Tisztelt Szerkesztőség! Közeleg a karácsony, ami bevallom, számomra egyre nagyobb teher. Amikor még kicsik voltak a gyerekeim, és velünk élt a férjem, izgatottan vártam az ünnepeket, és éjszakánként azon törtem a fejemet, kinek milyen személyre szóló ajándékot tudnék kitalálni.
Aztán mindkét fiam elment Pozsonyba tanulni, és vissza sem jöttek. Megértem őket, hisz nálunk, keleten, nem igazán fenékig tejfel az élet. Ott legalább, ha sokat dolgoznak is, de van jövőjük. Így viszont magamra maradtam.
Az egyikük hazajön ugyan az ünnepekre, de a kisebbik ügyeletes lesz a kórházban, ő nem tud. De azért készülődni kell, illik, ha van kedve az embernek, ha nincs. A minap arra gondoltam, összerakodok a kamrában, és közben átlapozom a régi újságokat, hátha találok bennük valami süteményreceptet, amelyet még nem próbáltam ki. A sok újság közt kezembe került kedvenc lapom, az Új Nő egyik régi, kicsit már megsárgult karácsonyi száma. Az egyik oldalon a szerkesztőség akkori tagjai írtak arról, milyen karácsonyi ajándékkal szokták meglepni szeretteiket, és ők minek örülnek.
A legjobban az fogott meg, amit a főszerkesztő asszony mondott, hogy számára az ajándék értéke nem az árától függ, hanem hogy mennyire személyes, mennyi időt szántak a kitalálására, megszerzésére, és mennyire érződik mögötte a szeretet.
És ekkor elröstelltem magam. Édesapámnak, aki még kisgyerkőckoromban elment Csehibe dolgozni, majd ott is maradt, új családot alapított, soha nem tudtam megbocsátani.
Pedig hányszor könyörgött. Aztán egyre jobban megritkultak, majd teljesen elmaradtak a látogatásai, levelei, telefonjai. Már négy éve egy rychnovi öregotthonban él, az ottani fia hébe-hóba néz csak felé. Én meg az ünnepekre mindig küldök neki egy kis csomagot, szaloncukrot, zoknikat, de levelet nem. Miután elolvastam ezt a cikket, nem volt nyugtom, egyfolytában azon töprengtem, hogy miért is büntetem apámat egy életen át, mikor már rég nincs bennem harag, hiszen évekkel ezelőtt megértettem, hogy ő tulajdonképpen mindig is szeretett minket, és a maga módján törődött velünk.
Elhatároztam, hogy az én karácsonyi ajándékom sok-sok év hallgatás után egy levél lesz, amelyben megpróbálok kibékülni vele, és ha Isten is megsegít, majd a tavaszi szünetben, amikor nem üzemel az iskolai konyha, ahol vezetőként dolgozom, ha akarja, meg is látogatom. Ez lesz a mi, személyre szóló karácsonyi ajándékunk. Köszönök mindent, és boldog, békés ünnepeket kívánok az egész szerkesztőségüknek.
Hűséges olvasójuk
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
