözni, mert nem tudtuk, hogy mit várhatunk. Rosszabbra számítottam. Nincsenek köztünk konfliktusok, a szlovák diákokkal és egymás közt sem. Jobban összetartunk.
− A költözés után nyáron eljöttünk a nyomtatványokat intézni, hogy a tanévkezdésre minden meglegyen. Amikor először feljöttem ide, az volt az érzésem, hogy ez nem is iskola, hanem egy szálloda, egyetlen emelettel. A régi, többszintes épületünk, az volt az iskola, annak volt lelke.
− Ha vissza lehetne menni a régi épületbe, azonnal visszamennék.
− Nekem tetszik, hogy egyik osztályból a másikba futkosunk. Számomra így gyorsabban megy az idő. Hátránya, hogy mindig magunkkal kell vinni a holminkat.
− Sokkal erősebb lett itt a kapcsolat köztünk és a tanárainkkal is.
− A másik iskolában a szaktantermek úgy voltak elosztva, hogy volt külön informatikaterem, biológiaterem, angolterem. Most a számítástechnika együtt van a fizikával. Ott a szünetben be lehetett menni a számítógépekhez, most így nem lehet.
