Jankovič Nóra kolléganőnk írásának befejező része emberi kapcsolatokról, szerelemről és bonyodalmakról: olvassák sok szeretettel!
Az első rész IDE, a második rész IDE, a harmadik rész IDE KATTINTVA olvasható.
Nézte magát a kirakatok üvegében, és próbálta megszokni az új frizuráját. Hosszú idő után hagyta, hogy Krisztián, a fodrásza rábeszélje egy új frizurára. Üde melír, könnyeden tépett tincsek, tényleg letagadhat pár évet. Talán nemcsak cipő kellene, hanem pár trendi ruhadarabot is kellene néznem, Dani mellett furcsán festenék kiskosztümökben. Hogy fogom kibírni nélküle két hétig? A legokosabb az lenne, ha még most, a kezdet kezdetén szakítanék vele. Vagy inkább Zoltánnal? Mit tegyek? Ági!
– Szia! Merre jársz?
– Az előbb jöttem haza. Miért?! – kérdezte kimérten.
– Nem messze vagyok tőled, gondoltam, ha nem zavarok, beugranék pár percre.
– Jó, de akkor most, mert később, ha már nem lesz ilyen dög meleg, ki akarok menni Lorddal a Dunához.
– Mindjárt ott vagyok.
Ági a nagyszüleitől örökölt lakásban lakott a belváros szívében, egy évszázados macskaszagot árasztó bérházban. Kriszta egy kicsit mindig irigyelte érte, minden látogatása alkalmával elképzelte, hogyan osztaná ketté galériával a magas belteret, hogyan ötvözné a polgári lakás miliőjét modern, dizájnos lakberendezési tárgyakkal, de Ági egy ötletére sem volt vevő. Barátnője már évek óta alig változtatott a lakás kinézetén, legfeljebb annyit, hogy mostanra az ablakpárkányokon olyan magasra halmozta a kacatokat, hogy az ablaknyitás szinte szóba sem jöhet. Hogy tud így élni? – tette fel magában ismét a kérdést, de megválaszolni már nem volt ideje, mert Lord, aki eddig kíváncsian szaglászta őt, hirtelen felemelte a lábát, és telibe pisilte a cipőjét.
– Ágiiiiiii, lepisilte a cipőmet a kutyád! – kiáltott ki a barátnőjének a konyhába kétségbeesve.
– A fürdőszobában találsz a radiátoron egy sárga szivacsot, azzal lemoshatod! És nyugi, semmi baja nem lesz a topánkádnak.
– Én mossam le?! Hülye kutya vagy, tudd meg! – dörmögte az orra alatt a kutyának, aki vigyorgó pofával csóválta a farkát.
– Na, sikerült? Anyu tegnap felpakolt sütivel, kóstold meg. És tessék a kapucsínó! – tette elé kedvesen. – Amúgy hihetetlenül jól nézel ki, csak úgy ragyogsz. Ha ilyen hatással van az emberre Wagner, akkor komolyan mondom, én is végigszenvedem egyszer azt a négy órát.
– Wagner? Ja, nem, csak annyi minden történt… nem is tudom, hol kezdjem.
– Várj, kitalálom! Fujj, Lord, az az én sütim! Köpd ki! Vagyis most már inkább ne! Bocs, hol is tartottunk? Ja, szerintem Dani miatt vagy így feldobva.
– Ezt honnan veszed?
– Tudod, boszi vagyok. Amúgy meg úgy izzott körülöttetek a levegő, hogy attól féltem elolvad az objektívem, és lőttek a munkámnak – mondta, miközben egy egész szelet mézes krémest a szájába gyömöszölt.
– Tegnap nálam volt.
– És?
– Hát, azt hiszem, belezúgtam. Voltál már úgy, hogy megláttál egy pasit, akiről nem tudtad, mi volt a jele az óvodában, utálja-e a kelbimbót, mi volt az anyja lánykori neve, de még csak azt sem, hogy milyen a jelleme, mégis úgy érezted, hogy neked ő kell, ő a te embered, akit neked rendelt a sors?
– Igen, de akkor hatéves voltam.
– Ágiiiii…
– Komoly. És ő?
– Állítólag én vagyok álmai asszonya, de szerintem mindegyik pasi valami hasonló szöveggel tömi a nők fejét. Nem hülyék, hogy azt mondják, te, szeretnék veled egy jót kufircolni, de semmi több.
– Már jó ideje ismerem Danit, igaz, felületesen, de soha nem említette a nőügyeit. És eddig nem is láttam, hogy más nőnek csapta volna a szelet, ami meg is lepett, mivel kifejezetten az az alfahím, aki bármelyik nőnek megérne pár ajtócsapkodást.
– Neked is? – féltékenykedett Kriszta.
– Nyugi, velem nem akart dugni – próbálta kiprovokálni Krisztát, de miután nem kapott választ, inkább másfelé terelte a szót. – És Zoltán?
– Nem tudom. Már megszoktam. Olyanok vagyunk, mint a kanapé meg a díszpárna. Összetartozunk.
– Szereted?
– Hát ez az. Mint embert. De férfiként soha nem vonzott annyira. Valahogy nem működik köztünk a kémia. Danira meg csak ránézek, és már nedves a bugyim.
– Szar ügy. Te, akkor most ez szerelem, vagy csak a hormonok tobzódása?
– Nem tudom, de azt hiszem, mindkettő.
– Várj, de nem ezt akartad? Nem azon nyavalyogtál mindig, hogy Zoltán mellett úgy telnek az órák, mint egy nyugdíjasotthonban?
– De. Csak, tudod, mit fognak szólni az emberek. Tíz évvel fiatalabb nálam! És meddig fogok kelleni neki? Az első hőhullámig? Arra meg már gondolni sem merek, mit fog mindehhez szólni Bence. Zoltánt már, ha nem rajong is érte, de már elfogadta.
– Kriszta, minek turbózod magad előre? Hogy mit fognak szólni? Kit érdekel? Csak az a fontos, ami kettőtök közt történik, és ha egy kapcsolat igazán erős, ha két ember tényleg szereti egymást, akkor a rokonok, szomszédok akár tüzet is okádhatnak.
– Bárcsak a próféta szólna belőled! Te, hallod ezt a fura hangot?
– Lord? Mit csinálsz? Megnézem… A francba, ez nem igaz, teljesen szétcsócsálta az új Conversem orrát!
– Talán jobb, ha kiviszed sétálni! Amúgy biztos vagy benne, hogy nem inkább egy ölebet kellett volna beszerezned?
– Nem, nem vagyok benne biztos! – válaszolt hisztis hangon. – Csak, tudod, két dologra vágytam mindig, egy gyerekre meg egy vizslára. De azt hiszem, előbb egy pasit kellett volna beszereznem, aki pesztrálja a gyereket, és sétáltatja a kutyát.
– Meglesz az is, de siettetni nem lehet. De ideje indulnom. Jöttök ti is?
– Majd. Még van egy kis dolgom.
– Akkor én megyek. Szia! – búcsúzott Kriszta a barátnőjétől.
Zoltán végül rábeszélte, hogy fagyizás előtt nézzenek meg egy kiállítást, amely a hatvanas évek lakáskultúráját mutatja be. Járkáltak a kis dobozlakások előtt. Zoltán lelkesen magyarázott a gulyáskommunizmusról, szocialista polgárosodásról, variabútorokról és még ki tudja, mi mindenről. Kriszta nem igazán tudott figyelni rá, nem is igazán érdekelte most a múlt, sem a jövő, csak a jelen, amiből fájdalmasan hiányzott neki Dani illata, hangja, tekintete, érintése, csókja…
Pedig még csak most lépett be az életébe, pedig még csak most ment el, és mégis. Este is csak ült a skype mellett, képtelen volt bármit is tenni. Bénultan, zsibbadtan bámulta a monitort, hátha jelentkezik, és megláthatja, még ha a távolból is, még ha a világhálón keresztül is. Arra azonban nem számított, hogy ádámkosztümben fog bejelentkezni, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga:
– Nem az a kérdés, rajtam miért nincs ruha, hanem az, rajtad miért van. Vedd le! Ne, ne szólj semmit! Ez az, most állj fel, látni akarom a világ legszebb csípőit! Látod, mit tettél velem? És ez még csak a kezdet. Most szépen, lassan dobd le azt a csúnya cicitartót. Tsss! – tette a szájára a mutatóujját. – Ügyes vagy. Imádlak! És most szépen, lassan simogasd meg helyettem azt a két kerek gyönyörűséget! Kényeztesd őket, megérdemlik! Igen, így, megy ez neked…. és most szép lassan, ne kapkodj, megszabadulunk attól a butuska bugyitól is. Milyen van rajtad? Oppá, de aranyos kis masnis, látom, jó kislánynak hiszed magad, de én megmutatom, hogy nem vagy az…
– Szerinted is a hetvenes években átalakuló magyar lakáskultúra, a belső berendezés megváltozása, a tárgyak zsúfolása nemcsak az értékek és a normák mindennapi környezetet és életstílust alakító hatásáról, nemcsak attitűdváltásról, hanem a kulturális tradíciók belső átrendeződéséről és a nyugati új fogyasztói társadalommal való azonosulás vágyáról tanúskodik mindez, vagy csak én gondolom így?
– Tessék?! – jött zavarba Kriszta. – Igen, tökéletesen egyetértek veled – tette hozzá, remélve, hogy ezzel túl nagyot nem bakizhat. „Ha hazamegyek, elmegyünk a Praterbe, felszállunk az óriáskerékbe, majd bevágunk egy nagy adag gőzgombócot az Eisvogelben. Nyáron pedig irány a tenger. Oda megyünk, ahová csak akarod. És tudod, mit fogunk csinálni? Úszkálunk, mint a delfinek, felépítjük a part legnagyobb homokvárát, este pedig becsípünk, és a csillagos ég alatt szeretkezünk. Na, mit szólt hozzá?“ – jutottak eszébe Dani szavai, és hirtelen úgy érezte, megfullad Zoltán mellett. Ebben a percben tudatosult csak benne, hogy az, amit számára nyújtani tud, és amire ő vágyik, fényévnyi távolságra van egymástól.
– Ne haragudj, de azt hiszem, én most hazamegyek!
– Nem érzed jól magad? Hazaviszlek! – ajánlotta fel aggodalmaskodva.
– Nem kell, köszönöm. Jól vagyok, csak szeretném kiszellőztetni a fejemet.
– Mi a baj, nekem elmondhatod. Tudod… – tette hozzá gyengéden.
– Tudom – bólintott –, csak valahogy minden összekuszálódott bennem, és azt hiszem, egy-két dolgot át kell gondolnom.
– Remélem, nem azon húztad fel magad, hogy a hétvégén nem fogok ráérni. De tudod te is, a gyerekek…
– Persze, a gyerekek, csak éppen a gyerekeid már rég felnőttek, ha még nem vetted volna észre – jegyezte meg gonosz hangon, miközben kifelé mentek a múzeumból.
– Most mire célzol? Szerinted akkor akár el is hanyagolhatom a családom?
– Tudod, mit, Zoltán, csinálj, amit akarsz, én ebbe már belefáradtam. És egy ideje úgy érzem, hogy megrekedtünk egy érzelmi holtponton, ahonnan már nem tudunk továbblépni, mert már késő. Elszalasztottuk az alkalmat, már ha egyáltalán volt. Nem vagyok boldog. De nem hibáztatlak. Nem a te hibád, hogy nem tudsz boldoggá tenni. Én vágyom valami egészen másra, valami olyasmire, amit te nem tudsz megadni nekem, bármennyire is akarnád, mert nem tudsz más dimenziókban gondolkodni, nem tudsz kibújni a bőrödből, más ember lenni, nem is várom el, mert te ilyen vagy, és a magad módján csodálatos ember vagy, tudom, mégis úgy érzem, mennem kell, tovább kell lépnem. Ne haragudj...
– Kriszta, drágám, nem vagyok benne biztos, hogy jól értelmeztem a szavaidat. Te most itt, a lépcsőkön, minden előzetes bejelentés nélkül, csak úgy, hirtelen, azt szeretted volna közölni velem, hogy részedről vége, és szakítani szeretnél velem? – értetlenkedett Zoltán.
– Hát… lényegében igen.
– De hát, mi összetartozunk.
– Igen, összetartozunk. Csak, tudod, nem mindegy, mi tart össze két embert – sírta el magát.
– Van valakid?
– Nem, nincs – hazudta kegyesen. – Csak már ez nekem így nem megy! – nem akart beletaposni a férfi önérzetébe.
– És ha bemutatlak a gyerekeimnek, esetleg megkérem a kezedet? – próbálkozott esetlenül a férfi.
– Esetleg… látod, pont ez a baj veled, Zoltán. Most sem a megfelelő érvekkel hozakodsz elő, és látom rajtad a félelmet, mi lesz, ha kiderül a te bűnös, kettős életed, jaj, a szent apa nimbusza oda lesz. Soha nem vállaltál fel, soha nem harcolnál értem, és soha nem érdekeltelek istenigazából. Ebben az egész kapcsolatban én csak egy kellék voltam neked a szabadidőd kellemesebb eltöltéséhez.
– Ez nem igaz! Igazságtalan vagy – de a varázsszót nem mondta ki.
– Nem, nem vagyok. És ne haragudj, de most fejezzük be, mert ennek a beszélgetésnek, hidd el, semmi értelme – törölt le egy megfáradt könnycseppet a szeme sarkából, majd maga sem tudta, miért, talán barátságból, talán sajnálatból, de odahajolt Zoltánhoz, és megpuszilta. – Vigyázz magadra!
– Kriszta… kérlek… én nem tudom, mit mondjak…
– Mondd, hogy isten veled! – nézett bánatosan a férfi mogyoróbarna szemébe. Látta, amint annak az ajkai mozdulnak, szóra nyílnak, de a szavaknak nem volt erejük eljutni hozzá, erőtlenül lebegtek köztük a levegőben, míg le nem zuhantak a poros, forró nyári aszfaltra.
Kriszta már napok óta borongós tekintettel, harapós kedvvel járt-kelt a világban. Miután beszélt Zoltánnal, valamiféle megkönnyebbülést remélt, de helyette csak bűntudatot érzett. Eszébe jutott, amikor őt elhagyta a férje. Beletaposhatunk egy másik ember lelkébe, összetörhetjük a szívét csak azért, hogy mi boldogok legyünk? És meddig? És mi van, ha hibát követtem el?
Három év – három nap. Lehet, hogy az eszemre kellett volna hallgatnom, és nem a szívemre? Mi van, ha… ha… felesleges ezen rágódnom, csak hát… megérdemelte volna, hogy máshol, másképpen mondjam el neki. Bár, ma már az emberek SMS-ben, a Facebookon és e-mailben szakítanak, nem pedig fehérasztal mellett – mentegette magát.
Hiába a felmentés, a vigasz, még Danié sem talált most igazán rá. Már maga sem tudta, hányadik napja nem vette le még a munkában sem a napszemüvegét, hányadik napja sírta álomba magát. Miért? Már maga sem tudta. Ezen az estén sem. Végre, nagy nehezen sikerült elaludnia. Talán, legalábbis utólag úgy rémlett neki, álmodott is valamit, ijesztőt, borzongatót, de még mielőtt izzadtan, rémülten felébredt volna, az ajtócsengő hangosan, dermesztően belesikoltott a néma éjszakába.
– Ki az? – remegett a hangja erőtlenül.
– Én.
– Dani! Hogy kerülsz te ide? – borult a férfi nyakába, ahogy kinyitotta az ajtót.
– Aggódtam érted. Ma Pesten áll a hajó. Az idegenvezetőkkel mindent megbeszéltem, pár órát, ha kések, nem lesz semmi gond. Nyugi.
– Mivel jöttél?
– Béreltem egy tragacsot – mosolyodott el. – És szépen most mondd el, mi bajod.
– Nem tudom. Félek. Nem hiszem, hogy ez a kapcsolat köztünk hosszú távon működhet. És akkor én… – csuklott el a hangja.
– Ne csacsiskodj. Nem érdekel a korod. Megmondtam, nekem mindig a nálam érettebb nők jöttek be. Én rád vártam.
– És a szüleid?
– Ha megismernek téged, végre fellélegeznek. Szegény anyám, már kezdi azt hinni, hogy meleg vagyok – vigyorgott kamaszosan.
– Igen, ezt most mondod. De gondolkodtál már azon, hogy én már nem tudok neked fél focicsapatnyi gyereket szülni? Sőt, az az igazság, hogy már nem is szeretnék gyereket. Felépítettem egy karriert, van egy kényelmes életem, azt hiszem, én már túl önző vagyok ahhoz, hogy minderről lemondjak.
– Nem is várom el tőled. A bátyámnak két gyereke van. Köszönöm, én ebből nem kérek. Én téged csak magamnak akarlak! Nem akarok rajtad osztozni egy bőgő, nyáladzó kis csomagon, se nappal, se éjszaka. Szeretlek! – húzta magához szenvedélyesen.
Kriszta képtelen volt megszólalni. Torka összeszorult, és hiába igyekezett, a megkönnyebbülés könnyei megállíthatatlan folyóként mosták arcát. A hajnal fényében árnyékuk örökre eggyé vált.
(Vége)
