Szörfözök a Facebookon. Egyszer csak egy fényképen felismerem a nővéremet, ahogy 18 évesen szaval egy mára megszűnt, akkor legendás bárban.
„A Dunaj táncegyüttes tagja?” – kérdi egy hozzászóló. „Téves – hangzik a felelet. – Ez inkább Jókai Napok lehet”. De honnan van ez a fénykép? Azt se tudtuk, hogy létezik.
Pinke László szabadidejének jelentős részét továbbra is a képgyűjtésnek szenteli. Azt mondja, egy dolgot megbánt az életében: mikor antennaszerelőként dolgozott, minden tetőre feljutott, s nem örökítette meg a város változásait.
A következő fotón a nyolcvanas években (a tornadresszéről legalábbis így vélem) egy csini oktató, szőke, bongyor hajjal aerobikot (?) oktat. Kiderült, hogy az ismerősöm: ma ötven fölött járó hölgy, hosszú, egyenes, fekete hajjal. „Laurika, ez te vagy? Hihetetlen!” – kérdik néhányan, majd az illető hölgy is hozzászól: „Úristen! Ki fényképezte ezt, és mikor? És neked honnan van meg?!” Ilyen, és ehhez hasonló beszélgetések folynak Pinke László Facebook oldalán.
– Honnan van ennyi képe?
– Kisebb részben saját felvétel, nagyobb részben gyűjtemény. Hat-hét éve kedvtelésből kezdtem el a várost fotózni, közben pedig rendszereztem a régi családi felvételeket is. Feltűnt, hogy épületek egyiken sem láthatóak. Én pedig nagyon szerettem volna összehasonlítani a mai állapotokat a régivel. Elkezdtem kutatni. Első utam a könyvtárba vezetett. Sikerült megbeszélni az igazgatónővel, hogy a régi helyi újságokat egyesével elhozhatom, és átfényképezem belőlük a képeket. Aztán eszembe jutott: jobban járnék, ha a régi újságok fotósaival venném fel a kapcsolatot. Egyikükkel, Ladislav Eliášsal, aki a hajógyári lap fotósa volt, sikerült is találkozni.
Kaptam tőle egy albumot, amelyben látható, hogy elbontják a régi házakat, és építik helyükre a lakótelepet. Azt hiszem, valahol itt kezdődött a gyűjtögetés. Elhatároztam, bejutok olyan elhagyatott helyekre, ahová az átlagember nem léphet be.
– De ha nem lehet valahova belépni, mert az épület történetesen le vannak zárva, Önnek hogy sikerült?
– Kíváncsi is vagyok, meg mozgékony is. Szeretem a kihívásokat, és ha valami érdekel, akkor nem ismerek akadályokat. Elsősorban természetesen engedélyt kérek az épület gazdájától. Van, hogy kapok, van, hogy nem. Ilyenkor átmászok a kerítésen, esetleg munkásnak álcázom magam... Sikerült körbefotóznom a Klapka téren majd tíz éve üresen álló (volt) poliklinikát – a képek a gyönyörű, történelmi épület pusztulásáról tanúskodnak. A hetes lakótelepen a nemrégiben kiürített egészségügyi központba is akkor osontam be, amikor épp munkálatok folytak: senki sem vett észre. Az Anglia parkban található 12 emeletes épületbe pedig (ahol a szovjet hadsereg tisztjei voltak elszállásolva a kivonulásukig), egyszerűen bemásztam. Találtam ott néhány díványt – úgy tűnt, a hely a drogosok tanyája. Az egyik díványról feljutottam a tetőre. A látvány magáért beszélt: az épület tetején már fák nőnek.
– Az interneten láttam a videóját az Öregvárról. 1991-ig szovjet laktanya volt, ezt követően lezárták, csak ritkán, bizonyos alkalmakkor engednek be látogatókat. A legtöbb komáromi még sosem járt benne. Oda hogy jutott be?
– Mondhatom, kissé kalandos úton. Igyekeztem engedélyhez jutni – nem kaptam. Egy kis idő múlva látom: munkások dolgoznak a vár területén. Erre én is munkásruhába öltöztem, a vállamra rádobtam egy deszkát – és szépen beoldalogtam a kapun. Bent aztán elővettem a ruhám alá rejtett fényképezőgépemet. Az egész várat körbefotóztam. Valaki azonban észrevette, hogy nem vagyok odavaló... Valahogy Gráfel Lajos helytörténész (a Komáromi Városi Hivatal Műemlékvédelmi Osztályának vezetője) fülébe jutott a dolog, aki aztán megkérdezte, nem én voltam-e véletlenül az „illegális betolakodó“. Szó szót követett, végül megkaptam a kulcsot és az engedélyt is. Nemcsak fényképeket készítettem, hanem videofelvételeket is.
– Létezik egy fotó, amelyen szovjet katonák díszszemlét tartanak. Ezt hol szerezte?
– Miközben fotózgattam a várat, egyre kíváncsibb lettem. Vajon milyen lehetett az itt elszállásolt katonák élete? Rábukkantam egy érdekes sorozatra (a képek a Dunatáj fotósától, Németh Istvántól származnak): a szovjet csapatok 1968-as bevonulását örökíti meg. Elkezdtem nyomozni az interneten is. Olyan egykori szovjet tisztek és katonák után kutattam, akik valaha itt szolgáltak. Rájuk találtam, és felvettem velük a kapcsolatot. (Diákkorom oroszórái szerencsére nem múltak el nyomtalanul). Meglepetésemre nyitottak voltak, örültek, hogy valaki kíváncsi rájuk – ugyanakkor ők is szerették volna tudni, most hogy nézhet ki a terület. Megkezdődött a cserebere: rengeteg fotót küldtek át, én pedig feltettem a képeimet és a videóimat a különböző megosztókra, ahonnan le tudták tölteni azokat. Elmondhatom: Oroszországban is nagyon népszerűek a felvételeim.
– Mintha amolyan össznépi gyűjtögetéssé vált volna a szenvedélye…
– Most már igen. Gyakran ajándékba kapok sorozatokat, amelyből már hat-hét példánnyal rendelkezem. Ilyenkor – mi mást tehetnék – megköszönöm szépen. Az illető jót akart, lelkes, nem tudhatja, mivel rendelkezem.
– Feltételezem: sok mindent megtudott szülővárosáról.
– Gyakran azon kapom magam: más szemmel nézem az utcákat. Nagyon sok mindenre rájöttem, sokat tanultam, sokat tanulok a facebookos hozzászólásokból is. Egyébként meglepő, hogy minden generáció, még a tinédzserek is érdeklődnek városunk múltja iránt. A gyűjtemény és a Facebook sok emberrel hozott össze. Nem ez volt a cél – de ez lett belőle.
Az egyik albumon az 1938-as visszacsatolás látható, a magyar katonák bevonulása. Már közkézen forog az interneten... Nagy anyagra tettem szert az Eötvös utcai alapiskola légiópincéjéből.
A fényképek dobozokban hevertek, kidobásra várva. Ezek is sikert arattak a világhálón. Nem csoda: rég elfelejtett pillanatokat idéznek fel. Nem semmi látni 9 éves önmagunkat, volt iskolatársainkkal együtt, ahogy például pionírnyakkendőben feszítünk, mellettünk pedig ott mosolyog a ballonkabátos tanító néni... Komárom kisváros, és ha nem is magunkat, de ismerősünket, a fiatalabbak pedig az anyukájukat fedezhetik fel a képeken. Így hát kedvesek mindnyájunk számára.
Hatalmas képanyagra tettem szert a vízilabdások és a motorosok helytörténetével kapcsolatban.
Rendelkezem egy sorozattal a régi hajógyár életéről is.
Most pedig a boltosokról gyűjtök képeket. Felkerestem azokat az ismerőseimet, akikről tudtam, hogy régebben üzletben dolgoztak. Rajtuk keresztül újabb és újabb boltosokhoz jutottam el. Volt, ahonnan kidobtak; volt, ahol ígértek, mégse kaptam semmit. És van olyan hely is, ahol már ott hagynak képeket számomra, és én rendszeresen benézek, nem érkezett-e újabb „szállítmány”…
Alapiskolások a május elsejei felvonuláson, régi boltosok, hajógyári munkások, sportolók és még sokan mások ismerhetnek magukra a régi képeken. Nosztalgia a köbön.
De az oldal más csemegéket is kínál. Piac 1906-ban a mai Kossuth téren. 1938 – bevonul a magyar hadsereg, a fiatal lányok integetnek nekik (néhányan felismerik a nagymamájukat). Ötvenes vagy hatvanas évek – a Magyarországra átvezető híd előtt autóbusz, szállítják ki az utasokat, egyesével ellenőrzik őket. Hatvanas-hetvenes évek – bontják a várost. Régi épületek, hangulatos utcák tűnnek el a semmiben. Épül a panelrengeteg... Mindezt nyomon követhetjük, megismerhetjük, ha Pinke László oldalára kattintunk.
