M. Nagy László évtizedekig a régi Nő fotósa volt. Nyugdíjas éveit Helembán élte, a múlt héten hunyt el. Ezzel az interjúval emlékezünk feledhetetlen alakjára.
A képeken ráncos arcú, a kemény munkától eldurvult kezű emberek és a paraszti világ szegénysége. És mégis! Nyoma sincs rajtuk a pesszimizmusnak, elkeseredettségnek vagy komorságnak. A tekintetekből derű, bizakodás és nyugalom árad. És ahogy ott állnak egymás mellett az apókák és anyókák, semmi ölelés, semmi erotika, mégis szinte kézzel fogható az összetartozás-élmény, ami összekötötte őket jóban-rosszban. Egy életen át. Ezek a képek nem puszta fotók, hanem egy letűnt kor hű látleletei.
A ponty és én (a fotón M. Nagy László)
– A képek szülőfalumban, Rárósmúlyadon készültek. Még a nyolcvanas években, amikor befejeztem a prágai képzőművészeti főiskolát, a FAMU-t – kezdi M. Nagy László (az M betű a nevében Múlyadra utal).
– Ezek a képek diplomamunkák. És ezek azok a fotók, amelyekre a legbüszkébb vagyok. A portrékon látható emberek a bölcsőringatóim, ők voltak az utolsó paraszti generáció. Ők neveltek engem, mert akkor egy asszony nem volt magára hagyva a gyerekneveléssel: az egész falu nevelte a gyereket.
Ma már ennek a világnak vége, és ezekkel az emberekkel eltűnt a világból a tiszta paraszti jóság és tisztaság. A 20. század második felében tönkretették az ősidők óta létező paraszti réteget és kultúráját.
– Mi volt az a meghatározó élmény, amelynek hatására eldöntötte, hogy fotós lesz?
– Amikor először láttam magamat egy fotón. Az nekem maga volt a csoda! A mai kor embere el sem tudja képzelni, hogy mi ott a kis falunkban hogyan éltünk, elvágva a világtól. Nem hogy tévé, de rádió is csak három volt az egész községben. Nem tudtunk a világról semmit. Aztán egyszer, másodikos koromban a tanító bácsi kivitt minket, legénykéket árkot ásni, hogy esős időben be tudjunk menni az iskolába. Utána – talán jutalomképpen – felállított bennünket, mint az orgonasípokat, és lefényképezett. A mai napig őrzöm a képet. Aztán, mikor elkerültem a szakmunkásképzőbe, a főnevelőnk indított egy fotókört. Itt volt először fényképezőgép a kezemben.
Mama
– És többé le sem tette?
– Dehogynem. Jó pár évig dolgoztam épületlakatosként és hegesztőként. Közben persze fotóztam, autodidakta módon tanultam a szakmát. Majd sikerült bejutnom a nagykürtösi Haladás című járási laphoz. Ott fedezett fel Harasztiné Mészáros Mária, és állást ajánlott a Nő című hetilapnál, Pozsonyban. Családostul odaköltöztünk, s engem mindjárt bedobtak a mély vízbe! A kollégákkal két-három napos kiszállásokon jártuk az országot, a magyar vidékeket, riportokat és fotóriportokat készítettünk. Ha úgy adódott, mentem egyedül is, az összekötőszöveg megírása sem okozott gondot.
– A főszerkesztőm, Harasztiné anyai szigorral ki is jelentette: Márpedig, Laci, tovább kell tanulnod! És jöttek a prágai, majd a pozsonyi „diákévek”. Ha Margitka, a feleségem nem biztosít békés, nyugodt családi hátteret, biztosra veszem, hogy nem tudtam volna előbbre lépni. Ebben az időben azt éreztem, hogy megtaláltam a helyem az életben.
Munkás ember
– Akkor miért váltott?
– Miután Harasztinét leváltották, mert „túl” bátran vezette a lapot, és ellent mert mondani a cenzúrának, új korszak köszönt ránk. Ez a kor már nem kedvezett a szociofotó műfajának. Nem volt érdeklődés az országjárás, a szocioriportok, a gombaszögi és zselízi Csemadok-rendezvények iránt sem, mondván: messze van. Sejtettük, még ha nem is mondták ki nyíltan, hogy ez valamiféle magyarellenes politika hozadéka. Ráadásul a kiadón belül szabályozták, kinek hány fotója jelenhet meg egy számban. Ez számomra övön aluli ütés volt, mert ha én elutaztam valahova, akkor legalább öt-hat képriportot hoztam. Végül kenyértörésre került a sor köztem és az akkori főszerkesztő között, és felmondtam.
Temető felé
– Ha jól tudom, sportfotósként tevékenykedett egészen a nyugdíjazásáig. Mint a csehszlovákiai biatlonverseny bronzérmesének és háromszoros szlovák bajnoknak nem okozott gondot, hogy egy más miliőbe került…
– Már előtte is fotóztam sportot. Sokan dunaszerdahelyinek tartottak, mert a helyi focicsapatról rengeteg fotóm jelent meg. Amerre mentek focizni, én mentem velük.
– A változások után, mikor munka nélkül maradt, nem gondolt arra, hogy stúdiófotókat készítsen?
– Nem igazán éreztem rá késztetést. Megpróbálkoztam vele, de nem találtam meg benne azt a kihívást, mint a szociofotózásban. Azt szoktam mondani: minek rendezzek én, a kisember, amikor az élet ezerszer jobb rendező nálam.
Játékos, ugyanakkor drámai pillanat
– Mitől lesz valaki jó fotóriporter?
– Tiszta, nyitott szívvel és a szívünkben nagy alázattal kell kimenni a terepre. Néha persze jól jön a rutin, elvégre nem mindig olyan eseményeket fotóz az ember, ahol zajlik az élet. A szürke hétköznapokban is meg kell találni azt a momentumot, ami különleges, vagy a legtöbbet árulja el arról, akit fotózunk. Úgy kell egy riporternek jelen lennie, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. Az átlagember akkor nyújtja az igazi arcát, ha nem feszélyezett. A riporteri munkát nem lehet tanítani, arra születni kell. Azt hiszem, a mai világban már nem szeretnék riporter lenni.
Mert mi kell ma? Lefotózni egy panelházat, amely mellé a szerkesztők odatesznek egy nyilat: itt történt a bűncselekmény, vagy valamelyik celeb ezt a lakást vette meg. Idáig züllött a szakma. Nos, az ilyenhez nem kell sem szakmai felkészültség, sem tehetség. Az ilyen képek mögött nincs igazi teljesítmény. Értékválság van, sajnos, ma csak ez eladható.
– Nyugdíjazása után Helembára költöztek. Miért fordított hátat Pozsonynak?
– A feleségemmel közösen döntöttünk így. Két okunk volt a költözésre. Az első, hogy Pozsonyban az árak nem arányosak a nyugdíjakkal. A másik pedig, hogy miután örökre elment közülünk a lányom – 32 éves volt –, bárhová mentünk, fájó emlékek bukkantak elő... Helembán, a természet közelében azonban megnyugvást találtunk. Kertészkedem, borászkodom, gyógynövényeket termesztek, gombászom, és hetente legalább egyszer elmegyek Budapestre kiállításokra. Itt, vidéken érzem igazán, hogy igenis van értelme az életemnek, mindannak, ami kitölti a napjaimat.
Nagy János, esztergomi szobor
Csirkék
Fő a kényelem
