Egymás mellett sorakoznak a kerekek, zúgnak a motorok, felmutatják az ötmásodperces táblát, majd hirtelen mindenki elindul, s óriási port kavarva beveszi az első kanyart. Itt minden veszélyes, de a célvonal előtt ez senkinek sem jut eszébe. A gép hangja elnyomja a félelmet.
„Ez az adrenalin! Ez vagyok én, ez lelkesít!” – mondja magabiztosan, mégis teljesen átszellemülten Fazekas Noémi (Füleksávoly, 22), aki kamaszkorában szeretett bele a motokrosszba, s ez a szenvedély azóta is élete fontos részét képezi. De vajon miként áll helyt nőként egy extrém sportban, és hogyan kezeli az éles szituációkat?
Fazeskas Noémi egy nógrádi falucskából, Füleksávolyból származik. Nemrégiben töltötte be a 22. életévét. Egyelőre szüleivel él: kis, családi élelmiszerüzletükben dolgozik eladónőként. Iskolai végzettségét tekintve könyvelő, szenvedélyét viszont teljesen másban, motorsportban találta meg.
– Emlékszel még arra pillanatra, amikor beleszerettél a motokrosszba?
– Apukám révén a „gépek” mindig is jelen voltak a családban. Falun nőtem fel, tehát az autók, motorok, traktorok hangja gyerekkoromtól természetes volt számomra. Egyszer aztán apu vásárolt magának egy új krosszmotort, s benevezett vele egy versenyre. Ez volt az a pont, amikor először megtapasztaltam, hogy a motorsport mennyire fantasztikus dolog! Tizennégy éves voltam, és azonnal eldöntöttem, hogy szeretnék egy saját motort. A korom nem volt akadály: mivel a krosszmotorok nem közútra valók, a jogosítványt sem kellett letennem.
A motokrossz egy off-road motorsport: szerelmesei speciális terepmotorokkal versenyeznek különféle akadályokkal tarkított pályákon. Hatalmas erőnlét, technikai tudás és állóképesség szükséges hozzá – hiszen a versenyzőknek meg kell birkózniuk a változatos terepviszonyokkal.
– Mit szólt hozzá a családod?
– Szerencsére, a kezdetektől fogva támogattak. Segítettek, ahol tudtak, illetve együtt szurkotak a versenyeimen. Igaz, a sérülésektől anyukám már kevésbé volt elragadtatva, de tisztában van vele, hogy ez egy életforma. (Mosolyog.)
– Mindig egyértelmű volt, hogy terepen szeretnéd kipróbálni magad?
– Igen! Azért a terepben láttam a kihívást, mert ott az ember sokkal izgalmasabb szituációkat élhet át, mintha „csak” az úton közlekedne. Nagyobb hangsúly helyeződik a gyorsaságra, a technikára. Teljesen máshogy érzékeljük a realitást, nem mellesleg a versenyszellem és az adrenalin is hajt minket.
– Ha már szóba került a hajtóerő: te milyen versenyeken vetted ennek a legnagyobb hasznát?
– Többféle versenyre is jelentkezhetünk: ezeket általában májustól október végéig tartják. Az időjárás nem számít: ha esik, sárban; ha szárazság van, porban mérettetjük meg magunkat. Versenyzés közben csak húzom a gázt, és közben nem gondolok semmi másra. Teljesen kikapcsol az agyam: egyedül a pályára és a motoromra koncentrálok. Kipróbáltam már az Enduro versenyt is, de rájöttem, hogy az nem az én világom. Ott nem a sebesség számít, hanem az akadályok. Alagutakon és patakokon hajtunk keresztül, gumikat kerülünk meg – vagyis a technikán van a fő fókusz.
– Mennyire beszélhetünk költséges sportról?
– Ahogyan az összes sportnál, itt is hatalmas szerepet játszik a pénz, valamint a szponzorok. Nem mindenkinek van lehetősége megvásárolni a legújabb felszerelést, a legújabb motort, hiszen még a nevezési díjat is ki kell fizetni. Bizonyos szempontból sokkal egyszerűbb dolga van annak, akinek korszerűbb a gépe, mégis az számít a legjobban, ki ül a kormány mögött. Nagyon büszke voltam például, amikor a régebbi, éles krosszmotorommal sikerült legyőznöm olyan lányokat is, akik sokkal újabb motorokkal versenyeztek. Soha nem panaszkodhattam a motorjaimra, mindegyikben szerettem valamit, mindegyikből igyekeztem kihozni a maximumot. Jelenleg egy négyütemű Suzuki RMZ 250-esem van otthon.
– Létezik külön női kategória?
– Létezik, de nem feltétel, hogy abban induljanak a női versenyzők. Versenyezhetünk férfiakkal is, ha úgy tartja kedvük. Az adott kategóriában ugyanis mindig az időmérő karszalag dönti el a helyezést, nem pedig a zsűri, a nem vagy a kor.
– Többször kiemelted, mennyire fontos számodra az adrenalin és a gyorsaság. Egy-egy ilyen megmérettetésen átlagosan hány kilométer per órával száguldanak a versenyzők?
– A krosszmotorokon nincs sebességmérő, így tulajdonképpen fogalmunk sincs róla, hogy az adott pillanatban mennyivel hajtunk. A motoron érezzük, mikor kell váltanunk, de konkrét számokat nem tudunk leolvasni. Egyébként száz felett is versenyzünk, ami ugyan nem tűnhet nagy sebességnek, de egy ugratókkal és kanyarokkal teli földes, homokos vagy köves pályán jóval többnek érződik, mint átlagos járműben, átlagos úton.
„A legbonyolultabb és legveszélyesebb mindenképp a köves pálya, mert esésnél nagyon meg tudja ütni magát az ember. A homokos annyiban tér el a földestől, hogy jobban kell húzni a gázt, nehogy a kerék leragadjon.”
– Mennyire gyakoriak a sérülések? Neked volt már olyan baleseted, amelyik után elgondolkoztál azon, hogy nem ülsz többé motorra?
– A védőfelszerelés – a sisak; a nyak-, mellkas-, derék-, könyök- és térdvédő; valamint a csizma – rengeteget segít. Egy-egy éles szituációban viszont nehéz kiszámítani, hogy mi lenne a legjobb megoldás. Előfordult például, hogy lerepültem a motorról, de semmi bajom nem történt (maximum szereztem néhány kék foltot). De megtörtént az is, hogy előttem elestek, én csak letettem a lábam, hogy megálljak, s azonnal eltört a csontom. A térdműtétemet követően még két szezont lehúztam annak ellenére, hogy éreztem, nincs minden rendben. Egy év pihenő után tettem egy újabb próbát, akkor pedig az arccsontomat törtem. Azóta nem ültem motoron. Ennek egy éve és két hónapja. Elég nehéz megállnom, hogy ne versenyezzek, mert már a húgom is belevágott. Járok vele edzésekre és versenyekre, illetve a motoromat sem adtam el. Nem tudom elfelejteni azt az őrült érzést, de egyelőre még nem kockáztatok.
– A lehengerlő versenyélményen kívül mit adott még neked ez a hobbi?
– Egyrészt a motoros közösséget, hiszen a versenyek miatt rengeteg új arcot ismerhettem meg. Olyan hazai és külföldi – most már – barátokat és ismerősöket, akik mindjárt az elején befogadtak, biztattak és tanácsokkal láttak el. Mivel közös lett a hobbink, apukámmal is jobb lett a kapcsolatom. Másrészt pedig a sikert! Az élet legnagyobb öröme volt számomra, amikor felállhattam a pódiumra a kupával. Éreztem és tudtam, hogy ebben a sportban elismernek. Nemcsak a nők, a férfiak is.
A magyarországi országos versenyen második helyezést értem el, Breznóbányán pedig első lettem az összesített évi pontozás alapján. Mindegyik helyezésre nagyon büszke vagyok, de Breznóbánya a szívem csücske. Rengeteg meghatározó pillanat köt ahhoz a helyszínhez.
– Elárulod, miért olyan különleges számodra a breznóbányai pálya?
– Ott kezdtem el a versenyzést, szóval alapjáraton is meghatározó emlékként él a fejemben. Viszont életem legnehezebben megszerzett győzelmének városa is egyben. 2016-ban részt vettem egy versenysorozaton, ahol mindannyian körülbelül egy szinten, azonos sebességgel hajtottuk a motorokat. Ekkor történt az első balesetem, rögvest jöttek értem a mentősök. Az autóig vezető utat végigtapsolta a közönség, az én tiszteletemre. Következő évben, pontosan ugyanazon a napon, ugyanazon a versenyen lerepültem a motorról, minimálisan hat méterre eldobott. Ugyanazok a mentősök jöttek értem, ugyanabba a kórházba, ugyanabba a szobába vittek. Harmadik évben is meg akartam próbálni. Már előre tartottam a következményektől, de a Jóisten megsegített. Akkor lettem első. Szóval, ezért olyan különleges a breznóbányai pálya. Mert tudom, hogy ott letettem valamit az asztalra: jobban mondva, a pályára. (Mosolyog.)
