Mondja ezt Agárdi László, aki Nagyborsán véghez vitte a lehetetlent: visszaültette trónjára a lovaspólót, a lovassportok királynőjét.
S aki azt hiszi, nekünk, nőknek nincs ehhez közünk, az téved. A játékosok között ugyanis egyre több a nő, s érdekesmód több nő lovagol, mint férfi. A férfiak valahogy sorsukra hagyták a lovakat, s a gyeplőt átadták a nőknek. Ma a lovasok 90 százaléka nő.szezonnyitó nagyborsán: az új nő is ott volt! (© Fotó: Dömötör Ede)
– Van egy történet, amely szerint élt egyszer egy cipészmester, akinek volt két fia, akiket kitanított cipésznek, majd elküldte őket világot látni. Elmentek Afrikába, és amikor visszajöttek, az apjuk megkérdezte: „Na, fiúk, merre bővítsük az üzletet?” Azt mondja az egyik: „Hiába indulnánk Afrikába, ott mindenki mezítláb jár.” Mire a másik: „Apu, azonnal oda kell mennünk, mert ott még mindenki mezítláb jár!” A második fiú gondolkodását követtem én is, mikor a pólót választottam. Ez nincs nálunk, itt az ideje, hogy megint legyen! – mondtam
Egy borongós délelőtt ülünk le Agárdi Lászóval beszélgetni, de ahogy haladunk előre az időben, a nap lassan kisüt. S a végén már ragyog, mi pedig teli szájjal mosolygunk, mert megint találkoztunk egy emberrel, aki csodát vitt véghez. (Hinnék-e, hogy az újságírásban pont ez a legszebb: az újságíró kivételes emberekkel ismerkedik meg, akik szerények, és mindent megtesznek azért, hogy a világunk jobb hely legyen.)
Agárdi úr 53 éves korában tanult meg pólózni – tehát soha nem késő elkezdeni, hisz utána kísérelte meg a lehetetlent: feléleszteni hamvaiból a lovaspólót. Mint mondja: nekünk, magyaroknak több közünk van hozzá, mint azt elsőre gondolnánk.
Az utolsó évben, amikor a lovaspóló még szerepelt az olimpiai sportágak között – ez 1936-ban volt –, a magyarok a harmadik helyen végeztek a versenyben. Miért szeretik a nők a lovat? Milyen a pólópóni? Ilyesmiket kérdeztünk Agárdi úrtól, aki ma már főállású nyugdíjas (hiszen túl jár a hetvenen), ám feleségével karöltve ma is teljes gőzzel működtetik gazdaságukat Nagyborsán, s lovasiskolájukban egyedüliként az országban lovaspólót is oktatnak.
– Ezt az elegáns játékot általában füvön játsszák, de pólózhatunk homokon, strandon vagy hóban is – kezdi Agárdi úr. – A póló csapatjáték, négyszer négyen játsszák egymás ellen, a meccset pedig 4 negyedre osztják. Mindegyik negyedet általában új, pihent lóval kezdik a játékosok.
– Ez mit jelent? (Hüledezünk.) Mennyi lóra van szükség akkor egy mérkőzésnél?
– Akár 32 lóra is szükség lehet, a póló pont ezért elég körülményes sport. Most indulunk a héten Prágába, én vezetem majd a lószállító kamionunkat (s büszkén a kezünkbe nyom egy színes magazint). Ez itt a pólóélet világszintű magazinja, s mi is benne vagyunk. A Polo+10 angol magazin világszerte mindenhol megjelenik, ahol szeretik a lovat. Az az úriember mellettem a képen pedig a cseh Jan Zavázal, nemrégiben ő kommentálta a somorjai X-BIONIC Sphere lovaspályáján tartott versenyünket. 750 vendég vett részt az eseményen, volt köztük francia, belga, portugál... Mert mi sem csupán belföldön játszunk: Indiában, Dubajban, de Argentínában is ütöttük már a labdát.
– Mit kell tudni a játékról? Mióta pólózik a lovas ember?
– A nomád időktől kezdve. Tudjuk, hogy a nomád lovas hordák lovasai fél kézzel irányították a lovat, mivel a másikban dárdát, kardot vagy buzogányt tartottak. Amikor pedig nem kalandoztak, akkor gyakorlatoztak, ami azt jelentette, hogy fegyver helyett botot fogtak, s azzal ütötték a labdát. Ezzel pedig lefektették a mai lovaspóló alapjait, amit akkoriban chovgannak neveztek a perzsák, akik már különlegesen kiképzett lovakkal játszottak – majd elterjedt a játék egész Ázsiában, Azerbajdzsánban, Tádzsikisztánban is. Így igazából kétezer éves történelemmel rendelkezik, sőt nemrégiben az Azerbajdzsánban ma is játszott chovgant felvették az UNESCO világörökségi programjába.
Íme, a chovgan Azerbajdzsánban...
– Ön hogyan került a lovaspóló közelébe? Honnan jött az ötlet, hogy felkarolja ezt a nálunk méltatlanul elfeledett sportot?
– Lovas népként közel áll hozzánk, magyarokhoz a póló – amellett, hogy annak idején a magyar főnemesség kedvelt sportja volt. A lovas hagyományok azonban mára – főleg a szlovák területeken – teljesen kikoptak. Nagyszüleink korában még minden háznál volt ló, azzal művelték a földet, és a katonaságnál szintén fontos szerepet kapott a hadviselésben. Az összes lovas sportág a lovas katonák és a lovak kiképzéséből alakult ki: a katonák ugrattak először, ebből lett a díjlovaglás és a tereplovaglás. A lovassportok mindig is úri sportnak számítottak, így negyvenöt után az úri világot nem szenvedő kommunisták lelőtték a lovakat, a húsukat megfőzték: vagyis mindent elkövettek, hogy a nemes lóállománynak és méneseknek írmagjuk se maradjon. A traktorok, kombájnok több lóerővel bírtak, így a lovak a mezőgazdaságban is feleslegessé váltak. Nekem viszont gyermekkori álmom volt, hogy legyen egy lovam, hisz az apámnak is volt... Szerintem a ló és a férfi összetartoznak. A fordulat után, 1996-ban vettük meg a szövetkezeti udvart Nagyborsán, ahol mezőgazdasági termeléssel foglalkoztunk, ebből élünk ma is – az istállókban pedig helyet kaptak a lovak.
– Ilyen egyszerű?
– Igen. Magyarországon akkor már újjáéledt a lovaspóló. Én pedig elhatároztam, hogy Szlovákiában is meghonosítom a lovassportok királynőjét.
– Nem riasztotta el a feladat nehézsége?
– Húsz éve lesz lassan, hogy elindultunk. Azelőtt is tartottunk lovakat díjugratásra, díjlovaglásra, westernlovaglásra; versenyeket is szerveztünk – de egyik sport sem fogott meg annyira, mint a póló. A többi lovas ágazatban azt figyeli az ember, hogy milyen gyorsan fut a ló, vagy milyen gyorsan kerüli ki a hordót. Ezzel ellentétben a pólóban mi a legfontosabb? A gól.
Egészen más szempontok számítanak nálunk, mint más lovassportokban: itt senki sem fogja értékelni, hogy játék közben milyen szépen emeli a ló a lábát, vagy hogy a lovasának milyen a tartása a nyeregben. Csak a gól számít. Kizárólag pólójátékra kitenyésztett lovakra van nálunk szükség, s kiváló lovasnak kell lennie a játékosnak is.
– Milyen a jó pólópóni? Említette, hogy Argentínáig elmegy a jó ló után...
– A pólóhoz az úgynevezett pólópóni az ideális, amely 145-148 centiméter marmagassággal bírt a régmúltban, de ma már magasabb, erősebb lovakon játszunk. A tengerentúlon főleg Argentínában honosodott meg a lovaspóló, ma ők tenyésztik a legkiválóbb pólólovakat. Az ország nagy előnye, hogy végeláthatatlan pampák – hatalmas, füves rónaságok – állnak a rendelkezésükre, ahol szabadon, ezrével nyargalásznak a lovak. Ekkora területek ma már sehol nincsenek, Európában sokkal kisebbek a tenyészetek, ahol csak négy-öt alkalmas pónilovat találunk, míg az argentinoknál hatalmas ménesekből lehet kiválogatni a legalkalmasabbakat. A pólópóni egy hivatalosan nem elismert lófajta, amely több ló keresztezéséből jött létre – s engedi, hogy gyorsan vágtázzunk, hirtelen megálljunk, forduljunk; tűri a hadakozást a füle és a szeme mellett...
– Milyen készségek szükségesek ahhoz, hogy játszani tudjuk ezt a játékot?
– Mint említettem, a pólójátékosok mind jó lovasok. Ma az emberek sietnek, alig ülnek a lóra, máris ugratnak, galopp-versenyekre neveznek be: ezért is van annyi baleset. A póló viszont a profi lovasok játéka. Az angol királyi család tagjai gyerekkoruk óta tanulják – bár ez sem szabály. Hisz én is csak 53 éves koromban kezdtem el pólót játszani, s a lovasiskolánkban nem csupán fiatalokat, felnőtt lovasokat is képezünk.
– Mégis hol kezdte a tanulást?
– Először elvégeztem Milánóban egy intenzív, háromhetes kurzust. Majd hazahoztam tizennyolc argentin lovat Olaszországból, s megszerveztük az első pólókurzust Szlovákiában! Ez 2005 augusztusában történt. Utána rögtön kimentem Argentínába, hiszen ott lehet a legtöbbet megtanulni a pólóról és a lovakról. Angliában szintén az argentinok dolgoznak a pólópónikkal, mert aki nem járt még Argentínában, az nem ismerheti a tartás praktikáit, technológiáját... Nálunk kevés a ló, ezért az alkalmatlan lovakból is mindenáron versenylovakat akarnak faragni. Argentínában öt-hatszáz ló közül válogatják ki a százhúsz-százötven kiscsikót, a legérdemesebbeket, majd ezeket is tovább rostálják, s végül marad harminc-negyven. Azt a lovat, amelyik nem alkalmas, nem tenyésztik tovább lovaspólóra.
– Valóban Önöknél lehet Szlovákiában egyedül pólójátékot tanulni?
– Mi vagyunk Nagyborsán az egyedüli lovasiskola, ahol a lovaspólót tanítják. És ebben senki nem támogat bennünket, sem a minisztérium, sem szponzorok, sajnos. Szívesen együttműködnénk a mezőgazdasági középiskolákkal, de nem veszik komolyan a lósportot. A tanulók nem tudnak a lóval bánni. Nem egyszer megkérdeztem már tőlük, hogy mi a baj. Azt a választ kaptam: van három lovuk, a tréner pedig rájuk bízza, csináljanak, amit tudnak, ő maga meg a telefonjával matat. A 25 vendéggyerekből csupán ketten lovagoltak... A bemutatóinkra pedig nem jönnek el a tanárok, inkább visszaüzenik, hogy ők hétvégén nem dolgoznak. Sok a baj. Szlovákiában nincs lovaskultúra: a lovakat legtöbbször ridegtartásban tartják, nincs saját bokszuk – márpedig egy sportlovat nem tarthatunk úgy, hogy ne legyen tető a feje felett!
– Mi a véleménye, miért fontos ügy a póló meghonosítása tájainkon?
– Minden sport fontos, mert karbantartja a testet és a lelket. Egy pólómeccs meg inkább társasági esemény, s nem is a lovakról vagy a lovasokról szól. Ennek a művészetét is ki kell tanulni, ahogy a „pólósikket”, vagyis azt, hogy a nagy eseményekre igenis illik kiöltözni. Mi, akik felkaroltuk ezt a sportot, egyszerű mezőgazdászok vagyunk, akik gazdálkodunk. Ezért sem szeretném, ha nagyzolásnak tartanák a dress code-ot, mert csak arról van szó, hogy a közönség is játszik, „megadja módját”: a megjelenésével megtiszteli a mérkőzést. Somorján például kalapárus standok fogadták azokat, akik fejfedő nélkül érkeztek a meccsre, a jegy ingyenes volt, bárki bejöhetett, így azok is, akik még csak ismerkednek a pólósikkel...
– Utánanéztünk: nem semmi eredményeket érnek el a hazai pólójátékosok...
– Így van, a mi kis Szlovákiánk pólója eljutott arra a szintre, ahol már a nagyok „meccselnek”. Nemrég jelentettük be, hogy idén télen rendezünk egy nagyszabású téli pólót Tátralomnicon. Az XBIONIC-os rendezvényünkre pedig már harmadik alkalommal került sor.
– Mit szeret a legjobban a lovaspólóban? S mit szeretnek a női pólósok?
– Aki még nem próbálta, az el sem tudja képzelni, mit jelent együtt dolgozni egy másik élőlénnyel, tehát a lóval. A nők kemény ellenfelek a pályán, s mivel empatikusabbak, mint a férfiak, hihetetlen összmunkára képesek az állattal. Ez lehet talán az oka annak, hogy a sportág rendkívül elnőiesedett. A férfi autót, csónakot szeret vezetni, mert az gép, annak nincs saját akarata. A lónak viszont van, sőt: néha teljességgel kiszámíthatatlan – s mivel a nők kommunikatívak, jól tudnak a lóval kommunikálni, jobban, mint a férfiak. Én különben a póló társasági jellegét szeretem kidomborítani. Azt, ahogy az angoloknál működik, akik megállnak a pálya szélén a kocsijukkal, majd mindenki kiteszi a kis plédjét, pokrócát: és piknikeznek. Tehát én találkozások sorozatának élem meg a játékot, ahol az emberek társalognak, jókat szórakoznak – és ha az egész még egy szép lovas sporteseménnyel is társul, akkor már nagyon jó napot töltöttünk el együtt. Az én legnagyobb büszkeségeim pedig a tanítványaim, akik előtt meghajolok, mert osztozhatok velük a lovak és a póló iránti szenvedélyemben.
