A magyar apuka és a szlovák anyuka fia magyariskolába jár. Az apuka, Dobai Tamás példaképe palóc nagyapja, de édesanyja is mindig arra nevelte, hogy a magyar iskola adja az alapot.
Dobai Tamás (37) Pozsonyban egy külföldi cég telekommunikációs vezetője. Elena adminisztrációs munkaerő Somorján.
– Párkányi születésű vagy, párod Nagyszombat mellől származik. Mennyire volt sorsszerű a találkozásotok?
– 2006-ban Angliában éltem, s megkértem a nagybátyámat, nézzen utána egy tengerparti kirándulásnak. Már a pozsonyi repülőtéren felfigyeltem egy szlovák családra, pontosabban a lányukra. Amilyen kicsi a világ, egymás mellett laktunk a hotelben. Angliában jellemzően elsősorban a magyarok társaságát kerestem, így mikor Elenával megismerkedtem, le kellett porolni a szlovák nyelvtudásomat. Döcögve, de azért elindult köztünk a kommunikáció. Egymásba gabalyodtunk, ám a görög vendéglős csak legyintett, ez csak afféle nyári szalmaláng. Látott ő már sok forrófejű 22 évest!
– Hogy lett ebből higgadt szerelem?
– Göröngyös volt a bekötőút, amin elindultunk, de Elena a végén kiköltözött hozzám, Angliába; ő különben Bécsben dolgozott ápolónőként. Akkoriban mindig átváltottam angolra, mikor vitatkoztunk, mert így könnyebben tudtam kifejezni magam. Másfél év után hazajöttünk, de mivel Brünnben találtam munkát, megint országot váltottunk, és áttelepültünk Csehországba. Itt egy éven belül felajánlottak egy londoni kiküldetést; így szedelődzködtünk, és újabb 3 évre visszatértünk Angliába.
– Nem untátok a nagy világjárást? Letelepedésen nem is gondolkoztatok?
– Londonban mindketten azt mondtuk, hogy a következő mérföldkő, amelyiknél lehorgonyzunk, a családalapítás lesz. Tudtuk, hogy nem külföldön szeretnénk felnevelni a gyerekünket. Nem tetszett az angol szociális rendszer, mi gyerekbarát környezetet szerettünk volna. Meg aztán elképzelni sem tudtam, hogy birkózna meg a gyerekem egyszerre három nyelvvel... Mikor Elena várandós lett, már Dunahidason éltünk. Később aztán átköltöztünk Sárosfára. Elena először a szülei közelében szeretett volna letelepedni, én viszont nem szerettem volna Erdőháton vagy Nagyszombatban élni.
Gyerekkoromtól Dunaszerdahely környékére vágytam, ahol tömbben élnek a magyarok; s mindig is úgy gondoltam, nekem köztük a helyem. A sárosfai ingatlant végül Elena találta, Dominik féléves volt, mikor beköltöztünk a szép házunkba.
– Megszületett szerelmetek gyümölcse. Volt valamiféle megállapodás köztetek, hogyan lesz tovább?
– Mi egymás között továbbra is szlovákul beszéltünk, mert ugyan Elena az évek alatt ezt-azt már megtanult magyarul, de azért folyamatosan nem tudott társalogni. Megegyeztünk, hogy a fiunkhoz ő szlovákul, én pedig magyarul fogok beszélni. Dominik most nyolcéves, s azóta is tartjuk magunkat a megállapodáshoz. Elena mára mindent megért magyarul, Dominikkal együtt tanulja a nyelvet. Nemrég viccelődtünk, hogy a harisnya szót a Hare Krishna-ból jegyezte meg. (Mosolyog.) Most ott tartunk, hogy már a kéméndi dialektust is érti, mikor hazalátogatunk édesanyámhoz, Kéméndre. Otthon már pötyög magyarul, de magyar társaságban még szégyenlős. Sosem kellett vele nemzetiségi vagy nyelvi kérdésekről vitázni. Persze, az elején tartottam tőle, hogy fog működni ez a nyelvi libikóka, hisz minden libikóka csak egyenlő súllyal működik; de szerencsés vagyok, mert Elena jó játszótárs.
– Ilyenkor az egyik vagy a másik nyelv nem lesz dominánsabb a gyereknél?
– Dominik kisebb korában, mivel az édesanyjával volt otthon, többet beszélt szlovákul. A mérleget azzal próbáltuk visszabillenteni, hogy a meséket magyarul nézte. Persze, időbe telt, mire megszokta a kétnyelvűséget. Keverte a nyelveket; magyarul szóltam hozzá, de ő szlovákul válaszolt vagy fordítva. Óvodáskorában aztán megizmosodott a magyarja, ugyanakkor a szlovák gyerekekkel is gond nélkül eltársalgott, mert voltak szlovák társai is a csoportban. Nyelvi dominanciája változó, 60:40 arányú lehet az egyik vagy másik nyelv irányába.
– Az iskolai beiratkozásnál nem volt vita?
– Mikor Elenával megismerkedtünk, hangsúlyoztam, hogy én nem „folklórmagyar” vagyok. Az én magyarságom nem egy sminkréteg, amit az esti zuhany majd lemos rólam, én meg hagyom lecsordogálni a lefolyón. Kötelességemnek éreztem, hogy megőrizzem a fiam magyarságát. Én is végig magyar iskolákba jártam, mégis tudtam – úgymond – „érvényesülni“.
– Párodnak felsoroltad az érveidet?
– Ez folyamat volt, a témáról sokszor és sokat beszéltünk. Elmagyaráztam neki, hogy én is szeretném, hogy a gyerek tisztességesen megtanuljon szlovákul, mert abszolúte nem óhajtom, hogy esetleg Magyarországra költözzön, mert itt nyelvi gondjai vannak. Elmeséltem neki, hogy még iskolás éveimből van egy nagyon jó, sikeres ismerősöm. Egy tehetséges, talpraesett fiatalember; de ma már Magyarországon él. Igen, örülök a sikereinek, de felvidéki magyarként azt mondom, itt lett volna rá szükség. Elenának elmondtam, hogy szerintem különbséget kell tenni asszimiláció és integráció között is. Ha 100 évig fogok élni, én akkor is megmaradok annak, ami vagyok: magyar embernek. Elmondhatom magamról, hogy beilleszkedtem, mert egy zsolnai emberrel ugyanúgy képes vagyok elbeszélgetni a gulyásfőzésről vagy a nagypolitikáról, mint Mari nénivel. Mindeközben én magyarul gondolkozom és érzek, és ezen semmi nem tud változtatni. S igen, van egy szlovák párom és egy félig szlovák fiam.
– A párod számára is nyilvánvaló, hogy ragaszkodsz a magyar gyökereidhez. De mi a helyzet az ő szüleivel?
– Ők már egy másik korosztály, velük nem volt minden sétagalopp. Többször ki kellett állni magamért, a magyarságomért. Azt kérték, ha ők jelen vannak, akkor beszéljek a fiamhoz szlovákul. Én erre nem voltam hajlandó. Elmeséltem nekik az Elenával való egyezségünket, hogy én következetesen magyarul beszélek a fiamhoz; és ha Dominikkal beszélek, és ők nem értik, akkor én ilyenkor a fiamhoz szólok, nem hozzájuk. Ha pedig olyasmiről beszélünk, ami a többieket is érinti, azt elmondom majd szépen szlovákul is.
Igazság szerint nem voltak a nagyszülőkkel nagy horderejű, egzisztenciális vitáink, bár azért, ha probléma volt, mindig előrukkoltak a magyar kártyával. Mert magyar vagyok... Az ember idővel megtanulja ezeket a helyzeteket diplomatikusan kezelni, emellett egy-egy poénnal sok mindent le lehet reagálni.
– Ismersz másokat, akik a példátokon felbuzdulva kevert családból magyar iskolába íratják a gyereküket?
– Bízom benne, hogy lesznek ilyenek. Már megkeresett két magyar apuka, elbeszélgettünk, és végül ők is a magyar iskola mellett döntöttek. Nekik is csak azt tudtam mondani, ha egy vegyes házasságból származó gyerek magyar iskolát látogat, csak nyerhet vele. Elsajátítja a magyar helyesírást, az irodalmat, a történelmet, de ugyanúgy megtanulja a kiemelkedő szlovák költők, írók műveit. Nem marad ki semmi a látóköréből. A tanulás sem lesz így nehezebb. Dominik első osztályos volt, mikor az online oktatás telibe talált minket. Mikor Elena Domival tanult, egy-egy feladatnál azért megkérdezte tőlem: „Figyelj, ez azt jelenti, amit gondolok, hogy jelent?” S miután értelmezte a magyar matematikai szöveges feladatot, elmagyarázta Dominiknak szlovákul. Az összeadás kiejtésével többször meggyűlt a baja, németes hangzással ejti, és mindig konstatálja, hogy ez egy kimondhatatlan szó.
– Dominik milyen fiú?
– Mindkét nyelvet tökéletesen beszéli. Szerintem nem fontos, hogy melyik a dominánsabb nyelv nála, mert mindkettővel tud azonosulni. Az emberek különbözőek. Van, aki szlováknak érzi magát, annak ellenére, hogy magyar iskolába járt; más meg pont magyarnak, pedig szlovák iskolát látogatott. Ezek mindig érzelmi döntések. Biztos vagyok benne, hogy a kultúrámból, a gondolkodásmódomból, a nyelvemből mindet át tudok majd adni a fiamnak, ő pedig idővel úgyis meghozza a döntést, hogy ki ő? Ahhoz, hogy toleráns ember legyen, mindkét szülőjétől megkapja a támogató szellemi örökséget.
