„Ma már nincsenek gentlemanek, csak pasik” – mondta egyszer nagy sóhaj kíséretében az egyik barátnőm. Majdnem egyetértettem vele.
Majdnem, mert azonnal eszembe jutott egy vérbeli úriember, aki fesztelen, veleszületett eleganciájával tűnik fel időről időre újságokban, magazinokban, tévéműsorokban, hogy elárulja nekünk a stílusos öltözködés titkait. Igen, igen, róla van szó: dr. Schiffer Miklós divat- és stílusszakértőről. Vajon milyen út vezette idáig a tárgyalótermek aktaporos világából?
Schiffer Miklós (© Fotó: Schram András)
– Az embernek van egy végzettsége – meg egy élete. És nem biztos, hogy az ember pont abban találja meg a boldogságát, amihez a papírforma szerint ért. S ha valaki nem azt csinálja, ami boldoggá teszi, akkor egy idő után frusztrált lesz. Én viszont azt csinálom, ami boldoggá tesz. A rendszerváltás előtti években érettségiztem, de már akkoriban a divattervezés vonzott. Ma már tudom, nagy szerencsém, hogy nem vettek fel az iparművészeti egyetemre. Egy évig egy Pierre Cardin üzletben dolgoztam, majd a nagybátyám sugallatára jelentkeztem a jogi egyetemre. Eljátszottam a gondolattal, hogy ügyvéd leszek, de a rendszerváltás környékén sok új dolog indult el Magyarországon. Megjelentek a nagy divatcégek – pezsgett a divatélet. Több céggel is kapcsolatba kerültem, saját kollekciómmal divatbemutatókat tartottam. Húszas éveim végére végleg eljegyeztem magam a divattal. Attól kezdve folyamatos lendülettel képzem magam tovább.
– Ha meglát egy nőt valahol, azonnal megállapítja, hogy mit kellene rajta változtatni?
– Nem. Ez csak egy az emberhez ragadó városi legendák közül. Nagyon felszínes lennék, ha első ránézésre az alapján ítélném meg a másikat, hogy mi van rajta, nekem mennyire tetsző a stílusa, vagy mennyire észrevehető pont annak a hiánya. Ennél sokkal jobban értékelem magát az embert. Azt viszont – odafigyelésemből fakadóan – hamar felmérem, hogy a másiknak milyen a belső önképe, hiszen az ember azt fejezi ki a ruházatával. Akinek helyén van az önértékelése, az általában viselni tudja a ruháit.
Sokan abba a hibába esnek, úgy próbálják a stílus és a helyes önkép hiányát kompenzálni, hogy magukra aggatnak mindent, amiről messziről ordít a márkája. Sajnálom, a stílusos öltözködés nem erről szól. A stílusnak sokkal több köze van a belső értékeinkhez, mint gondolnánk.
– Ezek szerint a stílus nem pénzfüggő?
– Talán ismeri a divat nagyasszonyának, Coco Chanelnek az elhíresült mondását: A luxus nem a szegénység ellentéte, hanem az ízléstelenségé. Persze szemforgató lennék, ha most azt mondanám, hogy a stílushoz egyáltalán nem kell pénz. Én azt gondolom, az életben mindenhez kell pénz. Mindenhez. A boldogsághoz is. Úgy látom, hogy akinek nem szívják el az energiáját az anyagi gondok, könnyebben boldog. Ahhoz, hogy valaki stílusos legyen, nem kell sok pénz. Ha valakinek van stílusképe, azt meg lehet valósítani kisebb, de nagyobb költségvetésből is.
– Ismerek családokat, amelyeknek nőtagjai generációkon át stílusosan öltözködnek. Nem lehet, hogy a stílus elsajátításához is szükség van egyfajta, a családon belüli kulturális mémre?
– Biztosan számít a hozott minta is, de ez önmagában nem elég. Kell hozzá belső igényesség és az esztétikum iránti igény. Elég, ha megnézzük a világ egyik legstílusosabb emberét, Giorgio Armanit, aki nyomorúságos körülmények közt nőtt fel Piacenzában. De Gianni Versace is, aki maga volt a stílus, teljesen átlagos családban született. Ez is azt mutatja, hogy Armaninak mennyire igaza volt, mikor azt mondta, hogy az egyetlen elérhető és megtanulható luxus a világon: a stílus. Vannak olyanok, akiknél ez született adottság, akik odafigyelnek minden apró részletre – és vannak, akik egy életen át azt a ruhát veszik fel reggelente, amelyik legfelül van a szekrényben. Én úgy gondolom – és a facebookos oldalam követettsége is azt bizonyítja –, hogy sok nőben jelen van a belső igény a stílusosra, csak a hétköznapi életben elfojtják magukban. Más dolgokat helyeznek előtérbe, vagy meggyőzik magukat, hogy ez nem olyan fontos.
– Vagy egyszerűen beérik a divat követésével...
– A legtöbb ember életében vannak olyan időszakok, amikor sokkal jobban hat rá a divat. A trendkövetés, a tömeghez való igazodás például a kamaszoknál életkori sajátosság. A baj ott kezdődik, amikor egy érett, negyvenes nő sem tudja, mit akar magáról „elmondani”. Inkább rendre megveszi a legújabbat a kirakatból, függetlenül attól, hogy jól áll-e neki, vagy sem. Ennek a stílushoz semmi köze! A stílusos öltözködésnek az a lényege, hogy az ember öt évvel később is ugyanúgy öltözködik, mint öt évvel korábban.
– Érdekes, hogy a negyvenedik életévet említi, mert a múltkor baráti társaságban pont arról beszélgettünk, hogy ez az a bűvös kor, valamiféle vízválasztó, amikor már ideje lenne nőből hölggyé válnunk...
– Ennek a korosztálynak már érdemes figyelembe vennie pár nagyon egyszerű szabályt. Például: már nem illik miniszoknyában járni, bármennyire is jó még valakinek az alakja. Ajánlott odafigyelni a dekoltázs méretére, mert már nem tehetnek mindent közszemlére. Egy idő után nem árt a hajat is rövidebbre vágatni, hiszen többnyire már nem olyan, mint húszéves korban. A legginseket és a cicanadrágot is el lehet felejteni! Van egy nagyon jó angol mondás: „Először tanuld meg a szabályokat, hogy áthághasd őket!” A lényeg, hogy az ember ismerje a társadalmi-szakmai elvárásokat, melyeket a közvetlen környezete és életkora diktál, és akkor – de csak akkor – ezekből finoman, játékosan ki lehet törni.
– Hát, nekem ez nem igazán tűnik egyszerű feladatnak. Most már értem, miért keresik meg önt olyan sokan személyes stílustanácsadásért, hívják előadásokra, olvassák a blogját, és kapkodják el a könyveit. Apropó: könyv! Hogyan született az ötlete a Summum Bonumnak, melyben elkalandozik a stílusos öltözködés világától, és a városi élet csodáit mutatja be, valamint építészeti kuriózumokat?
– A stílusos élet nem csak az öltözködésről szól. Ez csak egy kis szeglete. Ide tartoznak a belső építészet, a gasztronómia, a finom kávék, a minőségi borok, a magaskultúra és minden, ami a stílusos élettel, az életigenléssel összefügg.
– Ez eléggé élvhajhász filozófiának tűnik. A saját életében is hedonista kicsit?
– Nem is kicsit! Nagyon! Nem vagyok az a szemlesütve járó ember, vállalom, hogy igenis hiszek a hedonizmusban és az egoizmusban.
Sőt, a sznobságnak sem vagyok ellene, mert részben az viszi előre a világot. Egyszeri az életünk, ezért úgy gondolom, hogy amit az ember megélhet, amit megengedhet magának, azt nem hagyhatja ki. Ezektől izgalmas az életünk!
– Ezt az életszemléletet nehéz lehet összepárosítani – a párunkkal!
– Hát igen, ebből tudnak lenni határ menti villongások. De mikor együtt éltem valakivel – volt már rá sokszor példa –, általában nagyon jól tudtam ezt kezelni. Nekem fontos a tisztesség és a kiszámíthatóság.
– Az élet minden területén fontos az ön számára a korrektség?
– Igen, és emiatt most is gondban vagyok. Az utóbbi időben ugyanis elkezdtem Kínában is tevékenykedni, mivel a kínai elit rádöbbent, hogy bármennyire is gazdag a saját kulturális tradíciójuk, nélkülözi a nyugati eleganciát. Viszont bármennyire nyitottak is, nem egyszerű az együttműködés, mert minden csak addig működik olajozottan, amíg kint vagyok. Viszont a hazai üzleti érdekeltségeimre is időt kell szánnom, a kínaiak pedig rám kíváncsiak, nem küldhetek ki magam helyett valaki mást.
– Üzletembereket, politikusokat oktat, saját öltönykollekciója van, és könyvet írt a férfistílusról, a The Gentleman s Style Book – Az úriember ruhatára címmel. A nőknek szóló első könyve, A stílusos nő 2002-ben látott napvilágot. Nem gondolkodott rajta, hogy aktualizálja?
– Pillanatnyilag három könyv megírása van tervben: a marketingeseknek szóló stílusépítő könyv, egy Zürichről szóló kalauz – és ez. Az írással az a baj, hogy időigényes. Napi egy-két órában, ha az embernek éppen van egy kis ideje, nem lehet alkotni. A stílusos nőt azonban szeretném mindenképpen átdolgozni, mert ma már sokkal nagyobb hangsúlyt kap az utcai öltözködésben a casual, mint régen.
(© Fotó: Schram András)
– Gondolom, a casual kifejezés ez esetben nem csak azt jelenti, hogy hétköznapi. Milyen stílusjegyekről ismerhető fel ez az irányzat?
– A casual nem annyira behatárolt a szabályok által, mint a többi stílus. Lazábbak a határai, sokkal több kényelmes elem jelenik meg az öltözködésben. Ez egyfajta öltözködési attitűd, ami nem függ a kortól. A huszonévesek ugyanúgy hordhatják, mint a negyvenes nők vagy az ötvenes hölgyek. Sokan tévesen trehánynak értelmezik, pedig ez az új utcakép! A világ változása mindig tökéletesen követhető az öltözködéssel. Ma már nem vagyunk annyira szigorúak, szabálykövetők, mint − mondjuk − tíz éve.
– Utazásaim során azt tapasztaltam, hogy mi, magyar nők a hétköznapi viseletben hajlamosabbak vagyunk többet megmutatni a testünkből, mint − mondjuk − a francia nők. Mi lehet ennek az oka?
– A közép-európai ember hajlamosabb magából többet felfedni, mint a nyugat-európai. Frivolabbak nálunk a nők, nekirugaszkodottabb a felfogás ezen a földrajzi területen. Kelet-Európában több a fizikai erejét fitogtató, csak az erőbe kapaszkodó férfi, és hozzájuk illik a feltöltött szájú cicababa. Ahol ez a férfitípus nincs jelen, ott ez a nőtípus is hiányzik. Viszont ma már nem annyira jellemző ez a társadalmi jelenség. Jó irányba fejlődünk.
– Talán, ha már az iskolákban elkezdenék oktatni az öltözködéskultúrát, felgyorsulna a folyamat...
– Nem lenne rossz, ha az iskolákban is oktatnák az öltözködéskultúrát, hiszen az öltözködés komoly esztétikai hordozó. Sajnos, ma az iskolákban a gyerekeket nem az életre tanítják. Mellesleg sokan visszautasítanak mindent, ami a stílusos élettel függ össze, mert az nem férfias. Miközben Olaszországban, a divat hazájában a férfiak többet foglalkoznak a stílussal, mint a nők. Az öltözködés a társadalom tükre, s hogy mennyire tartjuk fontosnak, tükrözi a gondolkodásunkat.
